4. A barát

A „lányok”, Anya és a barátnői minden évben megszervezték a közös bulijukat. Ez most három éjszakáról, négy napról és a Balatonról szólt.
Anya péntek délben a telepakolt Corsával jött értem a Lánc utcába. Előzőleg telefonon beszélt Esztó nénivel, aki simán tudomásul vette, hétfőn hiányozni fogok.
A régi 7-es úton gurultunk Lepsény felé, gyorsított csigatempóban. Majdnem három órába telt, amíg bekanyarodtunk a Marina Hotel parkolójába. Utolsók lettünk: hamar megtaláltam a japán hármast: Vári Róza kék Honda Jazzát, Bulcsú Bea rozsdafoltos Suzuki Swiftjét, és Régen Kati néni vadiúj RAV4-es Toyotáját. Róza, Bea, Anya az újpesti Könyves Kálmán Gimibe jártak, végig ugyanabba az osztályba. Közülük csak Anya nem végzett egyetemet. Kati néni más tészta volt, mivel kilenc évvel volt idősebb náluk. Bea nagynénjeként csatlakozott a bandához, majd ott ragadt. Mivel pedig minden találkozóra hozta a két gyermekét, Kingát és Kristófot, ők lettek a legjobb barátaim.
Fürdőszobázás után a szálloda halljában találkoztunk, és kivonultunk a belső strandra. Ronda idő volt, a szél olyan, mintha több ezer tüskét tartalmazna. Fürdésről szó sem lehetett. A part mohás sziklái mellett úszkáló kacsákon kívül senki nem merészkedett vízbe. Bámultuk a fodrozódó spenótzöld, haragoszöld tavat, majd az L alakú stégen álló két padhoz mentünk. Én tisztes távolságot tartottam Kristóftól, nehogy tolakodónak látszódjam, ő sem közelített, nehogy tolakodónak látszódjék. Két hónapja nem találkoztunk, viszont mindig a közelemben volt, annyira közel, mint egy 3 D-s film főszereplője, akiről a trükkös technika miatt azt hiszi az ember, ha kinyújtja a karját, meg tudja érinteni.
Visszafelé betértünk a csónak- és vízi biciklis kölcsönző melletti Snack Bárba, ahol délelőtt tizenegytől késő estig az all inclussiv-os vendégek fizetés nélkül tömhették a fejüket és vedelhettek akármennyit.
Mivel a nyirkos, hideg kora ősz rátelepedett a Balaton környékére, az elkövetkező napokban délelőtt, délután és este is sok időt töltöttünk a bár teraszán, vastag ruhákba öltözve. Egy alkalommal zenés műsor dobta fel a hangulatot, táncolni lehetett. Egyébként mi, a fiatalok, sosem unatkoztunk, mert működött a szálloda fedett uszodája melegített vízzel, így naponta kétszer egy-egy órányit tempóztunk. Szuper volt, mivel a többi vendég hanyagolta ezt a lehetőséget, így gyakran csak mi hárman fürödtünk. Másik állandó program a vacsora utáni közösségi élet volt. Majmoltuk a német turistákat, akik önfeledten zsugáztak, sztoriztak. Anya barátnői is dumagépek voltak.
Róza, a doki, a kis pacienseinek szüleiről, Bea cikkeinek szereplőiről, Kati néni, akinek két kávézója volt, a hivatalokkal és beszállítókkal folytatott csetepatéiról sóderolt. Anya is volt miről sztorizzon: fodrászszalonjába rengeteg furcsa figura esett be. Sajnos a barátnők csak lemerültek, és utána mi következtünk. Kristóf morzsákat hintett: elmondta, hogy milyen az élet Glasgowban, ahol kémia-genetika szakra járt. Az albérlet rezsivel 250-300 font. A heti étel – a kaja szót is utálom – 20-30 font. A metrójegy 1.20 font. A buszjegy 1.75 font. Egy font úgy háromszáz forintot ér, kábé. Kinga a snájdig tanárát pécézte ki, azt, aki négyszer nősült, és mindig a leggyámoltalanabb diákját vette feleségül. Akkor te nem lehetsz az ötödik, kotyogtam bele. Ki tudja, replikázott Kinga. Ezen mindenki nevetett. Amikor rám került a sor, én a Henikét rángattam oda.
– Ő cigánylány, az anyjával él, és nagyon szegény. Jó tanuló, és tanítónő akar lenni – magyaráztam.
– Ez frankó – mondták kórusban.
– Frankó, és mégsem becsülik – folytattam. – Például amikor fekete séróját szőkére akarta mázolni, de az foltos lett, kiszekírozták a lelkét. Még az osztályfőnöke is Foltikának szólítja, mintha az lenne az igazi neve.
– Nem szép dolog – mondta Kati, akit úgy, ahogy a többi barátnőt, nem volt szabad néniznem.
– Én arra biztattam a kiscsajt – folytattam -, amikor a tanár újra cikizni kezdi, küldje bátran a picsába.
– Na de, Virág! Te nem szoktál így beszélni! – csattant fel Anya.
– Igaza van Virágnak – védett meg Kinga. – A primitív ember csak a trágárságból ért – tette hozzá.
– Na és a barátnőd megfogadta a tanácsot? – kérdezte Bea.
– Sajnos nem – mondtam. Ezen nevettek.
*
Kristóffal mindössze fél nap lehettem együtt.
Vasárnap a társaság a szigligeti várba indult, de mi ketten kijelentettük, nincs kedvünk romokon rongyolni. Senki sem nyaggatott, hogy mégis menjünk. Örvendtem és féltem is. Nyár közepén volt valami közöttünk, egy kis smúzolás, de utána Kristóf bocsánatot kért, mert még kiskorú vagyok. Utáltam. Akkor most mi lesz? Folytatjuk? Vagy elfelejtjük az egészet? Lehet, hogy a skót egyetemre járó úrfinak már más az ízlése? Azért külön paráztam, nehogy elkotyogjak magamról valami olyat, amit nem kéne.
Reggeli után magunkra maradtunk: ketten mentünk az uszodába. Folyton magam elé engedtem, és alig tudtam levenni a szemem a vízben forgó izmos testéről. Később a Balaton rúgózó vize, és a sziklákhoz ütköző hullámok csattogása volt a műsoron. A Snack Bárban torkoskodtunk, fejenként nyolc gombóc fagyit nyaltunk el. Utána úgy éreztem, én is felelős vagyok a klímaváltozásért, mert a hasamban olvad az északi-sark jégsapkája. A galgamácsai naiv művészek rajzaival dekorált étteremben legalább másfél órán át ebédeltünk. Mégis izgalmas volt, mert néha egymáshoz ért a térdünk.
Majd a séta jött. Kristóf a Flamingó Hotel előtt egy Hummer terepjárót vett észre, megkért, lépjek a kocsihoz, és fél kézzel támaszkodjak rá. Lefotózott. A bazársoron mindenképp venni akart nekem valamit, alig tudtam lebeszélni. Még szenvedtünk a sok zabától, mégis beültünk a vitorlás-kikötő előtti bárba, és a srác Margarita pizzát rendelt. Egyet, amit kétfelé osztottuk, és valahogy legyűrtük. Az üvegsörön is osztoztunk. Kristófnak fekete, enyhén göndör haja volt, szemöldöke dús, enyhén ívelt, szeme karamell-barna, szája széles, alsó ajka duzzadtabb, mint a felső. Az álla hegyén ülő kis gödröcske még vonzóbbá tette. Kimondottan szépfiú volt. Mikor kimondtam magamban, megrázkódtam. Vajon miért pazarolja rám az idejét? Tényleg kedvel? A szeretni szót gondolatban is kerültem.
A kikötőbe két hajó érkezett, az egyik Siófokról jött, Tihanyba ment, a másik Tihanyból jött, és Siófokra tartott. Utánuk, mint egy elkésett tanuló, oldalra billentett fejjel becsúszott a Jókai gőzös.
A Tagore sétányon, egy padon ülve, tangóharmonikán játszott egy negyvenes férfi, egy cigányember. Bársonyzakót és lakkcipőt viselt, előtte a kövön hangszertok hevert az aprópénznek. Ülőhelyet kerestünk a közelében, és egymásnak dőlve hallgattuk a lágy örökzöldeket. Kristóf néha átkarolt, de csak érintőlegesen, majdnem jelképesen. Előttünk, a messzeségben, a kőröshegyi völgyhídnál a Nap előbukkant a torlódó felhők közül, és a sárga fény végigcsúszott a Balaton vizén. A látvány, meg a zene, meg az „egyebek” miatt boldog voltam. Felálltam, és három kétszázast dobtam a hangszertokba.
Mire visszatértem, Kristóf talpon állt, és húzott volna tovább.
– Nem maradunk? – kérdeztem.
– Ha akarod… – felelte bizonytalankodva.
– Jó, menjünk – mondtam mérgesen.
– Te szereted a cigányzenét? – kérdezte a srác.
– Miért, ez az volt? – hökkentem meg.
– Nem, persze. Tudom, tudom. Csak úgy mondtam – szabadkozott Kristóf. – A cigányok tehetséges muzsikusok. Vérükben van a ritmus.
– Igen, ezt már hallottam – rántottam fel a vállam. Fájt a közhely, a baromság, de nem akartam vitatkozni. – Lehet, hogy az én véremben is ezer dob pörög, azért vagyok mindig nyugtalan.
– Santál! Te nem vagy cigány! – szólt rám.
– Virág vagyok. Mindig így neveztél, maradjunk ennél. A Santál csak Anya mániája. A szülei őt Sárának keresztelték, azt nagyon utálja, ezért nekem olyan nevet is adott, amire büszke lehetek. A Santál ilyen, szerinte. Szerintem nem. Szóval Virág vagyok, és cigány vagyok. De, de! Az nem számít, hogy az anyukám fehér bőrű magyar. Nézz csak rám!
– Az én bőröm is kreolos, mégsem vagyok cigány – érvelt Kristóf.
– Mert te örmény vagy.
– Az apám örmény, erdélyi magyar-örmény. Szerencsére annyiszor látom, mint te a tiédet – mondta.
– Kanadából azért haza lehet jönni, a túlvilágról kicsit nehezebb. Talán drágább, mert ott még nincs fapados repülőjárat.
– A mennyországban?
– Vagy a pokolban.
Zavartan, zaklatottan próbáltam elmagyarázni, hogy sokáig nem érdekelt, hogy ki és mi vagyok. Aztán megváltoztak a dolgok bennem meg körülöttem. Az előző sulimból azért jöttem el, mert bántottak, megaláztak. Diszkrimináltak, pontosítottam, bár ez nagyképű szövegnek hangzott. Az új helyen, a Lánc utcai suliban már kevesebbet sumákolnak, mint az Apafiban.
– Értelek, rendben van. Ha cigánynak mondod magad, nekem az is jó. De miért kell ezt forszírozni?
– Forszírozni? – döbbentem meg.
– Erővel-erőszakkal hangsúlyozni.
– Értem… Viszont te nem érted, hogy miről van szó – öntött el a pulykaméreg. – Felálltam, és futva indultam a szálloda felé.
Utolért, kibékültünk. Más nem történt… Kedden visszarepült Glasgowba, és onnan hívott, telefonon, pedig nem volt szokása, hiszen minden héten legalább egyszer, főként éjjel, Skype-on beszélgettünk. Rezgő hangon kért bocsánatot. Nem haragszom, mondtam. Én is bocsánatot kértem tőle, persze nem tudom, hogy miért.

(Folytatjuk)