Ki ne ismerné bár a képernyőről?A nagy suspense-ok mestere, még mielőtt kitátaná a száját, leolvassuk arcáról a szöveget.
Pedig szöveget jöttem kérni tőle. A karikatúrámhoz. Az aláírást könnyebb megszerezni tőle. A szöveg… az más.
Kávét szürcsöl a színház társalgójában.
– Egy aláírást kérek… – bátorkodom. – És három mondatot. Ami jólesik.

Gyárfás L. Miklós rajza

Kezét „Angéla Davis”-frizurájába mélyeszti, utána tornádómódra szívja fel dupla, bocsánat, tripla feketéjének felét, majd a megszokott beszédes szünet után:
– Please. – Széles mozdulat. – Hát kérdezzen!
– Rendben! Tetszik az új színházunk?
Hosszat pillant, ahogy a színpadon szokott. A kávéscsésze után nyúl. Még egy tornádó.
– Splendiiiid – és kiüríti a maradék kávéját.
– A kávé? Vagy talán a színház? – próbálok szellemeskedni.
Veszi a lapot.
– A kávé… hideg… A színház… meleg… szeretem. – Átöleli a levegőt, s egy szuszra üvölti: – A közönség közelsége megbabonázza a színészt. Ott vagyok a közelében. A fővárosi Nemzeti Színház méltósága eltávolítja a színészt a közönségtől. Itt látom, érzem, kinek játszom. Ez az, ami itt spendiiiid…
Már játszik. Széles mozdulatokkal érzékeltet. Annyi levegőt szív magába, amennyi az én szűk keblemnek akár egy negyedórára is bőven elég volna.
– Fenomenaaaal!
– S a városunk?
– Egyszóval supeeeeerb. Először vagyok itt… remélem, nem utoljára… Nagyjából a főteret láttam csupán. Colosssssaaaaal! Tudja, a színház előtti téren hatalmas sort láttam… Beálltam… Gondoltam, napraforgóolajat osztanak… Dehogy… Buszmegálló… Ezek szerint itt a busz a hiánycikk. De ezt ne fecsegje ki… Én is csak színpadon szoktam elmondani.
Hahota? Nem. Háromoktávos kacagás.
– És véleménye a nevetésről? – sürgetem.
– Mit?… – Megint egy hatalmas szippantás. – Gyógyszer!… Tudja mi az?… Ingyen gyógyszer… Még a patikába sem kell elmenni érte… Minden betegséget gyógyít… Mert aki nevetni tud, az már nem beteg… Testben és lélekben ép. – Beidegzett mozdulattal szájához emeli az üres kávéscsészéjét, majd csalódottan visszateszi. – Az egészséges embernek szüksége van a kacagásra… S a betegnek legalább annyira… Kacagni kell… Tagoltan ejti ki, minden hangot külön megformálva. – Kacagni kell!… Muszáj!…
S ezt olyan halálosan komolyan mondja, hogy abba bele kell gebbedni.
– A három kérdés megvolt. A ráadás?
– Aláírom a rajzát.
– Azt is – tolakodom. – De a kérdésekre is jár ráadás.
– Kérem, egy jó újságíró ebből három hasábot hoz ki.
– De én karikaturista vagyok…
– Hát mondja.
– A néző kulisszatitkokra vágyik. Az a bizonyos baki… Váratlan epizódokat szeretne megtudni. Ami a színészt zavarba hozza, aztán a lélekjelenléte menti ki. Például, ha leszakad a nadrágtartója a színen. Akad ilyen története?
– Nem akad… – Lehunyja a szemét. – Nem marad ki egyetlen este sem… – Tele tüdővel nevet saját magán. – Különben jöjjön el ma este, és megláthatja. Mert ez az egyetlen, amit a szerepből sohasem lehet megtanulni. Extraordinaaaaar…
Már emelkedem is a székről.
– Hopp!… Halkítja le a hangját. Majd suttogva: – Hé, azt a rajzot… Mert még képes lenne magával vinni… – És kacagva nyúl a torzképe után.

(Forrás: Görbe Pantheon. Mentor, 2013)

Toma Caragiu

„Hab a tortán” – az interjú és a karikatúra mellé a jútubról egy mulatságos jelenetet is

mellékelünk

1. Gergely Tamás:
   2013. március 24. 07:22

   Geniaaaaaaal!