(Puzzle-darabok életemből)

A létezés egyik talán legfontosabb része, a társasági élet, az első színházi estével indult be, de akkor mint a rakéta. Évadnyitó előadás telt házzal, zsúfolt teremmel. A felvonások szünetében a sok száz ember könyökkel vagy ismeretséggel helyet csinált magának valamelyik sarokban, s megkezdődött a lássatok és lássak, ki, kicsoda izgalmas élménye. A bárpulthoz jutni, hacsak nem a végszó előtt jöttél ki, az esély nulla, olyan vastag ostromgyűrű vette körül, mint annak idején az egri várat a törökök, s ha végigálltad, a következő felvonást a ruhatárból élvezhetted, a nézőtér az előadás alatt szigorúan zárt. A szerencsénk itt is velünk volt, alighogy az előtér és kávézó közötti szűkebb nyakba sodródtunk, jobbról és balról is ránk köszöntek a valamikor Vásárhelyről már jól ismert, de négy-öt éve áttelepedett, velünk egykorúak vagy közeliek, s azonnal kérdezték, mit isztok, nekik már megvolt a beállósuk, akinek, akárcsak a tőzsdén, kézjelekkel le lehetett adni a rendelést. Pampának az újonnan szerzett barátnője (barátság volt az az első pillantásra), sietve mutatott be a férjének (neves író fia s színházi rendező), majd édesapjának (már Vásárhelyről ismert sebész főorvos), aztán az előadás után jött az ismerkedés dominóeffektusa. A zárt büfében azok maradhattak, akik véleményére kíváncsi volt szerző, színész, rendező, színházi vezető, itt dőlt el igazán, sikeres vagy sem a darab, az előadás, na persze, a legfrissebb pletykák is itt születtek vagy adódtak tovább. Itt újultak fel régi barátságok színészekkel, még a vásárhelyi színiakadémiai időből, s fedeztem fel brassói, velem párhuzamos szakokon járt kollégákat. Mire zárt a büfé, úgy éreztük, megérkeztünk, itthon vagyunk. A preferánsz és a bridzs meghozta a tejszínhabot a tortára. Akkoriban a tíz-tizenkét, néha versenyekre is benevező bridzs- játékos rendszeres csütörtök esti házi partikkal áldozott sportszenvedélyének. Többnyire két asztalon folyt a játék, bőséges vacsoraszünettel, állandó ital- és dumakísérettel. Felejthetetlen marad a bőrgyógyász szervezte este. Alighogy asztalhoz ültünk s a lapok kiosztva, félénken jelentkezett egy beteg: doktor úr, meg tetszik nézni? Hogyne, kérem, üljön csak le a rendelőben (az egyik szoba a lakásban erre szolgált), mindjárt jövök. S azzal, hogy na, csak ezt a partit gyorsan, aztán tíz perc szünet, addig majd igyatok valamit, az impasszt, rossz irányba adta, s a felvétel megbukott. A nagy baj nem is ez volt, hanem a mellette kibicelő százéves anyós hívta fel a figyelmét arra, amit már ő is tudot,t és akkor kitört a botrány. Zárjátok el a konyhakést, mert nem vállalok felelősséget magamért, ilyen és ehhez hasonló felkiáltásokkal rátértek a magánéletben elkövetett vő és anyós közti bűntettekre, közben persze osztottunk és vettük a lapokat s úgy tizenkét óra körül újra megjelent a félénk beteg: doktor úr, még várjak?? A műszaki értelmiség bridzsezett, a színház a peferánsznak hódolt próbák és előadások szünetében, az orvosok megosztva mindkét táborban jelen voltak. Véletlenül nálam van a pakli, nem játszunk? -jött a kérdés a színházi rendezőtől. Fiúk, csak egy rövid partit, mert otthon várnak, hangzott el a válasz olyan este kilenc körül, s aztán volt olyan, hogy a partnert az utolsó pillanatban taxi vitte az állomásra, ahol a felesége várta a csomagok mellett, mert indult a már hónapok óta betervezett magyar útra a vonat, de valahogy a játék hevében elfelejtkezett róla. Vagy szent eskü mellett, hogy tizenegy órakor felállunk, bárki bármit mondjon, s fél tizenegykor, még csak egyet dupla alapon, mert az hamar lemegy, elég az hozzá, másnap délelőtt tizenegykor tényleg felálltunk, mert Pampa szellőztetni akart, a bezárt ajtókon is átszivárgott a cigarettafüst, mi pedig nem láttuk egymást az asztal két oldalán. Erről a tizenegykor felállunkról maradt fenn Tompa Miki bácsi bemondása: jó, fiúk, felállunk, de azért olyan félóra múlva üljünk le, mert fárasztó állva játszani… Kollektív drog volt, ahogy most visszagondolok, egyfajta túlélési módja az őrületnek, ami az országban uralkodott. Ekkor már általánossá váltak a megszorítások, a racionalizálás, s tetőzött az olaj-világválsággal, ami remek árat adott saját olajtermésünknek, a Ceausescu és családja svájci kontójának gazdagítására. A kovásznai állomáson fagytak szét a dízelmozdonyok , üresben is járatni kellett volna, mert a mínusz harminc fokon a vezetékek elrobbantak, erre az volt pártunk válasza, hogymozdonyunk van, olajunk nincs, tessék leállítani! A lakásban melegítőben jártunk, a Csíki-negyedben, nagykabátban. Naponta (teljesen kiszámíthatatlanul) egy-egy órára volt vízszolgáltatás, ilyenkor kádat s minden edényt megtöltöttünk, több víz fogyott el ezzel, mintha normális adagolás lett volna. De ez nem számít, a központi utasítást be kell tartani, nem az ész diktálta rendet. Hetente egyszer-kétszer meleg víz, a fogorvos barátunk a negyedik emeletről virágcserepekkel bombázta a kazánházat mérgében, a vezető színész kiállt a teraszra, és az esti csöndbe üvöltötte: kisváros, este van, villanyt, gázt, vizet, levegőt elzárni! Mi bezárkóztunk és osztottuk a lapokat… A bridzsklub alapításának ötlete, úgy emlékszem, az egyik fiatalabb játékos által rendezett házi partin született. Míg a gazdák az előszobában üdvözölték a sorra érkező vendégeket, a gyermekek, három- és négyéves kis ördögfiókák, felmásztak a már játékhoz terített asztalra és a négy paklit, mint valami röpcédulákat dobálták ki a hatodik emeleti ablakból. Ezúttal a játék elmaradt, maradt a közös vacsora s az ötlet, hogy jó lenne szervezettebb körülmények között s többen hódolni ennek a sportnak. Ezt csak erősítette a nyolc- vagy tízszemélyes vacsorák egyre nagyobb terhe, még ha két hónapban egyszer is került rád a sor, a beszerzést és a munkát tetőzte, hogy gyanússá válhatott ebben az akkor éhezésre ítélt országban, hogy egyesek persze… Az első évben valamilyen titkos úton nyúl került a konyhánkra, s Pampa ezzel kényeztette az urakat, rá két hónapra a sors szeszélye vagy a vadász szerencséje újra nyulat ajándékozott nekünk, mi már elfelejtettük, hogy két hónappal ezelőtt is ez a volt a menü, s csak másnap, amikor a pletykahíradóból visszahallhattuk, hogy Gyárfásék állandóan nyulat vacsoráznak, röhögtük el, s tettük el a sepsi emlékek közé. Viszonylag gyorsan ment a klubszervezés. A szakszervezeti székház termei üresen tátongtak. Tisztáztuk, hogy ez nem kártyázás, hanem sport. Bukarestben a legmagasabb szinten, minisztériumi hivatalnokok is játsszák. Több klub is működik, hazai meg nemzetközi rendezvényekkel. A sepsi potentátok, lásd a textilgyár főmérnöke, orvosok, a borlerakat igazgatója (román) és így tovább, és így tovább, tagok lesznek, nemcsak az engedély, hanem egy kis anyagi segítség is jött, hogy átvehessük az induláshoz a brassói és vásárhelyi klub cserére szorult, de még használható felszerelését. Kézdivásárhelyről is bejött hetente egyszer a fogorvosnő és tanár férje, hogy a bridzsasztalnál vívják az örök házastársi csatát. (Ki az okosabb?) Hetente kétszer volt „bridzstevékenység”, az egyik a tanulás és a másik a verseny, mert bár a játékot sokan ismerték, a versenybridzs és az otthon játszott valami között akkora volt a különbség, mint a Fekete Péter és az ulti között. Hamarosan annyi lett a jelentkező, hogy rá egy félévre feliratkozhattunk az országos versenyszervezők közé, és több bukaresti és brassói pár jelentkezett az első sepsi turnéra. Jöttek szép számmal Vásárhelyről is, meg a Szatmárról a fogorvos is, aki a későbbiekben a nagy versenyeken elvállalta, hogy partnerem és oktatóm legyen. A bridzsversenyeknek köszönhettem az osztrák vízumot is az útlevelembe. A tizenegy éves Andrissal megnyertünk egy megyei versenyt, szép diplomával jutalmazták. Ugyanabban az évben a mamaiai nemzetközi versenyen megkértem a bécsi bridzsklub elnökét, küldjön névre szóló meghívót egy ottani versenyre, s amikor ez megjött, jelentkeztem Hankes úrnál (a megyei szeku ezredese) a vízumért.
Hosszas papírbeszerzés, engedélyek-ajánlások innen-onnan, csúszópénzek és liter szilvapálinkák, majd mikor a harmincnyolc dollár is megjött nyugatról és a CEC-nél letétbe került, majdnem minden reggelem azzal kezdődött, hogy korán odaálltam a szeku kapujába, Hankest vadászni. Mikor már sehogy sem tudott elbújni előlem, azzal fogadott: Gyárfás elvtárs, pontos értesüléseim vannak, hogy ön kint akar maradni. Nekem egy ellenérv jutott hirtelen eszembe: ezredes úr, ön jobban tudja mint én, hogy odakint dolgozni kell, és az nekem nem erősségem, a másik meg: soha ilyen jó alkalom, hogy ellenőrizhesse az informátorát. Ha kint maradok, tüntesse ki, ha visszajövök, rúgja ki…

De ne legyek igazságtalan Sepsivel szemben, volt ott egyéb is, nem csak kártyázás. Forrt az élet, a banális teremfoci-bajnokság olyan hangulatot tudott teremteni, hogy nem maradhatott senki közömbösen. A Tükör (az újságírók, szerkesztők, az értelmiségiek csapata) és a Textil (munkások, műszakiak egyesülete) mérkőzései vérre mentek, izzott a győzni akarás a két, ekkorra ősellenséggé változott társadalmi réteg között. A lelátó órákkal a meccs megkezdése előtt már megtelt, s a hangos szurkolás a több kilométerre levő állomásig is lehallatszott. Mindkét oldalon, profi módon uralták a labdát, nyugodt szívvel állítom, hogy a mostani világbajnokságokon látni az akkorihoz hasonló összjátékot, gólokat, de azt a győzelemért akár a fél karom is odaadom hangulatot a mai pénz motiválta harc már nem adja vissza. Napokig beszéltünk az ott történtekről, s vártuk a következő összecsapást s a két szurkolótábor (bár könyök könyököt ért a lelátón s a csatahangulat a pályáról hamar átterjedt a nézőtérre) szóváltása tettlegességgé sohasem torzult. Az egészségügy csapatának sikerült rávennie, hogy mint volt kézilabdás, álljak be a kapujukba. Szerencsémre a fiam nem jött ki a meccsre, s így csak a feleségem volt tanúja, hogy a harmadik gól után, amit a lábam között gurított be az ellenfél Peléje, húzódásra hivatkozva lebicegtem a pályáról. Valahogy még a nagy blamázs előtt egy másodperccel ezt a három gólt még meg lehetett vagy ki lehetett magyarázni a védelem gyengeségével, a szemembe sütő reflektorral, a rosszul befűzött cipővel, a délelőtti fárasztó gyári nagygyűléssel s a rossz horoszkóppal, de az utána fenyegetően jövő tízre már nem kaptam volna okokat így az aktív részvételem véget ért, maradt a több élvezetet nyújtó szurkolás. A színház volt és maradt a ki kicsoda? zsebkönyve, társadalmi és társasági kalauza. De nem csak ezért váltottunk évi bérletet, az előadás, rendezés és színészi játék nívója az országos élmezőnybe illett, a Sütő- és Tamási-darabok már-már a letiltás határán óriási merészséget követeltek a háttérben dolgozó színházi emberektől is, a burkolt üzeneteket akiknek szánták, megértették. Élmény volt minden este s a hosszabbítás is. A büfé bezárta után is együtt maradt a törzsgárda. Olykor feljöttek a tizedik emeletre hozzánk, s aki egyedül jött, gyorsan felhívta az otthon maradt társát, hogy hol vagy, s gyere át. Én meg lefutottam a közeli vendéglőbe bort s valami ételt venni olyan áron, mintha ott szolgálták volna fel ( ehhez is óriási protekció kellett). A társaság egy része már kiosztotta lapokat, a lemez forgott, egy páran már táncoltak, a Sepsire látogató marosvásárhelyi, kétméteres és százötven kilós állatorvost mint kredencet vették közre a kutyabarátok, az előszobában megnehezítette a közlekedést, hogy a színházibüfés cica a sebészfőorvosra tapadva kereste, ahogy később a tárcájára intve mesélte az orvos barát, az idősebb emberek belső értékeit. Éltünk, együtt voltunk, s jól volt ez így. Mire hazaszállingóztak a színháziak, a költők valamelyike valami különös ösztöntől hajtva csengetett az ajtón, mert állítólag mi vagyunk az egyetlen olyan hely, ami még nyitva tart ebben az órában s ahol alkoholt mérnek, hálából aztán gyalog botorkált le hajnalban, s a lépcsőház minden fordulójában elbömbölte, hogy dögöljön meg minden oláh. Lépcsőházunk román lakóinak bölcsességét mutatja, hogy semmi következménye ennek nem volt, beszél a szesz, legyintettek, s a költőnket büntette a gyilkos másodnapos fejfájás. A textil- és cigarettagyárat kiszolgáló orvosi rendelő kiapadhatatlan forrása lett az újabb barátságoknak. A Pampa ugyancsak mérnök férjjel megáldott kolléganője volt a következő, aki hamarosan vacsorára hívott, s állandósult a heti egy este itt, egy ott együttlét. Nálunk az akkor kitalált különböző kőrözöttekkel sikerült az áhá-hatást kiváltani, túrót kevertünk össze olajos hallal,vagy csak paprikával, mustárral,olajbogyóval, s teknősbéka-, krokodil-, halformára alakítva tálaltuk, ők a desszertekkel érték el ugyanezt, a sárgadinnye tejszínhabbal és rummal öntözve vitte a pálmát. A heccet az koronázta, hogy minden ottlét utáni reggel felmentem a rendelőbe, hogy erős hasmenésem van, s kiírattam, gyógyszereltettem magam az ott dolgozó és tegnap minket vendégül látó barátnő teljes kétségbeesésére. Barátnőnkről később tudtuk meg, hogy a szegedi szabadtéri játékokon, ahol csak estélyi ruhában látták szívesen a hölgyeket, a mellékhelyiségben levetette a ruháját, és kombinében vonult a térre akkora sikerrel, mint János vitéz a színpadon. Gyönyörű három, illetve négy éves, fiuk és lányuk tette felejthetetlenné a kora estét, ők a mélyhangú elnyújtott a-val és o-val, az élesebb é-vel és a különös, kézdivásárhelyiekre jellemző hangsúllyal olyan ősi melódiát hoztak, hogy azt mondtam, már csak ezért is érdemes volt átköltözni Sepsire. Nekik és a többi baráti családnak köszönhetően rendkívül gyorsan eresztettünk és igazán mély gyökereket Sepsin. Az utánunk másfél évvel Marosvásárhelyről áttelepülő fül-orr-gégész már minket kért meg, hogy vezessük be a város társasági életébe. Semmi sem egyszerűbb, színházi előadás utáni vacsora nálunk s duma az asztal mellett, ezzel a startpisztoly el is dördült, a tovább már az övé. A dolog kissé balul sikerült, mert a vacsorához friss kovászos uborkát csinált Pampa s miután mindenki elhadarta az ő csalhatatlan receptjét, az új fiú is rátért, hogy ő hogy csinálja, és csinálta ezt két órán át. Az első percek után még tettünk egy pár hiábavaló kísérletet, hogy esetleg a relativitás elméletéről beszéljük inkább, de ő állandóan visszatért a fokhagyma fontosságához és ekkor már a kíváncsiság is elhallgattatott minket, lássuk, meddig tud a kovászos uborka á lá fül- orr-gégész módjáról értekezést tartani. És tudott. Ezzel a mai napig halhatatlanná tette magát, mert az évi egyszeri kellemes együttlét az akkori barátokkal itt, ott vagy Márián mindig előhozza a kovászos uborkát. Ugyanebbe a kategóriába sorolom a rhézus majmokat. A fent említett család népes társaságot hívott meg szilveszterre bálványosvári nyaralójukba, s ahogy a viháncoló gyermektábort sikerült valahogy a medvebőrök alá kényszeríteni (-20 fok körüli jó idő volt), mi is bezsúfolódtunk egymás hegyén-hátán a nagyszobába. A háziasszony még előadott egy pár verset kifogyhatatlan repertoárjából, s valaki bedobta, hogy az Élet és Tudományban egy cikket olvasott a rhézus majmok szexuális életéről. Arra már nem volt ideje, hogy elmondja, konkrétan mit olvasott, mert a csiklandó téma s a már jócskán elfogyasztott szesz megtették a hatásukat, egy röhögő- görcs lehetetlenné tette az alvást vagy más témák fogyasztását. Másnap reggel a gyermekek, akik félálomban hallottak valamit, félénken kérdezték, mik azok a rhézus majmok? S ez elég volt ahhoz, hogy jól kezdődjön az új év.

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2013. március 28. 17:14

   Hát… nyulat én is vettem egyszer a négyes villamos vonalán Bukarestben, kinyújtóztatva és megnyúzva, de megnyúzott fejestõl egy átlátszó nájlonzacskóban. Rettenetes látvány volt,a foga maradt, illetve jött velem. A bukaresti cigánynél elszörnyülködve nézték, azt hitték, macskát viszek. Lehet, hogy azt is megvettem volna, annyira nem volt semmi a Fény Korszakában, a nyolcvanas évek közepén-végén. Különben mi nem éltünk olyan vidáman, lehet, mert nem bidzseztünk…

2. András Gyárfás:
   2013. március 29. 04:59

   Abban az időben sőt már régebb is vágott/nyúzott nyulat vagy bárányt a piacon csak fejestől és mancsostól árulhattak,éppen azért,hogy ne macskával verjenek át.Erről különben Móricz Zsigmond ír ők Ciccmóriczok lettek mert áldozatául estek egy ilyen csalásnak és a falu pletykájának.
   Ami a vidámságot illeti,rejtett és nagyon zárt oázisokban csak voltak.Mi sem jöttünk volna el ha ezek lettek volna a mindennapok!!!