Ő egy újságban azt olvasta, hogy lelőtték al-Asszadot. Meg nem erősített hírek szerint, de Ő azt megtanulta, hogy szél fuvatlan nem indul. Ezek a népi bölcsességek igazak.
Szóval úgy képzeli el, hogy a szír elnök egyik testőre valóban rálőtt az elnökre, ám valamilyen okból kifolyólag mindössze megsebesítette, az nem halt meg. Valószínűleg kórházba került, azért nem mutatja a televízió, mert ha semmi nem lenne igaz a hírből, akkor megmutatkozna a szír népnek. Meg a külvilágnak. A külvilágnak talán még inkább.
Ő arra gondol, hogy a hír hallatán az összes diktátor pánikba esik. Egy zabszemet nem lehet bedugni a seggükbe, erre gondol, s örvend a gondolatnak, valamiféle melegség árad szét a testében.
Utálja a diktátorokat, nem sajnálja őket, ha egyiket-másikat lelövik.
Végül is gyilkos, nem? Szétlöveti az országot, halomra gyilkolja a szíreket. Szíriaiakat.
Ha volt is fél másodpercig egy olyan gondolata, hogy örvenednie nem kellene, most eldönti, hogy sajnálni nem szabad. Tömeggyilkost sajnálni nem!
Mert azt is tudja, hogy ami utána következik, nem lesz könnyebb. Áll Ő, és a fejét fogja. És arra gondol, hogy nincs megoldás.
Nem vicc ez, nem értelmiségi gordiuszi csomó, itt érdekek ütköznek, itt kötelező a vérontás.
Áll Ő, hatvan éves, vagyis az idegeit éles késekkel már többször össze-vissza vagdosták, azt lehetne hinni, hogy teljesen érzéketlen a világ szörnyűségei ellen, s mégsem az.