Siettem, reggeli órában kerestem fel, hogy az Igaz Szó Irodalmi Színpadának kezdése előtt elkészítsem az interjút.

– Bálint Tibort keresem – mondtam a szállodában.
– Nem ismerem – válaszolt az uniformisba bújtatott hölgy.
– A Zokogó majomban….
– Ja? Itt van! — változtatott hangot. — A 104-es szobában.

Bekopogtam. Zsémbesen fogadott, pedig a jelek szerint rég felkelhetett. Már feszült mellén a kikeményített fehér ing, és nadrágban volt. Mennyivel jobb így, lezseren társalogni, mint ott a színpad mögött, ahol fojtogatja a nyakkendő, és kattognak, villognak a fotósok masinái. Mondom, zsémbes volt, ugyanis elromlott a nadrágtartója.

– Vadonatúj, a tegnap vettem, és szétment a csatja! Láttál már ilyent! — Amíg ezt elmondja, legalább háromszor csattan hátára a gumi, s rám csak időnként pillant fél szemmel. – Adj már egy csípőfogót, hogy szorítsam meg ezt a fület!

– Csípőfogót? Már megbocsáss, én ceruzát, papírt hoztam, csak éppen arra nem számítottam, hogy fogóval kell majd belőled kiszednem a szöveget.

– Miféle szöveget? – szalad ki ismét kezéből a gumi.
– A humoros interjút! Tudod, a karikatúrához…
– Öregem, te aszfalton keresed a gombát. Hát honnan manapság annyi humor? – supp, ismét csattan a gumi.

– Az sem baj, ha komolyan beszélsz – unszolom tovább. – Például arról, hogy ebben a felgyorsult életben a regényé vagy a rövidebb lélegzetű írásoké a jövő? Nincs idő a hosszú lére eresztett dolgokra. Újságot, folyóiratokat olvasunk és kész.

– Na, akkor kérdezz! — adja be a derekát, szabadjára engedve a hózentrágerét.
– Kérdeztem!
– Szóval hát, hát, ez már izé, kérdésnek szántad?
– Igen! Persze!
– Na jól van. Legyen kérdés. Mit mondjak erre? A görögök óta egyre gyorsul a történelem. Ma már a repülőgépek óránkénti sebessége meghaladja az 1000 kilométert. De azért nem halt ki egyetlen műfaj sem, és különösen a regény nem! Szerintem a regény most virágzik, egy közepesen megírt regénynek sokszor nagyobb sikere van, mint egy kitűnő verseskötetnek vagy novelláskötet-nek. A publicisztikának ilyen értelemben semmi köze ahhoz, hogy – mondjuk – konkuráljon a regénnyel. Hiszen egészen más a szerepe. A közvetlen információt a regény nem tudja szolgálni, és fordítva, a publicisztika sem fogja sohasem tükrözni a társadalom szövődményes életét… És az idő dolga is nagyon viszonylagos. Ami a jövőt illeti, miért kell azt feltételezni, hogy egyre kevesebb időnk jut az olvasásra? Hátha a civilizáció több időt teremt az ember számára? Hiszen arról van szó, hogy a civilizáció fölszabadítja, nem pedig leköti minden percünket. No, de ha leköti is, az emberek éppen azért, mert nem tudják áttekinteni az életet, a regényhez fordulnak, és abban vélik megtalálni azokat a szálakat, amelyek az áttételes és nem látható valósághoz kötik. Ismételnem kell, hogy a regénynek egyre nagyobb népszerűsége van. Csak az utolsó évekből fel lehet sorolni néhány, akár külföldi, akár belföldi regény címét, melyeket az emberek egymás kezéből kapkodták ki, mert valami kis újdonságot hoztak, vagy könnyedén voltak megírva: a Pillangótól kezdve a Száll a kakukk fészkére stb. És nálunk is van bőven példa, hogy hány meg hány regény kelt el százezres példányban. Ilyen eddig sohasem volt.

– Nyugaton egy jó újságíró vagy fotóriporter neve sokkal közismertebb, mint egy kitűnő regényíróé…
— Van külföldön olyan slágerénekes, aki sokkal népszerűbb, mint Menuhin. A divat és népszerűség sohasem azonos az értékkel. Népszerű lehet az is, aki az utcán meztelenül megy végig, ugye? Szenzációt kelt, de nem azt jelenti, hogy ő a legizgalmasabb ember azokban az órákban. Attól függ, mit főz ki az ember ennek érdekében.

– Apropó, te is megtanultál főzni menet közben.
– Nem. Tudtam főzni, még mielőtt megnősültem volna.
– Ha én ezt mind leírom, agyonvernek a feleségek.
– Vagy a férjek…
– Különben nagyevő vagy?
– Nem. Nem sokat eszem.
– Inkább ínyenc vagy, ugye?
– Szeretnék ínyenc lenni, ha volna rá módom. Egyelőre inkább teoretikus vagyok, és abból próbálok valamit kezdeni, amihez könnyebben hozzájutok. Mert, ugye, hiába találok ki én egy osztrigával töltött kappant, hiszen egyrészt ma már nem miskárolnak kappant (valamikor a háború végén még heréitek, ott az Alföld szélén, Szatmár környékén…). És osztrigához sem minden nap tudok hozzáférni, hogy mást ne emlegessek… Barátom! Most sem kívántam mást, csak ezt a nadrágtartót! Hogy ezen az Irodalmi Színpadon nehogy lecsússzon a nadrágom. És tessék, a legelső próbálkozásnál paccsra ment! Adj már egy csípőfogót!

(Forrás: Görbe Pantheon, Mentor, 2013)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ