Az éjjel kettőig ittam, fáradt és unott megszokással, pedig rossz volt a rum, és kiábrándultam, reménytelenül kérlelt a feleség. Jobb lett volna, ha nem is szól, csak ül halkan, észrevétlenül, akkor talán felébred bennem a lelkiismeret. De szólt, kérlelt, nyűgözött az egész léte, és én úgy hessegettem el a szemrehányásait, mint szemtelen legyeket; egyedül voltam.

Most pedig terepre, egy kisváros felé kocog velem a személy. A huszadik rigmusbrigád-cikkemért, ami ugyanolyan lélektelenül, feketével noszogatva készül majd el, mint a többiek, anélkül hogy adtam volna magamból valamit. Az utóbbi időben így írom az anyagaim, rádőlve a gép kopott, hideg billentyűjeire, és zörgetem őket szinte álomszerűen, s aztán nézem, tartalmaz-e valamit a zagyvalék. Csináltam így régen is, és szorongó kíváncsisággal fejtegettem a papírlapot, mint álmodozó csillagászok a világűrből érkező értelmetlen jeleket. Úgy éreztem, hogy mindennél jobban magamba hatolok, olyan mélységekbe, amilyenbe gyermekes szigorúságú, szokott önelemzéseimmel sohasem érhetek el. De most a stílusom lett ez, ez a kába gépbe-verés, hiszen könnyen, maguktól következnek a mondatok, és tudom, hogy kell egyhangú szöveget színesíteni.

Elfúló motorként kopácsolnak a kerekek, ilyenkor szinte kötelező az életről gondolkodni. Bolyhos nekilendülésekkel mindig így tettem én is, de már elszoktam tőle. Amióta az állomások nevei mellett a poharat vagy a keresztbe tett evőeszközöket keresem a menetrend-könyvben. Amióta már az asszony sem reméli azt, amit valamikor olyan nyomatékkal és sokszor megígértem. Én valamikor, a menetjegyet könyvért eladódiák koromban világ-döbbentő, egész tömegeket megváltoztató regényeket akartam írni. Most van pénzem könyvre, elsőosztállyal utazom, esténként pedig, ha van erőm a kapcsolóig elvergődni, televíziót nézek. És nevetek a főnököm számtalanszor hallott tréfáin, a lapkiértékelőkön meg feldicsérem ádeskés riportjait. A szerkesztőségben egyedül csak a viseltes ruhájú, szomorú takarítónőnek köszönök jónapot.

Fárasztó egyhangúsűggal döcög előre a személy. Ízléstelenül kipingált, öntelt, durva nő ül velem szemben, és hódítóan meresztgeti a szemét. Végtelenül primitív, de nő, és én egyedül vagyok a fülkét betöltő, ritmusosan kattogó unalommal.
Elfogadom a nézését, kezdődik az ismert, és már régen unt játék, de jó ez, nem kell gondolkodni, megszokottak és ismertek a fokozatok, amíg a d d i g eljutunk, mert eljutunk, ezt ígérte az utálatosan buja tekintet, amely lüktető, vad kívánássáal vette birtokba a széles, erős vállamat….

Zuhog a sötét, de azért biztosan látni még odakint. Mégsem nézek ki az ablakon. Pedig hogy szerettem nem is olyan rég az éjszakai vonatozásokat. Hogy vártam az éjszaka korom-tömbjébe fényszemeivel felpúposodó állomásokat, a jellegzetes zajokat, a sietős ijedségeket, az éjjel cseng-óceánjában ezeket a kis hangszigeteket, amemmyire annyira várnak a lótfutó, cókmókos, érkező emberek….

A nő hozzámnyomta a térdét, és én visszanyomom. Megkezdődött.

Valamelyik éjjel kimentem a falusi éjszakába, ahol tisztán, korom és zavaró villanyfény nélkül látni a csillagokat. Döbbenten álltam, aztán bementem és ittam a pálinkát, jó erős, zsibbasztó volt, de én mégis éreztem, hogy elvesztettem valamit. Én már csak azért nézem a csillagokat, mert eddig minden álmodozó, vágyó ember nézte, s tulajdonképpen már csak ez a csillagnézés kapcsol az álmaimhoz…

A fülkében három parasztember a feleségéről mesél.

Valamikor hallgattam ezeket a beszélgetéseket. Hallgattam, kérdeztem is, aztán mindent feljegyeztem otthon. De újabban első osztályon utazom; nem is értem ,hogy vettem most a másodikra. Anyám írja, hogy Jóska bátyám gyerekei gyűjtik a cikkeimet. Ha szegény apám megérte volna.

A nő lejjebb ereszkedett, úgy, hogy két térde közé ér az enyém.

Most nézem meg az útitársakat. Nem tudom, figyelnek-e. Számolnom kell velük, és aszerint megszabni, hogy meddig mehetek el ezzel a szukával a szembeni padon.

– Hova utazik? – vigyorogja a nő.

Most már beszél is, dühödök fel, persze, nem veszélyes, újabban semmiért sem háborodok fel túlságosan. De azárt jobban szeretem, ha hallgat, lehet ezt csinálni hangtalanul. Minek ide a beszéd? Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy mit akarunk. Viszolygok végigzongorázni minden billentyűn, de úgy látszik, ő még csalja magát, és ad a formára.

Én is lejjebb ereszkedem, és feljebb tolom a térdemet. Már beszélek is. Úgy látszik, így akarja. Aztán kérdezem a nőt, mégis csak könnyebb, ha ő mesél. Nagy gyakorlatom van mások hallgatásában. Bólogatok, egy-egy ellesett végszóra kérdést dobok be, jól tudom leplezni, hogy semmi sem érdekel.

Most mégis hallgatom a nőt. Fontos ahhoz, hogy megtudjam, hol lehet majd. A kisvárosba megy a férjéhez, holnap este jön vissza Kolozsvárra, ugye, én is visszajövök. Tehát Kolozsváron, állapítom meg. Nem nagyon szeretem otthon, mert aztán szembe kell nézni az asszonnyal. Ez ártatlan arccal, belső problémák nélkül, még egyszer sem sikerült.

A nő közben leeresztette az asztalt, és alatta újra térde közé fogta a lábamat. Egy nyurga, kölyökképű szőke parasztlegény a feleségéről mesél. De egy párszor odanézett már az asztal felé. Velünk van Kolozsvártól.

Azért ocsmány ez a nő. A villanyra néz, de nem oltom le. Talán abbahagynám, de most már nem lehet. Ha az ember leugrott a tizedik emeletről, ne akarjon megállni az ötödiken. Aztán meg milyen jó lesz ha a szerkesztőségi fiókomból előveszem a füzetet s a huszonötös számnál beírom a dátumot s a körülményeket. Négy éves házas vagyok.

A nyurga kölyök (olyan huszonnégy körüli lehet) a feleségéről mesél.
– Nem szégyellem én az első naokban bizony a fenekére vertem. Nyafka volt, meg elkényeztetett, másfél évig volt Kolozsváron, aztán mindenre húzta az orrát, és olyan szavakat mondott, hogy „klassz” meg „haver” meg „merszi”, meg az ördög tudja, még milyeneket. Mondom, mindig nyafogott, összeszedte a faluból a régi könyveket, a szerelmeseket, és mindenféle neveket rakott rám, a rántást meg odaégette…

A nő egy újságot terített az asztalra, úgy, hogy a lelógó fele eltakarja a lábunkat. Bosszantóan primitív. A kölyök mosolyog. Megrázkódom. Aztán azért is figyelek a legényre, és a szeme közé nézek. Különben nem szólt még a másik kettőnek.
-… Próbáltam én az elején, hogy így galambom, úgy galambom, de sehogyse nent. Egyszer aztán, amikor hazajöttem a szántásból, már az utcáról hallom, hogy rimánkodnak a malacok, a libák meg úgy gágognak, mintha görény volna az udvaron. Hát az egés majorság ott tolong a konyha előtt, ahol a szemet szórjuk nekik. Szóval, nagyon felhergelődtem. Megyek be, dúlok-fúlok, hát az én drágalátos párom ott fekszik az ágyon, és olvas, hogy szökik ki a szeme. Szerbusz, asszongya, nagyon érdekes, már csak négy lap van, mindjárt átrohanom. Mindig ilyen kifejezéseket használt. Azt hittem, hogy felrobbanok. Majd átrohanok én rajtad, mondom, mert már napok óta paprikás voltam, és ez most mind kikérezkedett. Aztán meg tudtam tapasztalásból, hogy megint csak szalonna lesz a vacsora, vereshagymával. Ezzel se szó, se beszéd, lecsatoltam a szíjat, felhajtom a szoknyát, pont jó pozicióban feküdt. Azt hitte, hogy mást akarok, „Ne ízetlenkedj már megint!” De én aztán igen, mondom, és porolni kezdtem a bugyogóját istenesen. Úgy jajveszékelt, mint a záporeső. Azt kiabálta, hogy gyilkos. Elhallgass, mondom neki, vagy a szádra ülök. Vagy rendes asszony leszel, vagy kitaposom belőled a nyavalyát… Vagy kétszer kapott még, nem is volt rá szükség többször. Olyan asszony lett belőle, mint a tízparancsolat. Beálltunk az állattenyésztésbe, jött ő isaztn itt van, ni, az újság is írt rólunk. Lássák, az asszonyról még vagy két sorral többet is…

A nő az újság védelme alatt megfogta és megszorította a térdemet.
– Mondom én – húzza fel a szemöldökét jelentőségteljesen a nyurga -, néha nem árt nadrágszíj az asszonynak. Nem valami nagy dicsőség, de hát, ha nem lehet másként. Könnyen az ember fejére nőnek, meg miegymás.
Elhallgat. Összehúzott szemmel, mereven néznek bennünket.

– Némelyik asszonyt, ha nem verik meg – mondja hármuk közül a legidősebb, jó hetvenes, csüngő bajuszú, fontoskodó paraszt – aztán meg is látszik rajta. Én is aszondó vagyok, hogy ha muszáj, vegye csak elő az ember azt a szíjat. De az elején, később semmit sem ér. Az elején kell megrekcumozni, akkor beletanul. Éljen az ember egy évet perpatvarral inkább, hogy aztán éljen békességben negyvenet….

Megint csend lett a fülkében. A nő egyre feljebb szorongatja a lábamat. Az újság lecsúszik. Mintha meztelenek lennénk. Ellenséges, kibírhatatlan a csend. Bennünket néznek. A nő szorongatja a lábamat. Nem lát, nem érez, nem érdekli. Fuldoklok. Felugrok, és kirohanok a fülkéből. Lecibálom az ablakot.

Csak az állomás előtt megyek be. Amikor vesszük le a csomagot, fülemhez hajol az asszony. 20 – 24 – süt a lehelete, és borzongat, mint amikor kaparásznak az üvegen. „Nem hívom fel” – határozom el gyorsan, de azért lejegyzem a számokat. Nehogy megbánjam, ha visszajövök.

Magamba burkolózva, lanyhán ténfergek a központ felé. Nem nézek sehova. Sokszor járok így, idegen városokban is, hogy nem nézek sehova. És különben mindegy, időm van, s az utat úgysem tudom. Azért megszólítok egy párt, tanulmányozzák a kirakatot, merre van a néptanács. Sovány, hajszolt-arcú a férfi, áttöprengett éjszakákkal, nyílt, egy kicsit fanatikus, nagyon értelmes a tekintete. Félszeg boldogsággal tartja a nő kezét. A nőt… ismerem.

– Bemutatom neked az elvtársat, együtt utaztunk Kolozsvárról.

Kacsint a nő, hamisan, lelkendezve csacsog, a férfi indul, hogy elkísér, hiába szabadkozom, a nő kacsint, hozzám súrlódik, a férfi a várost dicséri, s a gyárat, ahol dolgozik, a nő kacsint, a férfi mesél, itt van végre az épület, elérem szinte a kezemmel is, a néptanács.
– Érezze jól magát a városunkban – kedves a férfi -, megvárjuk itt, ha a szolgálatos nem lenne ébren…
Köszönésfélét mormogok, aztán lesütött fejjel, ólomlábakkal indulok a néptanács felé.

(A nemrégen elhunyt író hagyatékából; közli Matekovics János Zoltán)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ