Olvasom, hogy ma bemutatód van: kötetben jelentek meg a Káfé által is közölt blogbejegyzések. Vagy rosszul fogalmazom meg a műfajt?
Csak annyiban, hogy nem a blogosok, hanem a krónikások. Több év nagy és bővérű kalandja.

Mi ez tulajdonképpen: közvetlenül viszonyul az író a valósághoz?
Közvetlenül nem, mert az írás révén, által, távolító közelítésével. De az biztos, hogy hozzám közel kell legyen a valóság, hogy írni tudjak.

Ki adott ki? Ki mutat be, hol?
Mostanában nagy Erdély-járó lettem kulturálisan. A nagyváradi Riport kiadóval is összejöttünk, van egy Napos oldal sorozatuk, hát éppen beleillett. Balázs Imre József beszélget velem a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, délután hattól.

Másra futja az idődből, vagy már eddig is ezer részre szakít a próza, a vers, a gyerekvers, a szerkesztés, a mások bemutatása, mit csinálsz még… fordítasz… élsz Kolozsváron…
Ez utóbbi a legérdekesebb. :)

Kérdezett: Gergely Tamás

A szerző a könyv előszavában így vall munkájáról: „Életem egyik legszebb időszaka kezdődött, amikor 1999 őszén a Krónikához kerültem. Elsősorban persze a lendületért: az a csapat azt hitte, megváltja majd a világot. Meg volt győződve róla. Másrészt azért, mert akkor derült ki: én, a kiadótól érkezett, lassú tempóban élő ember, tudok gyors is lenni és úri szabó. Tehát ha azt mondják, írjál 1500 leütést egy órán belül, glossza kell, akkor én egy órán belül szállítom a glosszát, ami egy sorral se több vagy kevesebb, mint kellene.

Rengeteg glosszát írtam az évek folyamán, s több alteregóm is akadt. Makréla, Dezodor, Töhötöm, Pagoda, Peták – csak győzzem számon tartani. És figyeltem én a saját nevemben is; azokat a szövegeket külön csoportosítottam. A legszebb élményeim egy része ezekhez a szövegekhez kötődik. Olvasók nevettek, ámultak el foci előtt, üzletben vagy megállóban: te vagy az, ugye? Ez a rövid, még csak dicséretet sem tartalmazó ámulat az, amiért tovább is mertem, ma is merek humánusan savas lenni. Nemcsak a Krónika kért tőlem rövid, csípős „röppentyűket”, ahogy egyik barátom nevezte őket, itt most mégis csak a krónikásokat találja az olvasó. Talán nosztalgikus lettem én is: szeretnék emlékezni azokra az időkre, amikor még problémátlanul hittem abban, hogy van értelme lelkesedni.”