Nemrég került föl a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába a szerző Cognac-idillek c. 1914-es novelláskötete. Novellái közül azt ajánljuk az olvasó figyelmébe, melynek főhősei azt boncolgatjáék, van-e férfi és női irodalom, s ha nincs, akkor mégis, hogyan létezik?

Félnyolc óra felé már ritkul a délutáni vendégsereg s még nem gyülekezik a vacsorázó. Öreg asszonyok lyukas kannákkal és cirokseprővel háborgatják a még veszteglő néhány kávéházi vendéget, s a pincérek is barátságtalanabbak, mert nemsokára fölváltják őket s a még maradó vendégektől nem látnak borravalót. Az Aeroplán-kávéház ormótlan pillére tövében koppan a seprő, és Gondos Adél, a tehetséges írónő, összébb húzza térde körül a szoknyát, míg a tolla szárát elrévedezve szájába dugja. Félméternyire tőle, a szomszéd asztalnál ül Sulyok Imre, a még mindig tehetséges fiatal író és szintén szopja a penna végét.

Az irónő: Két korona és negyvenkét fillér. Ebből a kávéházi költség hatvankét fillér, marad…

Az iró: Ha megengedi, a kávéházi költséget majd én…

Az irónő: Mennyije van?

Az iró (pirulva): Ó, azt csak bízza rám.

Az irónő: Nem, Imre, azt nem bízom magára. Meg kell írnom a tárcámat, különben meghalok.

Az iró: De édes, azért a nyomorult húsz koronáért meghalni…

Az irónő: Azért nem érdemes meghalni. De hogy a tehetségem, a tudásom nem elég ahhoz, hogy húsz koronát szerezzek vele, az kétségbeejtő.

Az iró: Igaza van. Ez szomorú. De higyje el, a legtehetségesebb embernek is vannak napjai, amikor semmi sem jut eszébe. (Szerényen.) Például nekem sem s ma napom van. Ha nem liferálom le a tárcát, elveszítem a napomat.

Az irónő: Ó, maga meg fogja írni a tárcáját. Addig gondolkodik, míg valami eszébe jut. De én hiába gondolkodom, nekem nem juthat eszembe semmi.

Az iró: Ugyan! A maga tehetségével!

Az irónő: Hagyjuk a tehetséget, hiszen ha ebben is kételkednem kellene, beállanék gépírókisasszonynak, aki voltam. De miről írhatok én? Mit tudok én? Megírtam azt a néhány szegény szenzációmat, amit húszesztendős koromig átéreztem, s a végére jutottam, mint a készpénzemnek. És aztán? Hát lehet nekem még témám? Amióta írónő vagyok, miből áll az életem? Kis hónaposszobában fekszem, ébredek, eljövök ide a kávéházba, megyek a kiskocsmába, eljövök ide a kávéházba, s látom mindennap ugyanazokat az arcokat, hallom ugyanazokat a szólásokat, kérődzöm ugyanazokon a fogalmakon, – hol az élet, melyet megfigyelhetnék, hol vannak a hatások, melyek fantáziámat megtermékenyítenék? Igy élhetek száz esztendeig s nem tudnék semmit.

Az iró: Igaza lehet, de…

Az irónő: Nézze, volna is témám. Csak úgy kieszeltem. Egy grófnő megszereti a szabad művészéletet, s mivel nagy festőtehetsége van, elmegy a gazdagságból s az ecsetje után élne meg. Nem új gondolat ez, csak a magam sorsának a nagyzoló más miliőbe variálása.

Az iró: Remek téma!

Az irónő: Igen, de mit érek vele? Tudnom kellene, milyen egy grófnő és sohasem láttam. Tudnom kellene, hogy ebben a mi életmódunkban mennyi az elviselhetetlen nélkülözés egy grófnőnek, és sejtelmem sincs róla. És tudnom kellene, mennyit ér egy grófnői dilettánsnak a képe a hivatásos művészetben, s ehhez sem értek. Hát mit ér az én témám?

Az iró: Ebben igaza van, de lássa, engem sem igen avatnak be az arisztokraták a maguk természetrajzába.

Az irónő: Ó, az más, maga férfi, maga beleveti magát az élet forgatagába, magának nem is érték az előkelő világ. A férfié a világ, ide jár, oda jut, pezsgő, lüktető, változó képeket lát, él, tobzódik a benyomásokban és ha írni akar, akkor behúnyja a szemét s keresi: melyik élményét írja le?

Az iró (mosolyogva): Úgy! És lássa, én is itt ülök és nem tudom, miről írjak. Az élet forgataga. Miből áll az én forgatagom? Csak abból, hogy kapupénzt fizetek. Én is ugyanazokat az arcokat látom, ugyanazokat a szavakat hallom, csakhogy nem reggeltől estig, hanem déltől hajnalig. Azt hiszi, azokon a helyeken, ahol én megfordulok változatos az élet? A színház kulisszái, az éjjeli mulatók alakjai és eseményei csak változatosaknak festenek, de mindig ugyanazok. Egy hangos és tarka egyformaság, és époly kevéssé táplálja a lelket, mint a nyárspolgár egyenletes tempójú mindennapja.

Az irónő: Ó, én ott sok mindenfélét látnék, mert még nem láttam. Maga megszokta ezeket a miliőket, azért nem látja őket.

Az iró: Hát mért nem nézi meg? Hiszen szabad és nincsenek előítéletei.

Az irónő: Mert lány vagyok s a férfiak ordinárék. Egy magában élő lányban ki keres tisztességet? S mert magamban élek, mért mondjak le a tisztesség jogáról? Nem mutatom magam, mert a férfiak nem elég előkelő lelkületüek, hogy el is higyjék, hogy mutathatom magamat. Már az is, hogy mindennap itt vagyok a kávéházban, lealáz. Az emberek úgy néznek és lenéznek! Majd mindennap arcul kellene vágnom néhány alakot, akik újságot mutogatnak, hogy majd abban apróhirdetnek, hol és mikor mutatkozhatnak be.

Az iró: Ezeken túl kell magát tennie.

Az irónő: Miért? Nem élhetek az irodalomnak ugyanazzal a tisztességi igénnyel, amely kijár minden kereskedőnének? Túl kell magamat tennem rajta? Nem akarom, nem szabad magamat túltennem rajta. Én az irodalommal emelkedni akarok, azt akarom, hogy jobban megbecsüljenek, nem pedig hogy egy sorba helyezzenek a kokottokkal.

Az iró: Milyen gyönyörüen beszél és mennyire igaza van. De nálunk, – lássa, más országban maga tudná, milyen egy grófnő, mert bejáratos lehetne az előkelő társaságokba, éppen mert írónő. S nekem sem kellene meghatva lennem, ha egy bankdirektor a vállamat veregeti. Itt minálunk – üresség, üresség, üresség. S elvesztem a napomat, most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek többé szerdai tárcaíró.

Az irónő: Ne hagyja el magát, nálam érthető, mert még az elején vagyok az útnak, de ön… edzett.

Az iró (csüggedten): Én ki vagyok írva. Mint egy üres palack.

Az irónő: Szegény fiú.

Az iró: Nincs élet. Lássa, Sárika, ami volna, az sincs. – Itt ülünk egymás mellett nap-nap után – két asztalnál…

Az irónő: Hát jöjjön át, úgy sem írunk.

Az iró (hozzáül): Köszönöm. Igy ülünk együtt nap-nap után, s köztünk a legigazibb kollégialitás van, olyan barátság, mintha… mintha csakugyan maga nem volna más, mint kolléga.

Az irónő: S hiszi, hogy a többi ezt elhiszi nekünk? Gondolja, hogy nem ingerkednek velem, maga miatt?

Az iró: Tudom, hogy igen, de mióta afférom volt…

Az irónő: Én miattam volt? Ó, most már értem.

Az iró: Most már minek tagadjam? És olyan boldog voltam, hogy fejbe vágtak magáért.

Az irónő: Szegény fiú. Milyen jó hozzám.

Az iró: És lássa, annyi mindenféle járja át a lelkemet, – az eszemet is, a szívemet is – ebben az ürességben mégis van valami, amitől nem is érzem, hogy üresség van, csak amikor témát keresek. Mintha ez a kávéház a világ közepe volna, s minden mi körülöttünk zsibongana, zajongana, fontoskodnék, pedig voltaképen a világ csak két dologból állana: magából és abból, ami érzést bennem kelt.

Az irónő: De Imre.

Az iró: Ha nem volnánk kollégák, ha maga nem lenne egészen elhagyatva, ha nem állna az eset, hogy elfordul tőlem és soha többé kezet sem fog, akkor… akkor megkockáztatnám, hogy engem is a többi közé sorozzon.

Az irónő: Soha! De ne folytassa.

Az iró: Igaza van. De Sárika… édes Sárika…

Az irónő (kezét nyújtja, az iró megragadja, az irónő megszorítja): Engedje el. (Még szorosabban fogja az iró kezét.)

Az iró: Sárika, édes… én megbolondulok a boldogságtól… s mi üresnek találjuk az életet? Csak őszintéknek kellett lennünk és lássa, gazdagok vagyunk. Mit gondol: ült még valaha két ember így együtt, vallottak egymásnak valaha így szerelmet, mint mi?

Az irónő (boldogan): Csakugyan. Igazán szeret?

Az iró: Mindhalálig. Te drága!

Az irónő (pirulva, mosolyogva): Ne itt, csöndesen. Most legjobb lesz, ha magamra hagy… annyira föl vagyok kavarva…

Az iró: Szeretsz?

Az irónő: Szeretlek! De most menjen, menjen!

Az iró: Boldogan! (Elrohan.)

Az irónő (behúnyja szemét, kétszer sóhajt s lázasan a tollhoz nyúl): Megvan a téma!

(Forrás: Kóbor Tamás: Cognac-idillek. Budapest, Athenaeum, 1914)

Kóbor Tamás (Pozsony, 1867. aug. 28. – Bp., 1942. máj. 26.): író, publicista a Hét c. folyóiratnál kezdte meg írói működését. A Magyar Hírlap, a Pesti Napló, a Pesti Hírlap, majd Az Újság munkatársaként tevékenykedett; ő írta a Rovás c. rovat politikai reflexióit. A Horthy-korszak egyik legbátrabb újságírója volt.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ