Visszatérek, ha itt az óra: ha kifáradtam, s minden már betöltve: nem földre -földbe! (Mihály László: Üzenet)

E mottóval indítja Cseke Péter újabb, a Hargita Népe Műhely mellékletében közzétett tanulmányát a Tizenegyek írói mozgalmáról és az erdélyi kultúra önösszeszedésében játszott szerepéről. Írásából részleteket közlünk.

Szokatlanul nagy volt a sürgés-forgás 1922-1923 fordulóján a kolozsvári unitárius teológián. Délutánonként és esténként írói pályára készülő fiatalemberek zsibongtak Balázs Ferenc szobájában. Versekről, novellákról, tanulmányokról vitatkoztak, lapot szerkesztettek, a történelmi kataklizma után lassan ocsúdó erdélyi magyarság sorskérdéseit boncolgatták. Feltűnt ez Boros György akkori püspökhelyettesnek, és kérdőre is vonta a „teológus urat”: miféle lobogó zsenik járnak hozzá naponta? Balázs Ferenc azzal vágta ki magát, hogy Benedek Eleket várják éppen Kolozsvárra, az ő látogatását készítik elő. Ami ráadásul igaz is volt. Ez ellen semmi kifogása nem lehetett a püspökségnek. Hiszen a köztiszteletnek örvendő idős író éppen akkor tért haza szülőföldjére, amikor mások kétszázezres tömegben hagyták el Erdélyt.

Hogy kik voltak azok a,.lobogó zsenik” ? A Versek – elbeszélések – tanulmányok Tizenegy fiatal erdélyi írótól, erdélyi művészek rajzaival című antológia megjelenése után ez már nem volt titok, annál is inkább, mivel 1923 májusában lányok százai versengtek azért, hogy tudjon róluk a világ. Az 1918 utáni helyzetben fellépő első szervezett írói csoportosulást azóta is TIZENEGYEK néven tartja számon az irodalomtörténet-írás. Balázs Ferenc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály László, Szent-Iványi Sándor és Tamási Áron közös fellépése meghatározó jelentőségű volt nemcsak az erdélyi, hanem az összmagyar irodalom szempontjából is.

Mint Balázs Ferenc programadó tanulmányából kiderül – a sajátos erdélyi (főként székely) értékvilág tudatosítására törekedtek. A „speciális erdélyiség kibontása és megvilágítása”, a „partikuláris helyi színek” felvillantása/tobzódása korántsem jelentette a regionalizmus egyeduralmát. Az irodalomelméleti érdeklődésű nemzedékszervezők – Balázs Ferenc nézőpontját később Jancsó Béla képviselte – épp a transzszilvanizmus-ellenes konzervativizmussal szemben fogalmazták meg programjukat, és.a korszak modern törekvéséhez, az expresszionizmushoz kapcsolódva ösztönözték a helyi hagyományok és az európai távlatú modernség ötvözését. (…)

Az előzetesen többször megrostált írásokból összeállított kötethez maga Kós Károly készített ex libriszeket, a címadásban Benedek Elek legközvedenebb munkatársa, Szentimrei Jenő volt a fiatal írók segítségére. Ács Ferenc, Dévai Margit, Jeddy Sándor, Lengyel Sándor, Nagy Benő, Pap Domokos, Szakáts Lajos, Szopós Sándor és Tóth István – azonos életérzést kifejező – grafikai lapjai tették emlékezetesebbé a bemutatkozást. Nem csupán „díszítik” a kötetet, hanem „finom megértéssel” (Reményik Sándor) simulnak a szövegekhez. Kós Károlynak a belső borítón látható munkája – sírdombról, ágyúcső mellől kinövő virágos ág, egy megbúvó templomtorony és az erdélyi hegyek fölött büszke diadallal a Könyvet felmutató székely legényke – szimbolikus erővel fejezi ki e nemzedéki indulás korszakos meghatározottságát.

Az előfizetőket toborzó „ezer erdélyi lány” buzgalmának köszönhetően – visszatérő motívum ez a megemlékezésekben – a kötet 3200 példányban hagyta el a nyomdát, holott addig az Erdélyben kiadott könyvek alig érték el a pár százas példányt. A siker minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a szervezők Tamási Áron felhívását mellékelték a szétküldött gyűjtőívekhez, amelyben az ödetgazda erős érzelmi telítettségű mondatokkal hódította meg a „lányok és leányocskák” szívét: legyenek apostolai a megújuló erdélyi magyar irodalomnak. Az érdeklődést csak fokozta: a művészi gonddal megtervezett kötetben a versek, elbeszélések, esszék és tanulmányok szerzői rövid vallomásokkal hívták fel magukra a figyelmet, hogy tudtára adják a világnak: „írók születtek a nagy Tragédiából, az el nem sírt bánatokból, a meg nem élt életekből” (Szent-Iványi Sándor). (…)

A székely partikularizmus irodalmi kifejezése is csak akkor nyer értelmet – figyelmeztetett Reményik -, ha a fiatal alkotók nem tévesztik szem elől, hogy a Trianon utáni helyzetben a nyelvileg, lelkileg, tradicionálisan és történelmien egységes nemzet újjáteremtése a cél. Örömmel fedezi fel a „megtermékenyítő hatalmat” Tamási Áron és Kacsó Sándor írásaiban, és azt is, hogy kettőjüknél a székely különösség egyre inkább egyetemes magyar színvonalon jelenik meg. (…)

A feltűnő könyvsiker ellenére nem vált valóra Balázs Ferencnek az az elképzelése, hogy a Tizenegyek szerzői egy-két esztendő alatt tizenegy könyvet adjanak az olvasók kezébe. Először is azért, mert rövidesen külföldi tanulmányútra, tapasztalatszerzésre indultak csaknem valamennyien – még az „örök kolozsvári” Jancsó Béla is müncheni terveket szövögetett, de végül is csak Szegedig jutott -, hogy hazatérve nagyobb felkészültséggel állhassanak „az erdélyi magyarság szolgálatára”. Másrészt azért, mert az írói tehetség kiforrásához idő és távlat szükségeltetett. És egyre inkább előtérbe került – törvényszerűen – az egyéni megmérettetés vágya.

A Tizenegyek tizenegyedik évfordulóján aztán kiderült – szépen ír róla Jancsó
Béla -, hogy közülük egyedül Tamási vált kizárólag szépíróvá. A többieknek változatlanul „rejtett szerelme” maradt az írás, de külföldi tapasztalataik birtokában a kisebbségi magyar társadalom intézményrendszerének megszervezésében fedezték fel „élethivatásukat”. (…)

A Tizenegyek nemcsak az elvégzett munkáról számoltak be 1934. február 17-én este: a Jancsó Béla által megszervezett Erdélyi Fiatalok munkacsapatával közös társadalomépítő programot is kidolgoztak az erdélyi magyarság gazdasági és kulturális felemelkedése, erkölcsi megújulása érdekében. Ez csendült ki László Dezsőnek A Tizenegyektől az Erdélyi Fiatalokig című előadásából is. Nem véletlen, hogy a rendezvényt követő vacsorán Tamási Áron így dedikálta számára az antológiát: „László Dezsőnek adjuk, akivel együtt már nem Tizenegyek vagyunk, hanem építő kőmívesek.” (…)

A Tizenegyektől vezetett az út egyébként az Erdélyi Szépmíves Céh és a helikoni munkaközösség megszervezéséhez, az értelmiségnevelést felvállaló Erdélyi Fiatalok elindításáig, a szövetkezeti és a népfőiskolai mozgalom megteremtéséig, az erdélyi írói szociográfia műfajának életre keltéséig.
A „székely irodalom” programját meghirdető Balázs Ferenc (1901-1937) életpályájáról és munkásságáról Mikó Imre, Kicsi Antal és Horváth Sz. István jelentetett meg monográfiát a Kriterionnál 1983-ban. Dán származású amerikai menyasszonyához és későbbi feleségéhez, Christine Frederiksenhez írt angol nyelvű levelei Vallasek Júlia és Vallasek Márta fordításában/gondozásában jelentek meg („Csillagokhoz kötöttük szekerünk”, 2002). Balázs Ferencné – későbbi nevén Christine Morgan – az Erdélyben töltött éveket (1930-1937) Alabaster vulage (Our Years in Transilvania) című visszaemlékezésében idézte fel. A kötet – Kászoni József fordításában és Veress Zoltán utószavával -2002 végén Budapesten került a magyar olvasók kezébe Mészkő – Alabástromfalu címmel.
A Máréfalván született és Vargyason elhunyt Dobai István (1899-1938) a papköltők közé tartozott, de népművelőként szövetkezet-szervezőként hagyott maradandó nyomokat. Előbb Homoródújfaluban (1924-1930), majd haláláig Vargyason volt unitárius lelkész. Balázs Ferenc falufejlesztő eszméinek egyik legodaadóbb híve és gyakorlati megvalósítója Erdővidéken. Már a Tizenegyek antológiájának a megjelenése előtt önálló verseskötettel jelentkezett (Messiásod. Kolozsvár, 1922). Cikkei a napilapokban, tanulmányai a Keresztény Magvető hasábjain jelentek meg. Munkásságáról Jancsó Béla, Mikó Imre és Vári Albert emlékezett meg 1938-ban. Alakját Kacsó Sándor idézi fel önéletrajzi visszaemlékezéseinek első kötetében (Virág alatt, iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1971). Homoródújfaluban végzett munkájáról Balázs Ferenc özvegye ír (Christine Morgan: Mészkő 1930-1937. Bp., 2002.31-34.)

Jakab Géza (1904-1972) – családi nevén Szentgericzei Jakab – verseit, művészeti és társadalmi cikkeit Kolozsvárt A Hírnök, a Pásztortűz, a Vasárnapi Újság, az Ellenzék, a Keleti Újság, Budapesten a Nyugat és Napkelet, Csehszlovákiában a Prágai Magyar Hírlap és a Kassai Napló közölte. Dalszerű költeményeit jó formaérzék, a Nyugat első nemzedékének líráján iskolázott természetlátás és zeneiség jellemzi.

Az esszéíróként és kritikusként feltűnt Jancsó Béla (1903-1967) Szegeden megkezdett (1924) orvosi tanulmányait Kolozsvárt fejezte be (1933). A Székelyek Kolozsvári Társasága ifjúsági tagozatának volt az elnöke (1929-32), ő vetette fel az Erdélyi Fiatalok megalapításának a gondolatát, ő vonta be 1929 végén a különböző felekezetekhez tartozó ifjúsági egyesületek vezetőit az alapító főmunkatársak sorába, s rá hárult a szervezéssel és szerkesztéssel járó munka nagy része is. A Kacsó Sándor vezette ÁGISZ-szal kötött megállapodás után egyik legodaadóbb szervezője és szerkesztője a Hasznos Könyvtárnak. Irodalmi hagyatékából Mikó Imregondozásában és bevezető tanulmányával jelent meg kötet (Irodalom és közélet, Buk., 1973).

A Mikházán született Kacsó Sándor (1901-1984) szépíróként indult (a budapesti Napkelet is szívesen közölte) és harcos közíróként vált ismertté, főként a Brassói Lapok belső munkatársaként, illetve főszerkesztőjeként. A Tizenegyek (1923) óta szoros baráti kapcsolatban állt Tamási Áronnal és Jancsó Bélával. Önéletírásának három vaskos kötetében idézi fel életpályáját (Virág alatt, iszapfólött, 1981; Fogy a virág, gyűl az iszap, 1974; Nehéz szagú iszapfelett, 1993.)

Mihály László (1902-1977) sokoldalú alkotó volt: költő, színműíró, regényíró, újságíró. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Római Katolikus Főgimnáziumában. Első versét Tompa László adta közre a Székely Közéletben (1920. szept. 12.). Első kötetét – az Áldozat a jövőért című színművet – tizennyolc éves korában publikálta Székelyudvarhelyen. Versei miatt a román hatóságok kitoloncolják az országból. 1924-től Budapesten telepedett le, ahol újságíróként működött – elsősorban az erdélyi irodalomra is figyelő Napkeletnél. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1930-ban szerez magyartörténelem szakos tanári oklevelet. Az olasz irodalom és kultúra kiváló ismerőjeként több alkalommal járt ösztöndíjjal olaszországi tanulmányúton. A második világháború idején olaszországi tudósító volt. 1945 és 1949 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa, elbocsátása után segédmunkás, majd – 1962-től haláláig – az Akadémiai Kiadó Lexikon szerkesztőségének munkatársa. Első verseskötetét Reményik Sándor mutatta be, későbbi pályájára felfigyelt Radnóti Miklós és Rónay György is. Hamvai a székelyudvarhelyi római katolikus temetőben pihennek, közvedenül a plébániatemplom mögött. Ugyanott van eltemetve felesége, Jánossy Margit (1997-1984) írónő is.
Szent-Iványi Sándor (1902-1983) a Tizenegyek szellemi kiforrását előkészítő viták aktív résztvevője az Unitárius Teológiai Akadémián. Két évig ösztöndíjas a Harvard Egyetemen, hazatérése után előbb Marosvásárhelyen, majd (1927-től) Kolozsváron lelkész, a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöke. Teológiai tanári szakvizsgája (1932) után az Unitárius Teológiai Akadémia előadója. Tagja az Unitárius Irodalmi Társaságnak, az Egyházi Főtanácsnak, a Romániai Magyar Dalosszövetségnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek – alelnöke a Székelyek Kolozsvári Társaságának. A harmincas évek végén Budapesten vállal vallásoktatói, majd lelkészi állást. A háború idején oroszlánrészt vállal az angol, amerikai, lengyel hadifoglyok, valamint a zsidók megmentésében. 1945-46-ban a Polgári Demokrata Párt elnöke, tagja a Nemzetgyűlésnek. 1947-ben az Amerikai Egyesült Allamokban telepedett le, ahol tovább folytatta unitárius lelkészi tevékenységét. Az Amerika Hangja Rádió munkatársa, 1955-től az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat vezetője, tagja az Amerikai Erdélyi Szövetség vezetőségének. Több tucatnyi angol nyelvű tanulmánya és cikke amerikai kiadványokban jelent meg. (Munkásságáról lásd: Kovács Sándor: Szent-Iványi Sándorra emlékezünk. In: Unitárius Kalendárium a 2003. esztendőre. Kiadja az Unitárius Egyház Kolozsvárt, 2002. 186-189.; Christine Morgan: Mészkő. Bp., 2002.14-27.)

Tamási Áron (1897-1966) így mutatkozott be az antológiában: „Addig szaggatom a szívemet, amíg az Úristen megparancsolja minden embernek, hogy csodálja és szeresse a székelyt.” Írói pályájának kibontakozásában nagy szerepet játszott Jancsó Béla és Németh László kritikája, lélekközelsége. Amerikából küldött levelei Eljön a mi időnk is Erdélyben címen jelentek meg a Székelyföldben, majd a 2005-ös Pallas-Akadémia-kötetben. Négy évtized levelezéséből (1923-1963) Nagy Pál nyújtott át bő válogatást (Ölelő szeretettel. Paltinus, 2008). A legátfogóbb élet- és pályarajzot (Tamási Áron. Elektra Kiadóház, 2006.) Sipos Lajos irodalomtörténésznek köszönhetjük.

Mihály László nem tudott hazajönni a Tizenegyek tizenegyedik évfordulójára. Jancsó Béla levelezését rendszerezve bukkantam verses üzenetére: Megvolt a hősi próba -/s szétment a tizenegy / világba szerteszét/elengedték egymás kezét, /de visz-szahívta őket már a hegy, /folyó, völgy: ősi Erdély, /a múlt: a földre mint a „feldobott kő” / mindegyik visszahullt. // Csak én maradtam, én/hűtlenül messze távol:/szememben megcsillana régi fény / s ezüstös és szomorú fátyol /Nem, visszatérek én is-/ ez törvény – mentség nincs alóla – /visszatérek, ha itt az óra:/ha kifáradtam s minden már betöltve: /nemföldre – földbe! (Bpest, 1933. június 21.)

(Forrás: Hargita Népe, Műhely melléklet, 2013. március 14., 21.)

1. Süket Katalin:
   2015. október 20. 19:11

   Örülök, hogy rátaláltam erre a cikkre úgy, hogy a Tamási Áron szavait használtam a keresőben. Köszönöm, hogy hiányos ismereteimet ezzel az irással gazdagitani tudtam

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ