– Nehéz nekem már a lépcső. A múlt tavasszal kivették az epekövemet. Alig kapták meg, el volt bújva valahova a májam alá – mondja, miközben betessékel a szobába.
– Szóval ott bent is művészi rendetlenség van.
– Igen. De nem voltam én mindig ilyen sétapálcás fiú… Hej…
– Azért jöttem, hogy éppen azokról az időkről tessék nekem szólni. A régi kollégiumról, Gulyás Károlyról. Azt hiszem, róla kevesebbet tudunk, mint illenék.
– Gulyás Károly a legjobb ember volt a világon. Rajztanárom volt, ő fedezte fel Barcsay Jenőt, Vidát és többek között engem is. Ezenkívül minden idők legnagyobb tékáriusa. Nekem ő volt a második apám. Nyolc éven át minden vasárnap náluk ebédeltem. A feleségét sokszor megfestettem, amint az ablaknál ült, vagy a kertben dolgozott. Bent laktak a Teleki Tékában. Akkoriban a tékának gyönyörű kertje volt. Gulyásné tartotta rendben, varázsló volt… Olyan színpompát azóta sem láttam, mint akkor, ott… Hát, tulajdonképpen Gulyás Károllyal kezdődik Marosvásárhelyen a képzőművészeti élet.

Gyárfás L. Miklós rajza

– A kollégium után?
– Bernády György segítségével kijutottam Pestre, aztán Párizsba. De a nagy városokat nem szerettem soha. Fullasztottak. Héderfáján végtelenül szerettem. S a szüléimet. Nem is volt apámnál és anyámnál jobb ember a világon. Anyámtól bárki bármit kérhetett, mert a szívét is odaadta volna. Apám azt akarta, hogy pap legyek. Meg is tanultam egy prédikációt, elmondtam a szüleimnek. Sírtak örömükben, hogy milyen szépen mondom. Amikor aztán vasárnap ünneplőbe öltözve el kellett volna mondanom a szószéken, odaálltam apám elé, s megmondtam, bocsásson meg, édesapám, de én nem leszek pap, mert én festő leszek…
Apám bólintott, s csak annyit mondott: „András, legyél jó fiú.” Párizsban nem tanítottak. Ami ott ránk ragadt, azzal jöttünk haza. A Julian akadémián voltam, nagyon fegyelmezetlenek voltak a művészek… Akarsz valamit azokból az időkből? Hát hallgasd! Együtt tanultunk Párizsban Schir Bandival. Festő volt ő is. Volt egy koszos, divatjamúlt sapkája. Egyszer elhatároztuk, hogy megszabadulunk tőle. Be is dobtuk a szemétkosárba. A takarítónő megkapta, leporolta, kikefélte s felakasztotta a fogasra. Erre Bandi fogta magát, s ismét használni kezdte. Hiába próbáltuk rávenni, hogy dobja már el. Pár hét múlva megyünk az utcán, s egyszer csak, minden kertelés nélkül, Bandi ledobta a sapkát a fejéről. Na végre!, lélegeztünk fel. De alig mentünk pár lépést, rohant utánunk egy francia, és hozta az „elveszett” sapkát. Megköszöntük szépen, de ekkor már Bandi is megelégelte. Fogta magát, s egy óvatlan pillanatban a Szajna hídjáról bepottyantotta a folyóba. Hát mit képzelsz, éppen akkor haladt el alattunk egy tutaj, arra esett. Alig telt el pár perc, és a tutajos hozta is szolgálatkészen a sapkát. Ilyen diákélményeket gyűjtöttem Párizsban.
– Talán térjünk vissza Vásárhelyre. A tanári időkre.
– Harminc évig tanítottam a művészeti iskolában. Fegyelmezési problémáim sohasem voltak. Pedig nem voltam szigorú. Emlékszem, az év első óráján, az ismerkedéskor nem rajzoltunk. Arról beszéltem a fiataloknak, hogy az életben három fontos dolog van. Az egészség, a munka s a szerelem. Szerelem nélkül nincs művészet, nincs élet, nincs semmi… Volt két diákom, egy fiú és egy lány, akik mindig két perccel később jöttek be a szünetről. Se több, se kevesebb, két perc! Tudhattam, hogy szerelmesek. Nem szóltam volna a világ minden kincséért. Olyan finoman csinálták, hogy már az tiszteletet parancsolt. Meg kellett várniuk a csókkal, amíg a többiek bejöttek az osztályba.
– Sohasem tetszett amúgy becsületesen kirúgni a hámból?
– Nem voltam bohém fiú. Egyszer a pesti barátok mégis rávettek. Akkoriban sok pénzem volt. Portrékat festettem, és nagyon jól fizették. Na, akkor a barátok rávettek, hogy mulassunk. Ők hozták a lányokat, ne kérdezd, hogy milyeneket. Nekem olyan jutott, hogy egyetlen éjszaka nyolcvan pengőre szívott cigarettát! Nahát, nékem ebből nem kellett. Fizettem s leléptem. Öt pár cipőt elfüstölt egy éjszaka! Ehhez már igazán tüdő kell.

(Forrás: Görbe Pantheon, Mentor, 2013)