5.

Erőteljes anekdotikussága és kihegyezett áthallásai ellenére hitelesnek kell tekintenünk a börtönnapló ama fejezetének (Güzü) üzenetét is, melyben egykori magyar kollégiumi élményeit felidézve, leírja megismerkedését a később egyik legjobb barátjává váló Serestély Béla költővel. Mindketten – még a Trianon előtti időkben vagyunk – szászvárosi Kún-kollégium kisdiákjai, kiszolgáltatva a szigorúan merev konviktusi rendnek és a benne élők perfid indulatainak.

Így kerül elő a szinte elfelejtett tárházból egyik volt osztálytársam emléke… Serestély Béla a poéta.
Szőke, halvány arcának körvonalai mind tisztábbak és immár közelemben érezve őt, görcsösen kapaszkodom belé társnak e nyomott hangulatú estén, nehogy újból magamra hagyjon.
Máris ott kergetőztünk élénk villogással az ódon Collegium udvarán, az iskolanyitás első napján, nekiindulva a gimnázium első osztályának.
A nagy kazal szalmából vaságyainkhoz jól feltöltve szalmazsákjainkat és nyomogatva, hogy puffadt, kerekded alakjait lepréseljük, — a gyermekcsapat hamarosan összegabalyodik és se vége se hossza csínyjeinknek…
Ettől holtrafáradtan hív össze szobáinkba „silentium”-ra az öreg kis harang visító nyelve. 8-as számú szobánkban (akaratlanul mostani „szobám”‘ számára gondolok, de hamarosan elkergetem e zavaró gondolatot) körülüljük kilencen a bicskákkal agyonfaragott hosszú, kerekded asztalt, a „publicá”-t. Felette a fehérre meszelt mennyezetről lelógó petróleumlámpa szagosan világítja körül sorban a falak melletti emeletes vaságyakat, a vastag falba mélyen beépített kolostorszerű ívboltos folyosóra nyíló öreg faajtót, a szemben levő fal mellé szerényen meghúzódó külön két kis asztalt, egy-egy sor könyvvel, amelyek előtt a felfigyelő „primárius” 8-ik osztályos, az öblös hangú, két méter magasságú Bodor Aladár, későbbi tanárom, majd a pesti rádión igen aktiv propagandista, egyetemi (úgy gondolom) magántanár, foglal helyet.
A két órán át tartó „silentium”, kötelező csend és néma tanulás, amely mellett egy légy zümmögése szinte uralja a szobát, nagy próbára teszi az első diáknap izgalmaitól fáradt nebulókat, akik csak most ismerkednek meg a klasszikus fegyelmi collégiumi internátus szigorú korlátozásaival.
Nem csoda, hogy az álommal inam szakadtából birkózva — elaludtam… Beleestem az első kihágásba: aludni, — horribili dictu — a silentium alatt a „publicánál”!
Erős oldalbalökés riasztott fel álmomból: Serestély Béla barátom lökött oldalba, riadtan meresztve ő is két kék szemét reám, ösztönösen számolva azzal, hogy nem maradok adósa, miután napközben saját bőrén tapasztalta ki izmaimat s verekedő hajlamaimat.
„Ébredj fel, mit alszol, mint egy güzű!” szólt hozzám gépiesen zavartan, szinte súgva.
„Güzü?!”
Akkoriban, mint régi román papi család sarja, dákó-román soviniszta tradíciókkal terhelt légkörben nevelkedve, magyar nyelvismereteim nagyon kezdetlegesek voltak. Nem illet túl jól és túl sokat magyarul beszélni.
Mindenesetre a két „ü” számomra kemény ízt adtak az ismeretlen szónak. Bizonyára egy durva sértés, amelyet nem lehet megtorlatlanul elviselni. Tehát: hirtelen pofonvágtam Serestély Bélát. Az ódon háló és tanulószoba boltíves falai között, a szigorú collegiumi fegyelem jegyében, néma csendben, suttogás nélkül lepergő esti silentium órák alatt, amikor az asztal körüli hallgatag tanulást csak egy-egy légy zümmögése zavarta meg, egy egészséges pofon csattanása hallatlan, talán csak évszázadonként előforduló esemény. A nemzedékek során fegyelmezett diákok el sem képzelték, hogy ilyesvalami lehetséges.
Az egész asztal körüli gyerekcsoport fölriadt, a külön kis asztalnál könyve fölé hajolt, a hosszú pápaszemes szobafőnök, Bodor Aladár felé meresztve szemeiket. Várták most már velem együtt, cselekedetemnek végzetes következményét. Ez nem is késett.
A primarius hirtelen talpon termett Csak ekkor láttam milyen óriás. Hozzám lépett, magasra emelve 2 méteres termetéhez szabott jobb karját. Összehúztam magamat, s vártam, hogy lecsapjon, úgy látszik azonban meggondolta magát, ez amugyis poéta lelkű későbbi tanárom, — s leeresztve karját, odaszólt Serestély Bélához: „pofont kaptál, hát azonnal add vissza!”
A később szintén költővé vedlett, amugyis vékonypénzü Béla barátom e parancsnak szolgaiasan eleget tett és jobb tenyerével félénken végigsimogatta bal arcomat. Én bensőmben teljesen meg voltam elégedve, viszont azonban primáriusunk újból haragra gyúlt, látva, hogy megbüntetésem ily formában nem sikerült s talán öntudat alatt hajtva a nagyok ösztönétől, a gyengébbekkel, kicsinyekkel elbánni, — ráförmedt Bélára: „Te szamár, hát ez pofon? Te ilyet kaptál?”
Majd hozzám fordulva: „Te Groza, adj még egyet neki, hadd tanulja meg, mi az a pofon!”
És én voltam elég oktondi ahhoz, hogy kívánságának eleget tegyek. Most már felbátorítva, hatalmasan újból pofonvágtam Bélát, ki sírásra fakadt.
E naivságomra ráfizettem. A primarius most már kitanította Bélát.
„Látod, most megtanultad, mi az a pofon. Tehát ebből adj vissza neki annyit ahányat akarsz.”
Poéta ide, poéta oda, a sírással vegyes dühbe gurult is emberré vedlett, s miután nem volt szabad védekeznem, egymásután rakta mindkét arcomra két kezével a pofonokat fokozott gyakorlottsággal. Ettől a zuhatagtól most már magam is sírásra fakadtam.
A tízórai csengetés szalmazsákos vaságyainkba kergetett, és mint módosabb fiú a felső ágyba (évi 8 forintos), Béla a szegény piskii notárius fia az alsóba (4 forintos), amelyet nyikorgó kerekein húzott ki a felső alól.
Egy ilyen jól megrendezett sírás után mély, gyermekálmainkba merültünk.
Reggel 5 órakor a harangszónál félálomban csúsztam le a magas ágyból, rálépve a még alvó Béla lábaira. Reám meredt fölnyitott szemeivel és én bocsánatot kértem, — „nem akartam”.
A harag még romlatlan lelkeink melegében hamar felengedett, miként a hó a sugárzó napfényben, s hajlamoson a teljes kibékülésre, Béla hozzám szólt: „Nem baj, de miért ütöttél pofon az este?”
„Hát te miért böktél oldalba, de ez még hagyján, miért sértettél meg azzal, hogy, — hogy is mondtad — güzünek címeztél?”
„A primárius, miközben aludtál reám parancsolt, hogy ébresszelek fel egy oldalbalökéssel, s kérdezzelek meg, hogy miért alszol, mint egy güzü. Mit tehettem mást, mint hallgatni parancsára”.
„Hja, úgy, — hanem mondd csak te Béla, mi az, hogy „güzü”?
„Magam sem tudom” — válaszolt Béla.
Elámultam. Hát mi két értelmetlen, naiv kis gyermek agyonpofoztuk egymást valamiért, amit egyikünk sem ért, oly dologért, amelyről fogalmunk sincs, amelyet csak hórihorgas primáriusunk tud és rendez meg, kedvtelésből, avagy ami nem kevésbé vigasztaló reánk, az erősebb hatalmi vágyából.
Keserű lett a szánk íze, s napközben kísértve a gondolattól, keresgéltük a güzü szót szótárakban, amíg reá nem akadtunk. S csak akkor várt reánk az igazi kiábrándulás: a güzü szó, dacára a két ü-nek nem is olyan sértő. E nevet egy kis félénk vörös mezei egérke viseli, kedves, teljesen ártalmatlan állat, amelynek csak egy hibája van; sokat alszik.
E kis történetet, amely egy időben elmosódott emlékezetemben, Serestély Béla barátom elevenítette fel, jegyezzük meg a napot, 1938 január 1-jén hozzám írt levelében újesztendei jókívánságul.
Ő most is költői lélek, s mint emlékszem, így vezeti be sorait:
„Emlékszel Péter? Collégiumunk öreg igazgatója, minden tanév végén így vezette be ünnepi záróbeszédét: „Hullatja levelét az Idő vén fája”, elfelejtve, hogy az előző esztendőkben ezt már többször elmondotta, vagy talán belénk akarta vésni a múlás gondolatát…”
„Tudod-e Péter, hogy immár 44-szer hullatja a vén fa levelét, azóta hogy mi a collégiumi első estén megismerkedtünk, illetve mint illik, összepofozkodtunk a „güzü” miatt? Oly alaposan, hogy azután ámulva állapítottuk meg, hogy egyikünk sem tudta, mi az a „güzü”…
„De a ráébredés e valóságra aztán, mint szinte természetes reakciója az emberi léleknek, ennél közelebb hozott minket és e pofozkodás egy egész életre megalapította barátságunkat”.
Elmerültem Béla barátomnak e hosszú szép levelén, a múltnak emlékeiben, s tovább fűzve gondolataimat, válaszoltam neki postafordultával:
„…felidézted boldog gyermekkorunk emlékeit, kedves Béla barátom, elmerengtem rajtok s az idő múlásán, de csak rövid időre, miután én kevésbé vagyok költő, s megmaradok annak, ami vagyok, javíthatatlan politikusnak s megrögzött híve eszméknek, amelyekért ma még nehéz, viszontagságos harcot kell folytatnunk, de holnap valósággá válnak”.
„A mi fajta mesterségünk annyira vérünkké válik, hogy mindenütt és mindig a mindenkori élet legapróbb élményeit, vagy eseményeit, amelyek mellett a nálunknál boldogabb halandók észrevétlenül haladnak el, — eszméink bűvkörébe vonjuk, megvilágításában vizsgálgatjuk, elemezzük. Ne csodálkozz tehát, hogy kisdiák élményünk is népi elvonatkozásban foglalkoztatja most agyamat s ezuton megindulva, a magyar és román két kis diák afférján, a két nép, a magyar és román nép összezördülésének szimbólumává válik és kettőnknek egykori kis verekedése eszméink lencséje alatt mikroszkopikusan, tükrözi vissza népeink nagy tragédiáját”.
A történelem során haj, de sokszor pofozkodott össze e két nép, amelyet az emberiség nagy terített asztalánál, hiszen földgömbünk oly busás gazdag, a végzet ép úgy egymás mellé ültetett, amiként egykoron minket a szászvárosi vén collégium „publicájánál”. Keserűvé tette egymás életét dolgokért, amelyeket nem ismert s nem értett, ügyért, amely nem az ő ügyük volt, hanem másoké, a hatalmasoké — hiszen az egyén és a kollektív lélek ösztönös hajlamai oly azonosak — mint a mi verekedésünk is végeredményben az óriás Bodor Aladár prímáriusunk ügye volt.
De erre csak későn jöttünk reá. Ha előbb tudtuk volna, bezzeg nem telt volna kedve a nagynak, a hatalmasnak s megkíméltük volna magunkat is kölcsönösen a bajtól…
Vizsgálgatva közös történelmünk lapjait, leépítve e történelemből mindazt, ami romantika vagy célzatos hamisítás, összetűzéseink okait és eredményeit, kinyomozva azon érdekeket, amelyeket ezen összetűzéseinkkel öntudatlanul szolgáltunk, hej, de sokszor véreztünk ügyekért, amelyek mindkét nép részére — „güzü” — volt.
De folytatom 1938. évi újesztendei levelemet, — „Kedves Béla barátom, amily szomorúsággal állapítom meg mindezt a múltra vonatkozóan, épp oly tragikus biztonsággal látom előre azt, hogy, sajnos, nem is olyan messze a sovinizmus, faji gyűlölet, világuralmi törekvések és hogy egy néhány őrült, történelmet csinálni akaró „vezér” háborús készülődései légkörében, még egyszer összepofozkodni. E két nép még egyszer fogja magát egymásra uszíttatni egy világuralmi vágytól hajszolt harmadik által. A történelem egy ujabb lapot tartogat a végtelen szenvedéseknek annyi ember szerencsétlenségének mindkét nép részéről, egymást gyűlölve, egymás sírját ásva, azért, hogy későn, közös szerencsétlenségünk füstölgő romjain megállapítsák, hogy mások érdekében történt mindez, mások vak eszközei voltak.
Azonban amily biztonsággal látható előre ez újabb pofozkodás, ép oly rendíthetetlenül bízom abban, hogy méreteinél, különös történelmi adottságánál fogva ezen összepofozkodás oly tanulságos lesz, eredményeiben annyira felvilágosító, hogy egyszersmind az utolsó lesz.
Rá fog jönni most az egyszer e két nép, hogy mindaz, amiért egymás szenvedését okozták, nekik kölcsönösen „güzü” volt!
E rájövés lesz a nagy nap a két nép életében, határkő, amely az egymásra találás, a békés együttélés, jó szomszédi viszony, egymást kiegészítő békés termelő munka új korszakát jelzi…

A tanulság nyilvánvaló, s nincs miért megfejeljük a szerző által hozzátoldott, aktualizált elmélkedésekkel, további konklúziókkal. E bevallott népbarátság koronatanúja, a költő Serestély Béla, aki végül is nem futott be látványos irodalmi karriert, s mindvégig vasúti tisztviselő maradt, tíz évvel élve túl barátját, biztosan ma sem tiltakozna fenti beállítás ellen, hiszen az életnek ugyanazt az iskoláját járta ki, mint egykori osztálytársa, tovább inkasszálva a meg nem érdemelt történelmi pofonokat.

6.

A vaskos börtönnaplóban a szerző külön fejezetet (Két nép szenvedése) szentel a a román–magyar együttélésről szóló gondolatainak. Feltételezem, hogy ez a tucatnyi könyvoldal az, amiért a könyvnek (jóval) később újabb kiadása látott napvilágot magyar nyelven: 1986-ban, a Közös dolgaink c. sorozatban jelent meg a Gondolat kiadónál, s fontos hivatkozási pont olyan jeles költőnk eszmei fejlődésében, mint amilyen Kányádi Sándor.
Vörös István a költő 75. születésnapjára írt tanulmánya (A „röstellt” versek természetrajza. Kányádi Sándor pályakezdéséről. Tiszatáj, 2004 május) bőven idéz e fejezetből, mint a román-magyar együttélés máig érvényes alapelveiből: „Azt mondtam: ez a két nép a történelem keresztútjain mindig mint ellenség találkozott akkor, amikor érdekük szerint egymás mellett kellett volna állniok. Történelmük tárgyilagos vizsgálata kétségtelenül ehhez a következtetéshez vezet – mint ahogy a történelem vakmerő és elfogult meghamisításának sikerült elsötétítenie a nemzedékek ítélőképességét, amikor mesterségesen táplálta az örök ellenségeskedés és gyűlölködés hagyományát. […] Amikor átléptem ezeket a szűk határokat [a családi nevelés hasonló szemléletű korlátairól van szó – V. L.], felvettem az érintkezést a széles nagyvilággal, bejártam az akkori civilizáció nagy központjait és mindenek-felett tágabb látókört és távlatot nyertem – a sötétség szétszóródott és a gyűlölet elolvadt, mint a hó a napon. […] Sikerült rájönnöm ilyen módon, hogy a román és a magyar nép közötti megértés nemcsak hogy lehetséges, de – mivel a szomszédság és a történelmi együttélés adva van – a kölcsönös boldogságot célzó, lényegbe vágó feltétel és geopolitikai jellegű parancs.”

A tanulmány ennél is tovább lép: a Kányádi-féle Groza-idézés – a Beke-féle riporttól eltérően – hangsúlyozottan tanúságtétel is egyben. Nem a jelen szemüvegén át ítéli meg a tegnap történteket, hanem a kor viszonyaiba helyezve idézi fel, amit maga is személyesen átélt, hallott, gondolt, tapasztalt annak idején a románnak nem elég román, magyarnak nem elég magyar Grozáról. Tény, hogy Kányádi még jól emlékezett: az egykori miniszterelnök szorgalmasan eljárt a kolozsvári színház előadásaira, ahol a lánya főszerepeket játszott, de gyakran lehetett találkozni vele a Bolyai egyetemen is, ahol a szünetekben szóba állt a diákokkal. Kányádi mesélte azt is, hogy Groza elmondta nekik: Sztálin koporsója mellett együtt álltak díszőrséget Rákosival, s a váltás után mondta neki, van egy kérése hozzá. Mire Rákosi: Groza Péternek nem lehet olyan kérése, hogy ne teljesítsem. Groza: érettségi találkozónk lesz, szeretném, ha ott lenne Nagybaczoni Nagy Vilmos is. Az eredmény: „előkaparták” onnét, ahol deportálva volt, engedték megnőni a haját, a külsejét rendbe hozták, és ott is volt a találkozón!
Illyés Gyula vélekedéséről sem szabad megfeledkeznünk, aki 1945 augusztusában, a pár hónapja miniszterelnökként ismert Grozával való tárgyalás után a bukaresti rádiónak így nyilatkozott: „Groza Péterben bátor demokratát, nagyvonalú államférfiút, a dunai népek megbékélésének őszinte hívét ismertem meg, nemcsak a román dolgozók, hanem a magyarok is nyugodtan rábízhatják sorsukat.”
Tény, hogy dr. Petru Groza se szerzőként, se politikusként soha nem tagadta meg, nem magyarázta ki és nem csűrte-csavarta felismerhetetlenné azokat az eszméket, amiket a Malmaisonban (még ha részben számításból is) papírra vetett és azután is hangoztatott. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dogmatikus rendszer keretei közötti személyes tehetetlenségét erényeként kellene elkönyvelnünk.

(Folytatjuk)

Forrás: urszu 2b blog