(Puzzle-darabok életemből)

Vásárhelyen annyi barát, munkatárs, sportoló haver gyűlt a teherautó köré, hogy valósággal kéz a kézbe adták a csomagokat, mint tűzoltáskor a vedreket, s sértődötten vonult vissza, akinek már nem jutott hely. Sepsin miután átküzdöttük magunk a Fekete- ügy félig rombadőlt hídján (én leszálltam a teherautóról, s lehasaltam a híd vagy hídmaradék túlsó oldalán, onnan irányítottam a sofőrt, mint valamikor a Borzalom bérében Yves Montand a nitroglicerint szállító társát), a féligkész úton a tömbház előtt ott álltam egymagamban. Késő volt már a gyárból mozgósítani a jövendőbeli kollégákat, s a sofőr vissza szeretett volna fordulni aznap este, végső megoldásként lementünk az állomáshoz a tele kocsival, ott az éppen uzsonnázó rakodómunkások egy csoportját kérdeztem meg, nem akarnak egy kis mellékest? Csak annyit kellett várnom, míg a bicskákat megtörölték, a szalonna vissza a batyuba, még egy korty a szilvaléből, s már meg is kezdődött a sűrű káromkodás, hogy ki a fenének, avagy mi a fenének kell ennyi könyvet összegyűjteni, a két lift kötelezően állt, s a 92 cementeszsákba csomagolt olvasnivaló próbára tette vállakat és lábakat. Velük párhuzamosan s a kanyarokban össze- össze akadva és a tömbház elé bámulni odagyűlt gyereksereg rágó- és fagyijutalom beígérése ellenében futott a szétszedett bútordarabokkal, fiókokkal le-fel, s két óra múlva a sofőr, a cipekedők, emberek és gyermekek óriási megelégedettséggel vették át az ígérteket, én meg végre felmehettem az autótól a lakásba. Ott álltam egy halom egymásra rakott bútor, könyv, ágynemű stb., mellett a nagyszobában, mert arra már nem futotta erejükből, s fantáziájukból, hogy legalább szétosszák szobánként a holmit. Szerencsémre még korábban sikerült asszonyokat szereznem, akik ekkorra már eltüntették a maltert a fürdőkádból és WC-kagylóból, az ablakokról is a félrecsúszott ecsetnyomokat. Nem lehet pontos átadási időre s jól is dolgozni, ezt már jól tudtam, így ezek nem voltak meglepetések vagy csalódások számomra. A leendő munkatársak meg felvállalták a parkettcsiszolást-lakkozást, így az estém és éjszakám azzal telt, hogy szétválasszam a halmot, hogy másnap a gyermekek segítségével (csak fogni, tartani kellett a lapokat) összerakhassam a bútorokat. Még bementem a gyárba, ahol az állások elosztása drámai fordulatot vett, mert időközben más városból hozott a megye pártvezetősége vezérigazgatót s a két aligazgató maradt. Ezzel betelt a nekem ígért vezető állás, de megnyugtattak, hogy ez csak ideiglenes, egyébként a hozzánk tartozó kovásznai bútorgyár vezetésén is változtatni akarnak. A kártyákat újrakeverik mire végleg jövök, s ami a lényeg, fizetésem mindenképp több lesz, mint az eddigi. Haza Vásárhelyre, hogy a hiányzó aláírásommal szentesítsem a hármas cserét, amit közben a rokon nagybácsi olyan ügyesen elrendezett, hogy a mi kétszobás lakásunk a családban maradt, s ő is megkapta, amit akart. A mai napig nem tudom, ki hova került a papíron, (kb. öt család mozdult meg), s azt hiszem, a néptanácsnál sem jöttek rá az alaposan elködösített kérelem lényegére, a mészáros nagybácsi kolbászai megtették hatásukat az akkor már egyre szegényesebben ellátott világban. Pampa és Andris Daciával jöttek, már nem is emlékszem, ki hozta őket, csak arra, hogy akkor született a meggyőződésem, hogy autót én nem veszek, (bár ez az egyik célja lehetett volna a magasabb fizetési osztálynak) nem kell, hisz minden barátomnak van. Kicsit furcsára sikerült az első évünk, mert a sógorék elfelejtettek visszajönni Nyugatnémetországból s egy rövid kis szöveggel képeslapon kértek arra, hogy lányukat tartsuk magunknál, míg a dolgaik rendeződnek s kivihetik. Ahogy most utólag visszagondolok, ez nem várt segítség lett, mert Andris nem volt egyedül az új, most még idegen városban, az iskolai dolgokban egy pár évvel nagyobb, ha kell, hát be tudott segíteni, neki szívesebben elhitte Andris, hogy a szóvégi ó hosszú. Rá egy hónapra aztán kiegészült a csapatunk Jolánka nénivel, nagynénémmel, aki kérésünkre egyelőre a téli hónapokra hozzánk költözött, hogy átvegye a háztartás egy részét, de főleg a gyermekek iskolába indítását és kifogását. Ekkor éreztük először, milyen lényeges a négy szoba adta lehetőség. Pampának köszönhetően megtelt a ház virággal, az új bútorok natúr színe nem nyelte, hanem fokozta az amúgy is áradó fényt. A szemétlevezető csövet itt is, mint Romániában mindenütt hamarosan leforrasztották, nem zavart, zsákocskákban összegyűjtve s nem túl erősen lekötözve, hogy a cigányok kényelmesebben kinyithassák, aki reggel korábban ment munkába, levitte a konténerbe. A két lift közül ha az egyik működött, tartósan leblokkolta valamelyik kényelmesebb és erőszakosabb lakótárs, hogy amikor kilép a lakosztályából, hát ott legyen az ő emeletén, ez bosszantott, de a tíz emeletet akkor még lihegés nélkül szaladtam fel akár tizenkét üveg borvízzel megpakolva is. Andrissal megegyeztünk, hogy a játszótérről időnként nézzen fel az ablakunkra, s ha ott megjelenik egy kis piros zászló, ideje feljönni leckecsinálásra Nem kellett nézze, mert a többi gyermek kórusban kiabálta: Andris, zászló! Zászló! A Pampa állása viszonylag könnyen és nagyon szerencsésen alakult, tervünk az volt, hogy a bútorgyár rendelőjében lesz majd asszisztensnő, de a bemutatkozása olyan jól sikerült, hogy benn maradhatott a központibb elhelyezkedésű textil- meg cigarettagyár rendelőjében, s itt születtek meg az első, mai napig is tartó barátságok s ezek az új barátok vezettek be a város társasági életébe. Minden szerencsésen indult, Andris a legjobb tanító néni osztályában, a házhoz közel folytathatta a másodikat, Zsuzsit minden bonyodalom nélkül beírathattuk a Mikóba, Jolánka néni is régi , elfelejtett ismerősökre talált, még a szatmári zárdából is élt egy apácatárs, aki híres volt a városban a tortáiról, süteményeiről, s akit mi is elég sűrűn kértünk arra, hogy tudományát nálunk is gyümölcsöztesse. A gyárban még nem volt végleges pozícióm, nem tudtak semmi igazán kézzel fogható vagy eredményekkel mérhető feladatot adni, állandó várakozásban voltunk, mint valami Jolly Jokert tartottak a talonban, s várták a megyei pártbizottság döntését. Olyan nagyon nem zavart, őszintén szólva soha nem futottam a munka után, mindamellett kerestem és kaptam tennivalókat. A pénzt megszolgálni, az elvárásoknak eleget tenni, s várni, tanulni az új játékszabályokat, ezt csináltam. Sepsi még megőrizte a kisvárosokra jellemző önvédő maffiaszervezetét, s ezt balgaság lett volna megtámadni hisz biztos vesztesként kerültem volna ki a csatából. A hétvégeken a rokonokat vártuk Vásárhelyről, Pistáék édesanyámmal nyitották a sort egy villámlátogatással. Édesanyám számbavette a leltárt s minket, és megelégedve ment vissza (ezt tette még nyolcvanévesen is, amikor a hivatalos szervek jóváhagyásával Luzernbe is utánunk jött) . Utána a húgom családostól, erről annyi maradt meg bennem, hogy a már akkor példásan nevelt két fiúra (a harmadik is útban volt) rá kellett szóljon, hogy rosszalkodjatok, mire értetlenül bámultak az anyjukra, hogy az mi, erre Andris bemutatta, hogy nálunk szabad a díványokon ugrálni, bukfencezni a földre letett párnákon stb. A sort Miki bátyám zárta Katival és a már családtagnak számító magyar vizsla Bagó kutyával. Én addig nem voltam sem kutyabarát, sem kutyaellenes, de az a két nap meggyőzött, hogy kutya és kutya között pont akkora különbség van, mint a felebarátaim társaságában, és ha valaha kutyát fogok tartani, ha udvaros-kertes házam lesz, hát csak magyar vizslát. Bagó nem írt, de olvasott és beszélt. Olvasott a gazdái szeméből és beszélt fej- és testtartással,fülhegyezéssel, a szemeivel, egyszóval mindazzal, amit itt, Svájcban majd külön szemináriumokon tanulok meg: a testbeszéddel. Amikor megjöttek, Miki körbevezette Bagót a lakásban, megmutatta, hol lesz a helye és meddig a szabad mozgásterület, azzal bejött beszélgetni. Én azzal az ürüggyel, hogy szendvicset csinálok, kimentem a konyhába, és a megkezdett szalámidarabot a tiltott zónából nyújtottam Bagó felé. Csak a fejét emelte föl, de nem tátotta sem a száját, s nem indult meg felém. Mikor erőszakoskodni kezdtem a kínálkozással, egy rövidet vakkantott, hogy jöjjön ki a gazdi, s félreérthetetlenül mutatott rám,ez a hülye nem hagy békén. Anyósom, apósom is sógorommal felautóztak egy hétvégén s apósomnak annyira megtetszett a környék, hogy a következő szabadságát itt töltötte, igaz, mi csak az alaptábor voltunk, mert hol Hétfalu és az azt ölelő hegyek, hol meg Bálványosfürdő jelentek meg a vázlatain. Olyankor az egyik frissen szerzett barát villájában lakott. Bálványoson látogattuk meg Andrissal. S hogy semmire se legyen gondja, avagy az ihletet ne zavarják az esetleges tűzifagondok, míg ő a fürdőt járta, mi ketten, Andrissal felcaplattunk az erdőbe, s kiválasztottam egy erre alkalmasnak mutatkozó, már félig ki is száradt fát, amit gondos kertész módján, hogy a többit ne fertőzze, kidöntöttem. Ekkor derült ki, hogy ami alulról, egy-két harcsafűrészvágással szállíthatónak tűnt, valójában akkora, hogy örültem, ha háromórás izzasztó munkával legalább az ágaitól megszabadítottam, s nem hagytunk magunk után szemetet az erdőben..

Tulajdonképpen ekkor, Sepsin kezdődött, és tart a mai napig az itthonról haza utazások furasága. Vásárhelyen is változatlanul otthon voltunk, és a boldog, szokásos karácsonyi családi nagy együttlét mellett valahányszor csak alkalom adódott, haza mentünk. A legkínosabb és leghosszabb módja az utazásnak a vonatozás lett, fűtetlen, zsúfolt, piszkos, ráadáásul minden alkalommal a lehető legkellemetlenebb órákban indult és érkezett. Amint elhagytuk a magyar vidéket, egyszer úgy, mint máskor, ha hangosabban szóltunk egymáshoz, kioktatásban részesültünk, hogy beszéljünk románul, mert román kenyeret eszünk s ez a baromság az ingázó, a napi kötelező alkohol- mennyiséget már elfogyasztott hazánkfiainak szlogenje lett, amit úton-útfélen, ha többségben voltak, muszáj volt elhörögniük. Egyszer, amikor Andris nélkül voltunk a fülkében, megpróbáltam észérvekkel megmagyarázni, hogy is van ezzel a román kenyérrel meg a kisebbségi jogokkal. Óriási szerencsémre le kellett szálljanak, mert a mondatot még be sem fejezetem s az öklök már magasban voltak, így csak a szitkaik kísértek még hosszan. Azután némán utaztunk, ha olyan volt a társaság. A karácsonyi utazások amúgy is tele voltak kalandokkal, Sepsi jóval ellátottabb volt, mint Vásárhely s a titkos csatornák, hogy mit hol és mikor lehet kapni, jól működtek, így az Aleeára anyósomhoz meg a Mentovich (akkor már Toplita) utcába hozzánk, örömmel vittük a négykilós házikenyerek mellett a krumpliszsákokat is. A nagy marha országos élelmiszerracionalizálásnak az lett a hozama, hogy mindenki halmozott, mint a hörcsögök, soha annyi élelmiszer a lakásunkban nem volt, mint abban az időben. Ezt a helyzetet elsősorban a félelem szülte, hogy nem lesz, most van, most kell venni, másodsorban a prózai igazság, hogy a tej- és húsgyárakból kis mennyiségeket nem lehetett kicsempészni az ott dolgozóknak, csak teherautónyit, s ezt azonnal értékesíteni kellett. A megengedett mennyiségért is kiálltuk a sort. Eredménnyel vagy anélkül, jól megszervezett két-három órai váltással estétől reggelig, a boltnyitásig. Az is a kisebb város előnye, hogy mindig figyelmeztettek, vigyázzatok, mert holnap a cipőüzletben adják a vajat, vagy a textilboltban a tyúklábat. S ha minden kötél szakadt, hát a vendéglőben, csirkesütődében akinek protekciója volt, megvehette a nyers élelmiszert a késztermék árán. Pénzünk volt, mert nem volt mit csinálni vele, a külföldi utak négy- évente ha engedélyezve, autóra annak, aki arra gyűjtött, hosszú éveket kellett várni, a luxust, mi pénzbe kerül, itt, Svájcban ismertem meg, ott és akkor véletlenül cenzúrázatlan filmeken ha láthattunk, a szolgáltatások nagy többsége még ingyen, haveri alapon ment, ma te nekem, én holnap neked… A valuta ismeretlen és életveszélyes dolog volt, hisz a legbiztosabb módja lett a lebuktatásnak, a kényelmetlen egyéneknek, távollétükben egy tízdollárost csempésztek a könyvei közé vagy az íróasztala fiókjába, majd hivatalos házkutatási engedéllyel újra felfedezték, s már el is tűnt az illető bizonytalan időre és ismeretlen helyre. A Marosvásárhelyre utazás fényűző módja volt, ha valamelyik haver vagy barát üzent, hogy odatart, s elvisz a kocsiján, ilyenkor Andrissal együtt hatan gyúródtunk össze, mert a kocsitulajdonos hozzátartozói is kirándultak. Ez volt a sok jó ember kis helyen arany igazsága. Az egyik emlékezetes út nem Vásárhelyre, hanem Brassóba vitt. Volt egyetemi kollegám felajánlotta, a Jolánka néni szórakoztatására, hogy szombaton délután, bevisz Brassóba várost nézni, s majd késő délután visszahoz. Kora novemberi gyönyörű őszi nap volt amikor elindultunk, s ahogy Brassóba értünk, elfeketedett, majd elfehéredett, perceken belül hó fedett mindent. Kivártuk, míg eláll a hóvihar, s utána haza, csigatempóban. Ez volt a szerencse, mert árok és út egybefolyt. Én elöl az anyósülésen inkább éreztem, mint láttam, hogy az autó önálló életet kezd, s lassan csúszunk lefelé, még hátraszóltam, nénje, ne tessék megijedni, borulunk, támasszák ki magukat”. Ekkor már a Trabant a tetején ült vagy állt, nem is tudom, melyik a találóbb kifejezés. Kék foltok és karcolások nélkül történt mindez, s a közelünkben a traktoros, aki kihúzott az útra, s lábra állítottuk a kocsit, mondta, hogy ma már az x-ik esete vagyunk, azért is áll itt. A Trabantnak megnyílt kissé a teteje, egy régebbi sérülés újult ki, de attól még hazavitt, s inkább kacagtunk, mint ijedeztünk, akkor is, később is, amikor ugyanez a kolléga (egy véletlen bécsi találkozás után) az osztrák- nyugatnémet határon csempészett át bennünket Andrissal .De ez már öt év múlva történik.

(Folytatjuk)

1. András Gyárfás:
   2013. március 22. 09:19

   Gyárfás Miklós öccse András.Hogy milyen ritka tehetséges család!Talán a Grimm testvérek ha emlékeztetnek még ilyesmire a világ irodalomban?!!!Nahát??!!!!!!!