A buszban kevés utas volt, egy férfi mégis mellém ült. Nem zavart, hiszen télen kellemes valaki mellett ülni és némileg melegíteni egymást.
Az ablak felét jégvirágok borították. Ráleheltem, és a jégvirágok közt nyílt kerek résen ráláttam a járókelőkre. De nem sokáig. A rés meglepő gyorsasággal befagyott. Újrakezdtem, most már jóval több meleg levegőt fújva. A kerek nyílás megnagyobbodott, de időközben elhagytuk a várost. Csak az útmenti fák látszottak. Ahogy néztem őket, úgy tűnt, hogy nem a busz halad, hanem a fák szaladnak őrült gyorsasággal.

A havas fák között megjelent az udvar, amelyet Apa jégpályává változtatott. Nővérem és barátnői, osztálytársnői vígan korcsolyáztak, míg én az ablak jégvirágai közé lehelt résen át néztem őket. Megint beteg voltam. Néhány éven át mandulagyulladásom szinte havonta kiújult, míg egy kellemetlen műtét után megszabadultam duzzzadt manduláimtól. Az udvar sarkában méltóságteljesen állt a hóember, amit Nagyapa és Keresztapa csinált nekünk. A fején ócska szalmakalap, műbokrétával, piros pipacsból és kék búzavirágból. Egyik kezében kopott seprű, másikban lyukas kosár. Orra hatalmas murok.

A busz megállt. Az utasok kicserélődtek, ám szomszédom maradt. Szemem sarkából lopva rápillantottam. Ismerősnek tűnt. Meleget sugárzó kortalan férfi.
A rés ismét befagyott, de már nem próbáltam meg újratisztítani. Csak néztem a fehér jégvirágokat. Ragyogtak a napfényben.

A fehér margaréták ragyogtak a napfényben, tele volt velük a rét. Rengeteg virágot szedtem, a hatalmas csokor talán túl nagy is volt már, mégsem bírtam abbahagyni, mind többet és többet szakítottam. Sando egy fának támaszkodva ült, és kedvtelve nézett. Csak mosolygott elnézően, egy szót sem szólt, jól ismerte gyerekes féktelenségemet. Koszorút fontam és a fejemre tettem.
– Szebb vagy, mint Mona Lisa!

A busz megállt és majdnem kiüresedett. Mozdulatlanul ültem szomszédom mellett. Éreztem testmelegét. Kellemes meleg áradt belőle.

A teste teljesen átfázott. Órákon át várt rám. Szorosan átölelve melegítettem a szinte megfagyott embert. Símogattam és dörzsöltem, míg éreztem, hogy visszatér belé az élet. Látva, hogy mosolyog, biztos voltam, hogy szívében nincs sem harag, sem neheztelés, és hogy eltűnt a feszültség, amelyet mindig érzett, ha nem voltunk együtt. Már átölelt, simogatott, csókolt.

A busz újra megállt. Csak mi ketten ültünk mozdulatlanul, szótlanul, egymás mellett. Lehunytam szememet.

– Szeretlek, Mona Lisa!
– Sando! Nem vagyok Mona Lisa!
– Hát nem szeretsz?
– De igen, nagyon szeretlek, Sando, de ne nevezz Mona Lisának! Nem vagyok szép nő, ezt jól tudom.
– Nekem te vagy a legszebb a világon! Könyörgöm, fogadd el imádatomat!
– Kedves Sando! Tudom, hogy nem vagyok csúnya, de sohasem voltam olyan szép, mint például négy nővérem. És ha csúfolódsz…
– Kedvesem! Nem csúfolódom! Hidd el, Kedvesem! Gyönyörű a hajad! A négy nővérednek együtt sincs annyi haja, mint neked! A szemed mindig ragyog, mint a csillagok az égen. Állandó mosolyod szebb, mint a szivárvány! És a kezed! Boszorkány vagy-e vagy tündér? A kezed valami leírhatatlanul kellemes melegséget áraszt. Egy futó érintésed a homlokomon, mint lenge fuvallat, és a legmakacsabb fejfájásom is rögtön elmúlik. És ha a szerelmünkre gondolok, és belémhasít a félelem, hogy talán túl korán megszakad, elég ha befogod a szemem csodatevő kezeiddel, és a sötét gondolatok szertefoszlanak. Engedd hát, hogy Mona Lisának nevezzelek!

A busz nagyot zökkenve megállt. Egyedül ültem a hidegben. A vezető furcsán nézett rám: végállomás.
A városka néptelen volt a kora délutánban. A kórház felé indultam. A kapus nem állt a bejáratnál. Felmentem az első emeletre. Sando ágya be volt vetve, mintha új betegre várna. Mozdulatlanul álltam, és néztem az üres ágyat. Nem akartam elhinni, hogy már nincsen. A teremből kilépve elindultam a folyosón, amíg hangokat hallottam. Az ügyeletes orvosok elmesélték elmúlását. Csendesen hunyt ki, mint egy alig pislákoló gyertyaláng.
Nehezen préseltem ki a szavakat:
– Mondott valamit?
– Már nem volt ereje beszélni, csak suttogott valamit. Egy nevet.
– Milyen nevet?
– Mona Lisa! Igen, halála előtt elsuttogta néhányszor: Mona Lisa.
Visszamentem a végállomásra. A busz már majdnem tele volt. Mégis találtam egy üres széket, Istenem!, pontosan amellett a férfi mellett, akivel jöttem. Egymás mellett ülve melegítettük egymást.
Miért keresem a szavakat, hogy kifejezzem, mit érzek? Mit érzek? Érzek-e egyáltalán valamit? Üres vagyok, érzelmek nélkül, szívemet ellepték a jégvirágok.

– Ne légy szomorú, Mona Lisa!
– Sando! Hát te vagy? Idefele jövet ismerősnek tűntél, de nem hittem, bár éreztem kellemes melegségedet.
– Mona Lisa! Hát nem emlékszel, mit ígértem neked? Mindig melletted maradok. Íme, a jegygyűrű, amit már rég megígértem. Ne hordd állandóan, csak mikor nagyon egyedül érzed magadat, és szükséged van a segítségemre. Légy boldog! És ne feledj el! Szeretlek, és köszönöm, hogy boldoggá tetted utolsó földi évemet. Várlak, de ne siess! Élj sokáig, mert a halál után az idő már nem olyan értékes, mint a földön! És ne feledd: szeretlek. Szeretlek, Mona Lisa!

Eszperantóból fordította: Nagy E. József

*A fenti írás első díjat nyert a „próza” kategóriában, Tel-Avivban, a 85. Eszperantó Világkongresszus alkalmából megrendezett Szépművészeti Versenyen (Belartaj Konkursoj de UEA – 2000). Szerzője kolozsvári bábszínész, jelenleg nyugdíjas.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/18. szám)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ