(Íme, hát megleltem…)
Plágium

Íme, hát megleltem… hazámat?!,
ahol lázongó szívemet
néhány szóért kitéphetik, s hol
hóhér temet, ha eltemet.

E föld kivet, akár tövist
a seb (mert bűnné lett a másság).
Vérebként üldöznek, ne lássam
torhult váteszek árulását.

Csak a gyöngy álom, melybe’ benne
ragyog, hogy tűrhetőbb világ,
szebb jog, s hiába a csalárdság
s a csillogó rabkarikák!

Egyedül voltam én sokáig.
S talán (egyed)eb(b)ül leszek.
Magad vagy, mondták; s hogy be jó így:
könnyebben elbánunk veled!

Így éltem, s vagyok, mindhiába
támadtak orvul ellenem.
Bolonddá tette őket az, hogy
bolondot játszottak velem.

Míg élek, forgószélben állok
rendíthetetlen helyemen,
s míg szerelem s derű az álmom,
akármit véthetnek nekem.

Láz a tavasz és láz a nyár is,
remény az ősz s remény a tél,
annak, ki cseppnyi tisztességet
mégis, másoknak is remél.

Üdvözlet a vesztesnek

*

hátráló fény az álomavaron
agg könnyköd mintha béke mintha itthon
fekete ölelésbe vesző alkony
szűnő neszeit hallgatom
mintha maga a szerelem
neszezne félénken suhanna
a feledés-éjbe feladva
fényét színeit hirtelen
üres mind súlyosabb sötétség
árnyamra terül a tûnô fény
halotti leple
az éj élén kettéhasa-
dó mintha-pillanat
mintha holt semmibe peregne

*

mint óvatos előörs szürke pelyhek
osonnak a halvány fagyott vidékre
a köd angyalsugarai kiégve
a gyűlő tompa szürkeségbe vesznek

valami a mélyből felnéz az égre
ekképp tûnik el minden életünkből
akár dühöngő biztosság dörömböl
a kegyetlen kérdés miért mi végre

kötődöm a sok szürke semmiséghez
mi csalfán óv ki látszatként körülvesz
miközben fényem ugyanúgy kiég

győztesként suttogom a győzelemben
oly áhított győzelmemben egyetlen
biztos
a veszteség

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 2001/2. és 6. szám)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ