(Puzzle-darabok életemből)

Egy újabb hangulatreflexió az 50-es, 60-as évek Vásárhelyéről eszembe juttatta, hogy gyermekkorunk bandái az ifjúsággal szétszóródtak, felnőtt korunkra aztán más csoportokban, de újra bandákba tömörültünk, s zárt körökben múlattuk át a szilvesztereket, születés-névnapokat. Számomra felejthetetlen marad, hogy bármekkora is volt a hangzavar, ha valahol a szoba legeldugottabb sarkában elhangzott egy jó poén, arra mindenki reagált, és az illető még kapott egy esélyt, hogy a tripla Rittbergerrel vagy egy dupla Lutzzal még magára vonhassa a közfigyelmet, de hosszan tartó sziporkákkal csak Miki és később Bencze Feri (Liba) tudta a társaságot órák hosszat lebilincselni. Az első a történeteivel, mindannyian tudtuk, hogy a dolog igaz, de a körítés, amin röhögni fogunk, az viszont költői túlzás, vagy humorista képzeletének szülemény Liba az ellenállhatatlan viccek sorozatával, amit nem csak mondott, hanem eljátszott, és nem ide- oda kapkodva,hanem, ja fiuk a papagájról? És akkor jött az a száz valahány mind jó a papagájról s nem tudtál olyan témát adni, amire legalább két óra röhögés ne következzen, és a jazzelőadások Armstrong-módra, perfekten angolul halandzsázva meg szteppelve, szünetekként a viccek özönében. Meggyőződésem, hogy ha a humoristáknak állítanánk szobrokat és nem a hadvezéreknek, akik emberek millióit vitték a vágóhidakra, vagy a politikusoknak, akik milliókat tettek hontalanná döntéseikkel, boldogabb lenne a világ, és a humoristák tűrnék, amit a rájuk szálló madarak emlékül ott hagynak. Tomcsa Sanyi bácsi nálunk magát nem otthon, hanem otthonosan érezte, amikor a nagyállomástól a főtéren keresztül a Mentovich utcáig hozzánk ért, több mint tíz barát, ismerős, hódoló hívta be egy-egy pohárkára, s édesanyám már kísérte is a díványig, hol cipőstől nyúlt el pihenni, míg haza nem jött édesapám. Édesanyám nem sietett, mint száz asszonyból kilencvenkilenc a cipője alá újságpapírt tenni, bölcsen tűrte, mert tudta, mekkora öröm édesapánknak az ő látogatása. Ezt a sanyibácsifáradtságot sok-sok évre rá én is elszenvedtem, no nem hódolóktól, hanem mint fiatal tanár Szabédon, egyik télen családi látogatáshoz kölcsönkértem a kollektív szánját és lovát, azzal jártam házról házra. No de tanár elvtárs csak nem sért meg minket, csak nem viszi el az álmunkat, nem nézi le a szegény parasztot, s a mi fiunk egészségére, meg amittudoménmégmire, ürültek a poharak egymás után, a sok rossz noah, vinkó és kisüsti meghozta a zsibbasztó hatást, még szerencse, hogy a ló tudta a járást. Arra ébredtem, hogy a lovász vagy istállómester költöget: megfázik, tanár úr. A ló bent állt az istállóajtóban, én kint csücsültem az udvaron a szánban. Tomcsa Sanyi bácsi szívesen foglalkozott velünk, s ha nem a rajzaival szórakoztatott, nevelt is. Tőle tanultuk meg, hogy nem szabad megilletődni, ha nagyemberekkel hoz össze a sors, tisztelni, igen, de gatyába csinálni nem kell. Ezt a fiamnak harminc évre rá már másképp sikerült elsajátítani. Mikor átköltöztünk Sepsiszentgyörgyre s bevittem a Mikó kollégiumba, ahol majd később a tanulmányait folytatni fogja, a folyosón Farkas Árpi, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és a többi író-költőtitán fényképeit mutogattam: látod, ők ma Petőfi, Arany és így tovább, itt majd személyesen is megismered mindegyiket. Vásárhelyen ilyesmi nem lett volna, próbáltam kedvet csinálni az új helyhez. A hét végén késő este csöngettek az ajtón, és ott állt a fogadó- vagy köszöntőbizottság két tagja, a képekről már ismert titánok közül. Hogy álltak, az enyhe túlzás, mert inkább dőltek az ajtófélfának, gondolom, ezért jöttek csak ketten, mert csak két félfa volt. Egyikük még el tudott annyit mondani, hogy dr.Balogh–Darkó Veronikától tudják, hogy városuk velünk vagy általunk gazdagodott, de a másik térdre borult P. előtt, adj egy kis pálinkát felkiáltással, és örökre szívébe zárta P-t, aki adott. Ezzel véget is ért a fogadási ceremónia, igaz mi rá három órára tudtunk csak a nagy fürdőszobához jutni, ki kellett várni, míg a feleség hazavitte az ott alvó „Arany Jánost“ . Sanyi bácsi tanításának gyakorlati hasznát, hogy a nagyemberektől nem kell megijedni, akkor szüretelhettem le, mikor Ceausescu és felesége látogatását várva, a bútorgyárban, egy kis, másfél méteres töltött galambocska román irodavezető nőt a férj, és engem a feleség fogadására öltöztettek be munkaruhába, s állítottak ki hatalmas virágcsokorral, órákkal az érkezés előtt, piripontosan meghatározott helyre. Hetekkel azelőtt betanították a szövegeket, hogyan köszönjünk, hogy kell meghajolni stb., s amikor a kocsisor begurult a gyárudvarra, derült ki, hogy a feleség valahol Kolozsvári Zolinál lemaradt, hogy akadémikusi tudásából neki is juttasson valamit, s így engem is odalöktek Ceausescu elé a virággal, teljesen felkészületlenül. Odahajoltam, bine ati venit Domnule Presedinte-vel át is adtam, egy pillanatra a kezében tartotta, majd adta is tovább, és lefagyott a környezete (domnule-t mondani az ős ELVTÁRSNAK), általános megrökönyödésre azt mondta , baiat bun, és maga mögé rendelt, hogy kísérjem a gyűlésterembe a többi, az egész országból összetoborzott notabilitásokkal. Itt ukulluszi mód megterített asztalt bámulhattunk, tartott egy rövid beszédet arról, hogyan kell bútort gyártani az új időkben, lecsípett egy szem szőlőt, s ment is tovább. Mi még megcsodálhattuk, hogy az udvari szolgálatot teljesítő szekusok milyen villámgyorsan tudtak mindent a speciálisan erre készített ládákba pakolni és továbbvinni, az új látogatási helyre.

Nem igaz, hogy csak a kártya s mulatozás, röhögés töltötte ki vagy fel a sepsi öt évet, hisz ott éreztem úgy igazán a saját bőrömön, hogy feladatunk van, magyar feladatunk. Kivárni, ha jön a jel,égi vagy földi, amikor majd tenni lehet és kell, s addig titokban táplálni a felszín alatt soha ki nem alvó parazsat, továbbadni, hogy velünk, erdélyi magyarokkal valamikor valami szörnyű igazságtalanság történt, és most is, nap mint nap, nyíltan vagy burkoltan meglopnak, megaláznak bennünket. Egy élő lánc szemeivé váltunk mi is hamarosan. Könyveket kaptunk, többnyire női válltáskákban vándoroltak címről címre, olvasd s add tovább, s ha nagy véletlenül a magas, karcsú, szőke lány (jó emlékű, de mégis csak volt rendőrkapitány lánya) kísértetiesen és hívatlanul jelent meg, nem volt a társaságban hát mondd el, mit értettél vagy hogy értetted az olvasottakat. Így került, ha csak egyetlen éjszakára is hozzánk az Ellenpontok rongyosra olvasott példánya, ennek döntő szerep jut majd Svájcban a lenni vagy nem lenni drámában. Egy nap arra kért doktor barátnőnk, ha lenne egy félórám, üljek be a Trabantjába s menjek vele valahova, mert ha nem is a segítségemre, de a jelenlétemre szüksége van, ne kérdezzek semmit, csak legyek ott, s majd aztán valamikor…. Az állomás felé mentünk, közelében magas, hosszú hajú, fekete kabátos nagyon izgatott és fáradt valaki ült be a hátsó ülésre. A doktornőt mint régi ismerőst üdvözölte, nekem mormolt valamit bemutatkozásként, összehúzta magát a hátsó ülésen, egy kis idő múlva köszönt s kiszállt. Ennyi volt a közvetlen kapcsolatom az Ellenpontok egyik szerzőjével, aki ekkor menekülőfélben a szeku elől, nyomot összekuszálni s időt nyerni szállt le vagy át Sepsin. Kialakult egy titkosírás-olvasás értelmezés, ami segítette, pontosabban lehetővé tette az állandó lehallgatás veszélyének kitett kommunikációt.
Hogy én Svájcban vagyok és nem otthon, annak a következménye, hogy mint apa, s legyen az bantu néger vagy eszkimó apa, elsődleges kötelessége családját megvédeni, ha tudja, a kiszámítható sorscsapásoktól. Az akkori Romániában, köztudott, a magyar gyermekekre megfogalmazhatatlan, kivédhetetlen megaláztatások vártak. A fiúknak a katonai kiképzés olyan vesszőfutás volt, amiből a többségük egész életükre kiható lelki, s gyakran testi sérülésekkel került haza. A főiskolákon háromszor annyit kellett teljesítened ahhoz, hogy megközelítőleg egyforma megbecsülésben részesülj az „őslakó” dák gyermekével stb.,stb., és nem utolsósorban meg voltam és meg vagyok győződve, hogy mint svájci állampolgár, ha szükség lesz rám, hathatósabban tudom segíteni az ügyet.

A kolozsvári színház vendégjátéka élmény volt a városnak, nekünk kiemelten az. Újra találkozhattunk a Színiakadémia 1965-ös, aranyérmes évfolyam oda szerződött tagjaival. Nagy Dezső, Botár Misi, Higyed, Miske, Vitályos, Sunci alias Héjja Sándor… A kézilabda hozott össze Botárral, ő volt a csíkszeredai iskolaválogatott kapusa, s viszonylag kis termete arra biztatott, hogy a felső sarkakat keressük a kapura dobásnál. Csak nagy későre jöttünk rá csomó elpufogtatott lehetőség után, hogy rendkívüli ruganyossággal pótolta a természet a magassághiányt és furcsa mód az alsó régiókban volt sérthetőbb. Vitályos A. és Sunci esetében, vásárhelyiek lévén, már adva volt a barátság, s amikor a felsőoktatásba járóknak külön bejáratú katonatiszt kiképzésre összeterelte a pedásokat a színisekkel, az először egy, majd később három hónap katonaság, a ránk kényszerített együttlét, a harc a túlélésért összekovácsolt a többiekkel is. Az első kiképzési, helyesebben kikészítési hónap sok élményét a következő tanítási évben hosszú kérődzés után emésztettük meg, ekkor már civil társaságban, ahova a fiúk magukkal hozták az évfolyamtárs lányokat (Széles, Krizsovánszky, Stiff), s így kerültünk Pampával, ha szünet volt a kosár- meg kézilabdaedzéseken, az Apolló klubba, a mini- biliárdasztalhoz. Pár pár ellen küzdött, s nem kisebb tétért, mint például (mert majdnem minden alkalommal más és más büntetést találtunk ki a vesztesnek), a főtéren a nagy szökőkutat kellett négykézláb körbejárni és ugatni a holdat vagy a felhős eget .A Dezső-Anikó páros nagyot alakított ezekben a fellépésekben is. Ahogy megjöttek a kolozsváriak a Nem élhetek muzsikaszó nélküllel, már szólt a telefon, s Dezső nagy örömünkre bejelentkezett ebédre, de csak nagyon röviden, András mert még próba is van, s az előadás is hamarabb kezdődik, mint ahogy gondoltam. Terített asztallal vártuk, félénken kérdeztem, hogy egy korty bort… Nyugodtan, mert részeg embert játszom végig. Nahát, ezúttal nem kellett megjátszania, bár a ránevelt és addigra már beidegződött színész- fegyelem, önuralom elfedte a valódi halmazállapotot, mi tudtuk Pampával, hogy ez nem csak színészi átélés. A mégis hosszabbra és töményebbre sikerült ebéd alatt Dezső Andris fiunkat próbálta rábeszélni, hogy szökjön el velük, mint valamikor a vándorszínészekkel a kalandvágyó ifjak, és máris megtanította egy kötelező, minden helyzetre találó nagyon szellemes bemondásra. A kecske pulája (a mai napig nem felejtette el Andris),és az utolsó percben, amikor a függöny már útban volt felfelé, taxiba begyömöszöltük. Reszketve néztük, amikor B. Júlia kolléganőjét a szerep szerint a színpad peremén karjaiba, ölbe kellett emelje, s a részeg ember bizonytalan lépéseit megjátszva, nehogy elejtse… Akkor láttuk, hogy az igazi színészben ahány szerep, annyi figura él, a világot jelentő deszkáknak varázsa van, bódítanak vagy kijózanítanak, a szerep, az átélés diktál s uralkodik.

(Folytatjuk)