– Ne vegye rossz néven, ha azt mondom, hogy ön a publicisták mecénása. Ugyanis ön mindig kapóra jön. Ha egy kritikustól kérnek kéziratot, megdicsér egy Harag György-darabot. Ha az újságírótól olyan portrét kérnek, amelyiknek „van tartása”, interjút készít Haraggal. Ha egy amolyan magamfajta külső munkatársnak fogytán az ötlete, szintén önhöz fordul. Mondom, lerajzoltam, s mert a rajzot még otthon elkészítettem, tudtára adom, hogy nem bánnám, ha adna egy kis ráadást is: szöveget, sztorit.
— Aha… nem kellett volna idealizálni – írja a rajz alá, s közben sült gesztenyét ropogtat. Fél szemét lehunyva pislog, utánozva a levelibékát, aztán folytatja a társalgást. — Maga most azt várja, hogy köpjek valami aranyat… aha – ismét a rajzra néz. – Állok rendelkezésére, kérdezzen.

Gyárfás L. Miklós rajza

– Hát ez baj. Ugyanis nekem azt pletykálták, hogy ön kérdezés nélkül is tud jókat mondani. Nem is hoztam magammal előre megfogalmazott kérdéseket, és nem ismerem a modern színházi zsargont sem. Azt hittem, hogy csak adsza s ne, adom a rajzot, kapom a szöveget…
– Aha… na nem baj… ceruzája, papírja van?… Hálistennek… hát akkor írja. Ha az újságíró szerepét osztanám ki magamra, azt mondatnám el az illetővel: Hogyan lett rendező? Jó, ugye? – kérdez mosolyogva. – Most jövök én, valahogy így: Fiatal színész koromban Kolozsváron a Hójában egy szabadtéri előadáson nekem kellett elszavalnom Ady Dózsa György unokája című versét. Lehetett vagy öt-hatezer néző. Rettentő lámpalázam volt. Felléptem a színpadra, és elkezdtem szavalni: „Dózsa György unokája vagyok”… stb., stb., eljutottam addig, hogy „Hé, nagyurak!…” és nem jutott eszembe a folytatás. Belesültem. Csúnyán belesültem. Tudtam, hogy lelépni lehetetlen, hogy kell, hogy muszáj szavaljak. Éreztem, mint folyik a hátamon a hideg veríték és… elkezdtem halandzsázni. Végighalandzsáztam a verset, s csak a legutolsó sor jutott eszembe, hogy „Lecsukjuk a kaput”. Hát én ezzel a szavalattal le is csuktam a kaput. Magamban megállapítottam, hogy a színészi szakma idegölő, és nekem nem kell. Hát azért lettem rendező, mert nem lehettem színész. Sikerült leírnia, vagy mondjam el még egyszer?

– Köszönöm. Ez aztán sikerült. Ennél már csak az nagyobb siker, hogy egy ilyen, sült gesztenyét ropogtató szünetben elkaphattam, amikor sem nem rendez, sem nem utazik.
Búcsúzáskor még utánam szól:
– Volt egy másik sztorim is, de azt a múlt héten elkotyogtam a vonaton. Hát nem megírták a „hetesek”?! Pedig az magának is nagyon jó lett volna, én is szívesen adtam volna vásárhelyi újságírónak, de hát én honnan tudjam, hogy a kocsárdi vicinális mikor viszi Vásárhelyre és mikor Bukarestbe a sztoriimat.

Forrás: Görbe Pantheon, Mentor, 2013.