BODZA-BUZAU

Gergely Tamás naplójegyzete

Az Észak-Koreába ellátogató cseh csoportra visszatérve: egy étteremben mutatja őket a HBO-film, meg előtte. Tudni kell az ilyen turistautakról, hogy nem a szokványos nyugateurópai, szóval charter turistautak, hanem küldöttségnek tekintik őket, ami azt jelenti, hogy mindent előre megszeveznek nekik. Hol ebédeljenek, mit vacsorázzanak.
Egyik vendéglőben a tengerparthoz közel kagylót kapnak. Úgy állítják be nekik, hogy az a nemzeti eledel, a csehek kételkednek, igyekeznek megtudakolni, de nem lehet megbízni semmiféle válaszban. A teljesen üres könyvtárat például azzal mentegették, hogy az emberek készülnek az ünnepre, s pont aznap elmaradtak, majd hirtelen kórus bukkant elő, amiről azt állították, hogy május elsejére készülnek.
Szóval a csehek vacsorázni indulnak, közben a távolból gyereksírás hallatszik, az egyik öntudatosabb cseh arra gondol, hogy a gyerekek talán az éhezéstől sírnak.

Most jön be Bodza-Buzău a képbe. Egy „elvtárs”-nak tolmácskodtam hajdanán. Minthogy az Előre újságírója kibújt a feladat alól, a kisebbik „testvértől”, az Ifjúmunkástól kértek segítséget, s én lettem delegálva, hát egy hétre fekete kocsikban utaztam, a Munkásélet vendégszerkesztőjét furikázták ide meg oda, többek közt az említett szépfekvésű moldvai városba, híres borpincével, s mindennel, már akinek kijárt.

(Különös helyzet meg érzés volt: állampolgárságom szerint a román elvtársokhoz tartoztam, nemzetiségem és szívem szerint a magyarhoz, s mindkettő számomra idegen, meggyőződéses kommunista volt, én pedig, mint a legtöbben közülünk, akár a szalamandrák, színt váltottunk, hogy tovább éljük a diktatúra buktatóit. A legjobban attól féltem, hogy lehallgatnak a limuzinban, a magyar elvtárssal percekre magunkra maradtunk.)

Szóval a városi főmuftival az oldalunkon kijárt a városi park vendéglőjének a szeparéjában annyi finom étel, amennyi belénk fért, és ami már nem mindenkinek adatott meg a „Fény-korszak”-ban. Még ha nem is jutott oda az ország, ’83-’84-ben lehetett, hogy a csontokért verekedjenek. A csontokért, amiből híg levest kotyvasztottak.

Vagy ugyanaznap a vacsora, amikor észrevettem, hogy megpillantott bennünket a pincérnő a „kabanában”, amint éppen befut az ismerős rendszámú kocsi, s hirtelen megmeredt, majd elkezdett visszafele járni, úgy lépett be vissza a konyhába, hogy jelezze, megérkeztünk. Hogy rohanjon a főpincér elénk a főbejárathoz – rendkívül rossz érzés volt még tolmácsként is ebben a mesterséges, alá-fölérendelési játékban részt venni.

Ez jut eszembe a koreai filmet nézvén. Ahogy a csehek minden megnyilvánulását figyelik, egyrészt, hogy a szolgálatukra legyenek, másrészt hogy megoldják az adódó kellemetlenségeket. Ha például a vendég provokál, vagy szándéka ellenére, például puszta kíváncsiságból az idegenvezető számára kínos kérdést tesz fel.

1. Marianna:
   2013. március 22. 15:39

   Nagyon jó, elgondolkodtató írás, örülök, hogy olvashattam.

2. Gergely:
   2013. március 22. 16:11

   Tévedtem, nem a Munkásélet, az egy bukaresti magyar lap volt, hanem a budapesti Pártélet – másképp hangzik, mára már minden valószínûség szerint eltûnt, fene bánja…