Gergely Tamás: Ő regénye – IDEGENSZÍVŰ
Ő mailt kap, szomorú a mail, felkiáltójel a végén. Nem a mondat után, hanem a lélekben. Egyszerűen elmesélve az áll a levélben, hogy az illetőt nem veszik fel egy munkahelyre mert ”idegenszívű”. Ő először olvassa a szót, vagy újkeletű találmány vagy nem volt szerencséje a megfelelő szakirodalomhoz, mindegy, eléggé megdöbbentő első olvasásra, és talán másodikra is.
Mellen üti a szó. Mintha megrúgnák.
Először nem is árnyalatokat lát meg, s nem is értelmezi, csak az a rettenetes érzés keríti hatalmába, hogy ellökik, elrúgják, kiközösítik.
Akar tartozni valahová, ahol nem kell. Ahová tartozott, ahová tartozónak tartotta magát.
Még nem is érti pontosan, hogy mit is jelent, csak sejtései vannak arról, mit jelent, kiket neveznek annak, amikor előjönnek saját emlékei. Amikor a patkó alakú blokk udvarán valaki csúfondárosan azt mondta neki, hogy ”bozgor”. Akkor sem értette igazán, csak megsejtette a helyzetből, hogy rá vonatkoztatják. Mert ő magyar, a környezete viszont nem az. Hogy ”idegen”, hogy ”jöttment”, pedig ő a Gyár utcában született ugyanabban a városban, két utcával odább, és az internationalista társadalmat építették. Arról volt szó.
Később meg.
Később meg ”tiszta szív”-ről beszéltek. Éreztek. Érzi Ő a szívét, mintha expresszionista festőként ki tudná emelni a mellkasából, legalábbis kívülről látni, vagyis eltávolodni tőle. Mintha a színe is változott volna, lilába, de mindenesetre sötétbe. Ahogy egy ”idegen” szív teszi. A fájdalomtól színt vált.
Visszahelyezi a helyére – Ő, a szívét -, de nyomja. Nagyon nyomja a lelkét. Mert ott benn történik minden.
Pusztai Péter rajza