Nem tévedek, ha azt írom, hogy egyike a leghosszabb iskolaigazgatói múltra visszatekintőknek. Ezért szívesebben is faggatom nevelői múltjáról, mint a szobrászatról, bár ez a kettő nála elválaszthatatlan.
Bevezetőül bevallottam neki, hogy valamikor kisdiák koromban szájtátva bámultam munkája közben. Ha jól emlékszem, egy Eminescu-fejet mintázott agyagból. Nekem ebből az alkotási szertartásból egyetlen maradandó élményem volt, hogy patyolatfehér duplamandzsettás ingben, nyakkendővel, zakóban dolgozott, anélkül, hogy egy parányi anyag bepiszkította volna a ruháját.

Akkor nekem egy falevelet kellett megmintáznom. Sehogyan sem akart sikerülni. Amikor aztán a mester hátat fordított, gyorsan ráragasztottam a megmintázandó falevelet az agyagra, körmömmel körberajzoltam, óvatosan lefejtettem, és, mint aki jól végezte dolgát, kezemet a ruhámhoz töröltem, és jelentettem, hogy kész vagyok. Talán még a fülem is agyagos volt.
– A kezdő gyermekekkel mindig történtek kucifántos dolgok.
– Például?

Gyárfás L. Miklós rajza

– Emlékszem, tanévkezdés volt, talán az első nap. Becsengetés után látom, hogy egy apró, zömök legényke sétál a folyosón. Akkoriban nagyon sok bentlakó tanulónk volt. Tehetségkutató körutainkon begyűjtött falusi gyermekek próbálgatták megszokni a városi, iskolai életet. Kínlódtak, kegyetlenül izzadtak, amíg betörtek a hámba. Ez a kis szegény legényke ugyancsak ilyen vadóc kölyök volt. Megszólítottam. „Mi baj, öcskös?” „Semmi”, mormogta öregesen, alig méltatott válaszra. Láttam, hogy erősen nyomja a lelkét valami, hát faggatni kezdtem. „Nem tuggya, hol a zigazgató?”, kérdezte, aztán gyanakodva végigmért. „Ejszen maga a?” „Én vagyok, öcsém. Én hát! Mondd már, mi a baj. Hátha segíthetek”, próbáltam a kegyeibe férkőzni. De ő csak állt, mint a cövek. Aztán megszólalt. „Menyek haza! Engöm engöggyön haza!” „Valami baj van otthon?”, kezdtem aggódni. „Semmi.” „Hát akkor…? Nem szereted nálunk?” „Viszik bé apámot.” „Viszik? Hát mit csinált?”, kérdeztem kíváncsian. „Sömmit”, mondja tagoltan. „Valamit csak kellett csináljon, te gyermek…” „Abbiza sömmit… S viszik bé a bátyámot is vele.” „Ő sem csinált semmit?”, folytatom az érdeklődést, immár gyanakodva. „Sömmit.” Behívtam az irodámba, leültettem, meséltem neki, s vártam, hogy megeredjen a szava. Nemsokára megtört a jég. „Szóval, apámék a vásárba vótak. Beléjük kötött a szomszéd faluból vagy hat, s aztán az egyiknek kivették a bélit. Most miatta viszik bé apámot…” „Na látod, mégiscsak csináltak valamit”, akadékoskodom. „Abbiza sömmit.” „S aztán apádéknak nem lett semmi sérülése?” „Sömmi.” „Azt mondtad, hogy azok haton voltak…” „Talán még többen es.” „S apádék mégis megúszták épen a verekedést? Hát miből kezdődött a szóváltás?” „Abbó, hogy apámba belenyomták a kacrot es vagy hat helyen.”

Eddig a beszélgetés. De megpukkadnék, ha nem pletykálnám el a sztorimat, melyről a mester mélységesen hallgat, pedig Vásárhely „humortörténetéből” nem hiányozhat.

Pár évvel ezelőtt a szülészettel szembeni lejtőn elindult magától egy leparkolt, ám „fékevesztett” luxusautó. Egyre gyorsabban gurult lefelé. Az emberek, látva, hogy nincs senki a volánnál, szétröppentek, így hát baleset nem történt. A kocsit az ismert köztéri szobor talpazata állította meg.

A szobor alkotója: Izsák Márton, hivatásos szobrászművész.
A kocsi tulajdonosa: Izsák Márton, amatőr gépkocsivezető.

(Forrás: Görbe Pantheon, Mentor, 2013)