5. A magyarok istenei

Kedden, háromnegyed tízkor a 8. b oszt. a 23-asba ömlött. Földrajz következett Klumpával, aki kinyitotta nekünk a termet, de nem zárta vissza. Nem várta meg, amíg mindenki lepakol, pedig ismerte a szabályt: ajtónak, szünetben, csukva kell lennie. Ügyeletes volt: akit az orra előtt látott, rikoltozva leterelte a földszintre, onnan ki a betonudvarra. Mindig ez faszság ment. Mi, Pöri, Kriszti, Lenuta és én, a tanteremmel srégen szemközti leányvécében vártuk meg, hogy tiszta legyen a levegő, majd visszafutottunk a 23-asban. Ott csak bénáztunk.
Lenuta sikolya rántott minket hátra, a tantermet és a szertárt elválasztó, plafonig érő farostlemez falhoz.
Méternyi magas rajzlapra skiccelt műnek címe is volt: A magyarok istenei. Első pillanatra viccesnek látszott: a pálcikaember szájától vörös hurok indult, és a közepén ez állt: nagyon be vagyok állva. A gizda pasi – pasi, mert fütyije volt – jobb oldalán sorakoztak az „istenek”. 1. dzsanga, 2. herka, 3. speed, 4. bogyó, 5. korong, 6. gáz, 7. crack, 8. szipú, 9. bélyeg, 10. kokó, 11. por, 12. ex. Röhögtünk.
Klumpának nem szóltuk. Minek? Osztályában vendégek voltunk, heti egyszer kellett elszenvednünk. Igaz, ha a suli kabinet-rendszere lefagyott, más tanár is kénytelen volt a 23-ast használni. Arra jutottunk, hogy a drog-reklám már rég itt lehet, csak a rettentő kupi miatt nem verte ki senki szemét. Minden poros, repedt, fakult, penészes, koszos volt a teremben. Gyuvás a mennyezeti lámpa, a függöny, az asztalterítő, a fogas, a pad, a polc, a szekrény, a padló. Magyarország hegyeit ábrázoló dombormű szomszédságában egy hamut szóró vulkán állt. A sarkokba lökött, lazán felcsavart, nikotin sárga térképek óriás ciginek látszódtak. Még a falon komolykodó földrajzi felfedezők is lehorgasztották a fejüket: szégyenkeztek. A káosz a mi drága Klumpánkat nem zavarta, pedig a többi osztályban már majdnem mindent tuti volt.
A negyvenöt perces Klumpa-hakni után ismét magunkra maradtunk. Pöri azzal állt elő, hogy mégis szólni kellene valakinek, mert a drog ezerszer rázósabb, mint bármilyen szex. Lenutát küldtük el, keresse meg Battyán Hajni tanárnőt, aki a biológiát tanította. Ő volt a suli Isten-specialistája, mert katolikus egyetemet is végzett, és esténként valamelyik templomban hitoktatóként fungált. Mivel mobiltelefonjáról a Székely Himnusz csilingelt, azt gondoltuk, hogy kedveli az Erdélyből jött Lenutát.
Kelletlenül indult a csaj, de hozta a tanárnőt. A hatvan felé járó, márványarcú asszony ránézett a tablóra, és elsápadt. Majd megfeszült, majd hápogott, majd elernyed, majd pityeregni kezdett. Ott helyben nekiesett a pálcikaembernek, körömmel akarta letépni, de nem sikerült. A papír vastag, a rögzítés erős volt. Golyóstollával össze-vissza firkálta, de nagy kárt nem tett benne. Majd a tanáriba futott, ahonnan Esztó nénit meg a Marci bát cipelte magával. Mivel becsengettek, a Krisztit őrként ajtó elé állította, azzal az utasítással, hogy tilos belépni.
Klumpa csipázta a plakátot, pofákat vágott, vigyorgott.
– Ez igen! Van olyan cucc, amit én sem ismerek – mondta.
– Ezzel ne viccelődj! – szólt rá Hajni néni.
– Képzeled el – vette át a szót Esztó néni -, hogy az egyik tanuló mobiltelefonjával lefotózza. Otthon megmutatja, a felizgatott anyja aztán elmegy a rendőrségre, és feljelentést tesz. Felmerülhet, te direkt hagytad, ez az izé itt lehessen.
– Ja. Merthogy díler vagyok. Ez meredek – hunyorgott Marci bá, már zavartan.
– Rád foghatják – bólintott Esztó néni.
– Ez a szar csak ma került ide. Most ragasztotta ki valaki – gurult méregbe Marci bá. – Ebben biztos vagyok.
– A múlt héten itt volt – kotyogta Henike, aki minden szünetben megkeresett, és még az osztály lezárása előtt hozzám csapódott.
– Nem igaz! – nézett rá sötéten Marci bá.
– Esküszöm – erősítette Heni.
– Kamuzol – rázta a fejét Klumpa.
– Mások is látták – védekezett a kiscsaj.
– És miért nem szóltatok? – támadt rá az osztályfőnöke, a Klumpa.
– Háát… – Heni a vállát rángatta.
– Ez a lány nem hazudik – jegyezte meg halkan Esztó néni.
Klumpa ekkor berosált.
Kis tanakodás után elhatározta, rögtön kerít valamilyen posztert és ragasztót, hogy lefedje a pálcikaembert. Később majd lefejti, levágja a lemezfalról. Amíg intézkedik, helyettesítését Hajni néni vállalta. Mielőtt elrobogott, Marci bá megkérte a két tanárnőt és minket, hogy az esetet ne verjük nagydobra. Megígértük, mégis az igazgató fülébe jutott.
Céklafej a tanáriban, a pedagógusok előtt kapta le a Klumpát. Esztó néni szerint az igazgató úr attól tartott, hogy valamelyik bulvárlap vagy kertévé kiszagolja a dolgot, és országos botrányt kavar. Ha így történne, őt felnégyelné a Hugóné, a polgármester-helyettes asszony, ő pedig a 8. A osztályfőnökét trancsírozná fel száz darabba. Marci bá térdre esett, kegyelmet kért, és telesírta zsebkendőjét, ami neki sosem volt. Fogadkozott, hogy összeszedi magát: ha kell, szemét lesz, nem engedi, hogy kurvapalánták szórakozzanak vele.
*
A második – már nem csak ismerkedésről szóló – szülői értekezletre Anya is elment, persze, utána Esztó nénivel kávézgatott a Harang utcai Olga cukrászdában. Este vetődött haza.
Ez kell, az kell, így lesz, úgy lesz: osztálypénz, kirándulás, tantárgyverseny, ünnepség, pályaválasztás, énekkar. Szó sem lehet énekkarról, ellenkeztem. Nekem sem hangom, sem hallásom, és egyszer már ráfáztam az énekkari próbára. Anya megállíthatatlanul mondta a magáét, így az is kicsúszott a száján, hogy a barátnőmről hallott.
Klumpa a szülői értekezlet után röhögve bugyogta a tanáriban, hogy a Heni apja olyan, mintha fejét forró és hideg vízben edzették volna. Olyan, mint egy összegyűrt papír, mint egy papírgalacsin, nincs rajta sima felület, nincs rajta egyetlen szabályos forma. Viszont a teljes pofázmányát belepi a szőr, annyira, hogy egy majom megirigyelhetné. Esztó néni, miközben összekapkodta cuccát, mert Anya várt rá, felhomályosította: Heni apja rég halott. Neeem!, ámuldozott Marci bá. Az nem lehet. Mert akkor ki volt az a csimpánz?, kérdezte. Senki nem tudta.
Másnap reggel fél nyolckor kijött hozzánk Klumpa a suli udvarára. Mi a Vasminiszter utcai kerítés mellett, az egyik öreg nyárfa lombja alatt álldogáltunk.
A tanár arca borostás, haja taréjos volt. Elfelejtett köszönni. Rátámadt a kiscsajra.
– Tegnap nem volt a muterod!
– Vidéken van. Rokonoknál – motyogta Henike, és megigazította fején a svájci sapkát.
– Áhá! Ők fontosabbak, mint az egy szem lánya – mondta Klumpa cinikusan.
– Nem tudom – lepődött meg a kiscsaj. Nekem felforrt az agyvizem, a pasit legszívesebben tökön rúgtam volna.
– Ki volt az a szőrős ember, aki a szülői értekezleten téged képviselt? – kérdezte Klumpa.
– Hát… – bizonytalankodott Heni.
– Az apád?
– Áááá! Dehogy – ingatta a fejét.
– Valamilyen rokon?
– Igen.
– Anyukád vagy apukád rokona?
– Tibi bácsi a szomszédunk – nyögte ki Henike. – Az utcánkban egy, kettő, három, igen, három házzal odébb lakik.
– A szomszéd… Érdekes – nyugtázta Klumpa. – Sőt izgi… Tudod mit, a beszélgetést háromnegyed tízkor folytatjuk. Gyere a 23-asban. Ott várlak – mondta, és elkacsázott.
A kiscsaj megkért, tartsak majd vele. Mindentől parázott, de úgy éreztem, most oka van a félelemre. A nagyszünetben együtt estünk be a 23-asba.
Marci bá pikírt hangon zavart ki, merthogy mint osztályfőnök akar négyszemközt maradni a tanulójával.
– Akkor, viszlát! Mi megyünk – mondtam, és a barátnőmet magam után húztam.
– Miii? Várj! Mindegy. Jó, maradhatsz te is! – kiáltott rám a tanár.
Nem akart velem újabb konfliktust.
A pasi a bal oldali padsor első asztalának tetején csücsült, úgy, hogy mindkét papucsos lábát külön-külön széken tartotta. Bermudát viselt, azt az a soha ki nem mosott sárga-fekete kockásat. Lábszárain a hosszú szőrök, mint valami giliszták tekeregtek. Elfordultam, hogy össze ne hányjam magam. Klumpa álnokul kedves volt: mézes-mázas hangon kérte Henikét, magyarázza el, mit keresett az a vadidegen ember a szülői értekezleten. Erre én is kíváncsi voltam.
Kiderült, a kiscsaj anyukájának, a Zsuzsi néninek a nyár elején felmondtak a Francia Tagozatos Általános Iskola konyháján. Rögtön állás után nézett, de csak nézett. A munkaügyi kirendeltségen sem biztatták, mert képesítése nem volt, suli hét osztály. Majd segélyt kapnak, ennyit jegyzett meg Henike. Szeptember elején a vidéki nagynéni telefonált: eltörte a lábát, a boltba sem tud kimenni. Zsuzsi néni ekkor elhatározta, mivel nincs munkája, kis időre hazamegy a Békés megyei faluba, a testvéréhez.
– Azóta mennyi idő telt el? Úgy két hét? Több? Igen? Jó – nyugtázta Klumpa. – Teljesen egyedül élsz? – kérdezte.
– Teljesen – szipogta Heni.
– Számlákat kell fizetni.
– A Tibi bácsi rendezi.
– Ki vásárol, ki főz?
– Tibi bá – vágta ki Heni.
– És még mit csinál a Tibi bá? Ott lakik veled? – csillant fel a tanár szeme.
Henike hallgatott, megérezte a veszélyt. Klumpa sürgette.
– Válaszolsz vagy nem? Mindegy, úgy is kiderül – fölényeskedett.
– Igen, ott lakik nálunk – mondta Henike.
– Gondoltam… Külön szobában?
– Persze – vágta rá a csaj.
– Hány szobátok van?
– Egy – bökte ki a barátnőm.
– Hehe – röhögött Klumpa. – Érdekes.
– Van külön ágya – nyögte Henike.
– Micsoda luxus – gúnyolódott Klumpa.
Hosszú, kínos csend következett. Két tanteremmel odébb, a 25-ötösben Esztó néni püfölte a zongorát, a nemrég újjáalakult kórusával próbált. A fülünkbe szivárgó cérnahangokat néha elnyomta az ablakokon bezúduló zaj: a mentőautók szirénája úgy őrjöngött, mintha valahol tömegkatasztrófa lenne, mintha Újpesten az esztergomi vonat a váci gyorssal ütközött volna. Aztán személyautó is robogott, de a suli előtt nem lassított, így a fekvőrendőrnél a kocsi alja nagyot koppant. A sofőr káromkodását is tisztán hallottuk.
Klumpa úgy döntött, felfüggeszti a kihallgatást.
Én sem értettem, hogy a szülői értekezleten mit keres egy idegen csávó, de a barátnőm elmagyarázta. A szobafestő Tibi bácsi egyedül él. Néha elhanyagolja magát, de azzal senkinek nem árt. Nem élősködik, nem verekedik, és sosem rúg be annyira, hogy a járdáról kelljen felkaparni. Ő, Heni, kiskora óta ismeri. Az általuk bérelt lakást Tibi bácsi szokta kipingálni, mégpedig ingyen. Javítgatta már az ajtót, az ablakot, a tetőt, többnyire szintén ingyen. Lehet, hogy természetbeli juttatást remélt, válaszolta kérdésemre a kiscsaj, de az anyja mindig lepattintotta. A bácsi mégis úgy viselkedett, mintha rokonuk lenne: minden húsvét hétfőjén megöntözte őket, névnapjukon, és március 8-án, és karácsonykor ajándékkal állított be. Amikor Zsuzsi néni úgy döntött, egy ideig a szülőfalujában marad, a Tibi bácsit kérte meg, tartsa a szemmel a lányát, és amiben tud, segítsen neki. A szobafestő elvállalta. Hogy spóroljanak a drága árammal, vízzel, földgázzal, átköltözött hozzájuk. A szülői értekezletről hallva a bácsi úgy gondolta, neki ott a helye. – Ez nem bűn! – rebegte a Henike. – Szerintem sem – ismertem el.
*
Klumpa kizártnak tartotta, hogy a Csimpánz bá emberbaráti szeretetből segítene a kiscsajon.
Biztos, hót biztos, jelentette ki a tanáriban, hogy pipihúsra fájt a foga. Sőt, a husikát már meg is kapta. Véleményt a tanáriban sokan osztották. Engem megdöbbentett, hogy az Esztó néni azt fejtegette Anyának: az ügyben nem lát tisztán. Ezer szerencse, mondta az oszifőnk, hogy kívül maradhat a cirkuszon.
Az erkölcscsősszé züllő Klumpa egyre durvábban bánt Henikével.
Továbbra is Foltikának nevezte, pedig a csaj sérója már nem volt foltos. És ez semmiség ahhoz képest, hogy a 8. A-ban kijelentette: szerinte a kiscsaj rakta ki A magyarok istenei nevű drog-pannót. A Csimpánz bá utasította rá. Szegény Henike tiltakozni sem bírt, csak bőgött, annyit, hogy könnyei megemelhették volna a Balaton vízszintjét egy centivel. A földrajztanár négyszemközt győzködte őt, vallja be, a Tibi bá erőszakoskodott vele. Lehet, persze, hogy gyengéd volt, magyarázta, lehet, hogy félálomban történt meg a dolog. Ha elmondja, semmi baja nem származik, ígérte. Sőt, ő, mint az osztályfőnöke megvédi minden vegzálástól. Heni kétségbeesetten tagadott.
Csak nekimegyek a Klumpának, és kikaparom azt a két ronda spenótszemét, latolgattam.
Henikével ugyanaz történt a Lánc Általánosban, ami velem az Apafiban. Idióta, rasszista, becstelen, erkölcstelen szarháziak támadtak ránk. Megpróbáltam segíteni: megkértem Anya barátnőinek, a „japán hármasnak” egyik tagját, a Beát, jöjjön el a suliba, kérdezősködjön, és durrantson egy szikrázó cikket. Legyen piszok nagy balhé. Nem jó ötlet, figyelmeztetett Bea, amikor Anya tudta nélkül megkerestem. Ha piszkálódni kezd, hamar kiderül, hogy ismerem, és abból gondod lesz. A pedagógusok ellenem fordulnak, jósolta. Vagyis lepöccentett. Majd Esztó néninél próbálkoztam. Ő szinte mindenben egyetértett velem, mégis kitérő választ adott. Az igazgató úr jó ember, magyarázta, sok mindent megért, de nem fog a Marci bá ellen fordulni, hiszen a kedvence, és úgy kezeli, mintha a fia lenne. Mindenben segíti, például most intézte el, hogy tanári diplomát szerezzen, vagyis hogy beiratkozzon az egri főiskola földrajz-történelem szakra. Az összes költséget az önkormányzat és a suli állja.
Éjszaka Kristóffal, a glasgow-i barátommal Skype-on tárgyaltam meg az esetet. Irtó feszült voltam, mert a házunk előtt, a parkban ezerrel fújt a szél, és úgy rángatta az ablakok redőnyét, hogy azt hittem, kitépi, és száz kilométerre repíti. Kristóf nyugtatgatott, úgy vélte, amit csak tudtam, megtettem. De hát semmit nem tettem!
Kínomban a Hajni nénit is megkörnyékeztem. Volt némi tekintélyem, mert rövid idő alatt három darab ötöst szerváltam nála. A biológia szertárban fejtettem ki: szerintem semmit nem jelent, hogy a Henike egy szobában alszik a szobafestő szomszédjukkal.
– Nem kell mindjárt szexre gondolni – mondtam.
– Pedig nektek csak azon jár az eszetek – vágott vissza a tanárnő.
– Tényleg? – éreztem, hogy rándul egyet az arcom. Szemem a tanárnőről a műanyag csontvázra kaptam. Sok difi nem volt közöttük.
– Ha te is, meg a Heni is elfogadnátok Krisztus uruk tanítását, nem kerülnétek ilyen botrányos helyzetbe – folytatta az asszony dühösen.
– Bocsánat – emeltem meg a hangom, – ez hogy jön ide? – kérdeztem.
– Úgy! – mondta röviden, velősen.
– Krisztusnak ehhez semmi köze. Különben én is keresztyén vagyok – jelentettem ki.
– Ugyan – legyintett Hajni néni. – Ez egy újabb rossz vicc – vélte.
– Nem az – mormogtam, és legszívesebben felpofoztam volna magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem. – Minden vasárnap délelőtt a belsővárosi református templomban, istentiszteleten vagyok – folytattam. Túloztam a minden vasárnappal, mégsem kamuztam.
Hajni néni hátra lépett, csukaszájjal rám meredt, és láthatta, komolyan beszélek. Sajnos ezzel az infóval sem lágyítottam meg a szívét.
*
Henike miatt „konferenciát” tartottak. A kiscsaj oda is vinni akart, persze hiába. A tanári, az alsós igazgatóhelyettesi szoba és az igazgatói triplairoda határolta Bermuda-háromszögben vártam rá. Járkáltam le s fel, majd az egyik ronda fotelbe zuhantam. A tőlem jobbra eső szivacsszékbe dobtam a saját cuccom, a baloldaliba barátnőm táskáját és svájci sapkáját.
Kettő után ment be, négy körül tántorgott ki. Nem faggattam, hanem fagyizni hívtam a Harang utcai Olga cukrászdába. Amíg odaértünk, a faleveleket és a félelmeinket rugdostuk. Kehelyben kértem a fagyit, és a hűtőpult melletti üveglapos asztalhoz ültünk.
Lassan kiszedtem belőle, mi történt. A tanári félkörös tölgyfaasztalának belső részére, középre állították, az asztal külső felén a bírák foglaltak helyet. A vallatást Céklafej kezdte, majd Veronka néni jött, majd Zizi néni, a gyermekvédelmi felelős, majd a flúgos Marci bá, majd Kázmér Pista bá, a Mi Otthonunk Országos Cigányegylet, a MOOC elnöke, aki önkormányzati képviselő is volt. Henike semmi újat nem mondott, hiába tették ringlispílben. Érezte, a vizslatok közül csak a két nőben bízhat, már úgy-ahogy, magyarázta.
– Nem bírták felfogni, hogy a Tibi bácsi rendes ember – mondta.
– Azért, mert ronda és szegény? – kérdeztem, de rögtön megbántam.
– Hááát, lehet, igen – felelte bizonytalanul.
– Bocsánat, nem ronda, csak fura – korrigáltam magam.
– Nem számít – legyintett Henike.
– Na és mit határoztak? – kérdeztem.
– Mit? Semmit. Közölték, még egyeztetnek, és csak az én érdekemet tartják szem előtt – mondta.
– Na persze – fújtam nagyot, de nem fejtettem ki, mire gondolok, nem akartam még jobban elkeseríteni.
Felajánlottam, hazakísérem, de ő fásultan lerázott.
Henike másnap hiányzott. A suliban azt pletykálták, fél bejönni, mert a tanári konferencián elhatározták, nőgyógyászhoz viszik. Megkérdeztem Esztó nénitől: igaz ez? Szóba került az a dolog, felelte, de elvetették, mert nincs joguk hozzá. Később megsúgta, hogy az igazgató úr – Céklafejet mindig urazta – azt is kijelentette, manapság a szűzhártya hiánya semmit nem bizonyít. Az oszifőn látszott, most, kivételesen, nincs jó kedve. Ugyancsak tőle tudtam meg, hogy úgy döntöttek, a rendőrséghez fordult. Ha a gyanújuk nem igazolódik, bocsánatot kérnek a szobafestőtől és Henriettől. Ez így frankóbb, minthogy elnéznének egy bűncselekményt.
A zsaruk őrizetbe vették a Tibi bácsit, kihallgatták, majd szabadon engedték, de valamiféle vizsgálat indult ellene. Ezt a következő nap, a suliban lézengő Henike mondta, aki úgy próbált viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Megsúgta, hogy a Tibi bá berosált. Közölte, többé nem alszik náluk, nem segíti őt, mert nem akar kóterbe kerülni.
*
Utoljára az Olgában találkoztunk. Én a Lánc utcai suliból érkeztem a cukrászda elé, ő, mivel aznap hiányzott, valószínűleg otthonról. Fél három volt, meleg idő. A Nap úgy erőlködött, mint aki nem készült az órára, de mégsem akarna egyest kapni. A kiscsaj késett. Amikor feltűnt a Harang utca és a Posta utca kereszteződésében, rossz érzésem támadt. Talán mert nem viselte a svájci sapkáját.
Villával nyúztuk a vacak krémest. Tésztája cipőtalp volt, bár cipőtalpat még nem kóstoltam. Heni közölte, felmondják a kérót. Ő is az anyja szülőfalujába költözik, Kukutyinba. Semmi baj, nyugtatott meg, van ott suli. Nem sírt, még párás sem lett a szeme. Úgy viselkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy egy magyar cigánylánnyal a magyarok kegyetlenül kicsesznek. Tudta ő is, tudtam én is, vége a nagy álomnak, ugrott a tanítóság. Belőle csak konyhai kisegítő, esetleg vécésnéni lehet. Megígérte, tartjuk a kapcsolatot. Aztán nem telefonált, és a hívásaimat sem fogadta.
Pedig lett volna mondanivalóm.
Miután Henike kimaradt, olyan dühös voltam Klumpára, hogy felhívtam Sárkányt, a nagy vagányt, aki mindig azzal hencegett, hogy értem bármit megtesz. Pedig Anyának és magamnak megfogadtam: vele többé soha, semmit, semmiért. Megkértem, gyepáltassa meg a Marci bát. Kapjon néhány fülest, de ne kerüljön kórházba!
A maffiózó két nap múlva jelentette, a dolog megtörtént. Magam is láttam, hiszen Klumpa kékfoltos karral és sántító lábbal császkált a suliban. Fényes nappal, délután kettőkor ütötték le, rugdosták össze a Lánc utca végén. Az elkövetők rendszám nélküli verdán szeleltek el. Közülük senkit nem ismert, és fogalma sem volt, miért bántották. A yard semmire sem jutott, én mégis paráztam. Tudtam, nagy baklövést követtem el, és ennek még következménye lehet.