a (ki)küldött

ki megszól,
s megszólal, ha nem kell,
szembeszáll holttal, elevennel,
vádol, s igazságért csahol,
mert érzi,
hogy bűzlik az akol,

ki mégis,
maradi fejét törve,
s pusztába kiáltva
valami jobbal számol,
azt gúnnyal vagy karóval,
de előbb-utóbb
kikergetik a félvilágból

aki remél tovább,
aki elmélázik,
ki akarva-akar
s széllel szemben játszik,
aki nem nyugodhat,
aki még bízni mer,
azon röhögjetek –
jobbat nem érdemel
————————-
azt hittem,
én is küldött vagyok,
vásárra felkent szónok,
valami utóvéd vagy előfutár,
aztán alkonyat táján
gúnyosan legyintett
az enyhet hozó február

kaland kétkeréken

előre mindig –
beásom magam
az ősz permetező
sűrű alagútjába
előre hova a penzum szólít
tizenöt kilométert a csend falai között
hol nem követ egyéb
csak a két kerék
fémes surrogása
csak a zubbonyomra települő dér
ezernyi ecsetvonása

előre mindig –
mozdulatokban érzem
miként marcangol az idő
elnyű elfecsérel
hiába hajtok lankadatlan
nem adja fel soha le nem marad – – –
most az út hosszabb lejtőbe lendül
s már nem érzékelem
csak a bőrömbe szúródó
fagyos csillagokat

előre mindig –
az ősz pompája rejtve
a reggel szürkére pingált
oszlopcsarnokában –
újra vallat egy hosszú kaptató
s míg szűkülő látómezőm tűri
lejjebb igazítom fejemen
kajlán kuporgó kalapom
hisz a szelet mely köztudottan
több irányból fújhat
én mindig csak gorombán
szemtől-szembe kapom

1986, Nagykároly-Érkávás között

(Szabad szombat melléklet * RMSZ, 2001/11. és 14. számok)