(Puzzle-darabok életemből)

A kovásznai préseltlemez- és bútorgyár belevaló magyar igazgatóját leváltotta az ottani városi hatalmasság (valószínű, elunta fizetni a „védelmi pénzt”), s engem neveztek ki egyelőre, ahogy megfogalmazták, nem próbaidőre, hanem míg Bukarestből véglegesítik, ideiglenesen Hízelgett a büszkeségemnek, hogy hát mégis igazgató lettem, s nem zavart, hogy két órával hamarabb kellett felkeljek, a kártyapartikra is csak szombat este érek rá, óriási megmutatni akarással vetettem rá magam a munkára. Már az első nap összehívtam a mérnököket, mestereket, a szóvivő párt- és szakszervezeti megbizottakat s közöltem, hogy a városban a közel százéves, modern bútorgyártásra teljesen alkalmatlan, sötét és szűk részleget (a régi bútorgyárat) felszámoljuk, kihozunk ide az új gyárba mindent, ami erre érdemes, és ezt nem valamikor, hanem holnap kezdjük, legkésőbb egy hét alatt itt lesz gép és ember, áttekinthető, ergonóm, elfogadható munkahelyen. A lincseléshez közel járt a hangulat, ami másnap a régi gyárban fogadott, de a buldózer már döntötte a falakat, s amikor látták a régi meseterek, hogy az új gyárban teljesen külön, majdnem elszigetelt emelet vár rájuk, lassan megbékéltek. Az fájt nekik, hogy összekeverem őket a faluról vagy innen-onnan és úgy-ahogy beterelt, az asztalosmunkához analfabéta, futószalag mellett dolgozókkal, s megszűnik az addig a mesterségükre joggal büszke mivoltuk, s na persze az irodáktól mindig jó volt távol lenni. Szükség volt a közvetlen közelségükre, mert az újan elindított, majdnem teljesen automatizált gépsor a romániai faipar plakát- vagy kirakatjelképe ontotta a selejtet, s ők javították a sorból kihulló bútordarabokat.Emberanyagban nem volt sem hiány, sem hiba. Emlékszem, a részleget vezető fiatal, megszállott mérnök egy olyan jelzőtáblát állított össze, hogy az irodából szemmel lehetett követni, melyik gép esett ki vagy fékezi a sort, s azonnal javítani a hibán.Tizenöt évre rá óriási nemzetközi érdeklődés és elismerés kíséretében, Svájcban láthattam (igaz, itt már a számítógép segítségével és sokkal több hasznos adattal) mint világújdonságot a vezető konyhabútort gyártó cégvezető irodájában ugyanazt. Nagy élvezettel dobtam be magam a most már a magaménak tudható (hisz az ujjlenyomatom már rajta volt) gyár igazgatásába. Bekértem a különböző leltárokat, hogy pontos képet alkothassak, honnan indulunk, elvem már akkor az volt, amit itt (CH) drága pénzen fizetett szemináriumokon tanítanak, felmérni ajelent, kitűzni a célt, megkeresni a módot, s hajrá! Itt ért az első hatalmas kalapácsütés, viccekből ismertem a romániai hamis jelentések ilyen méretű paródiáját, de így saját bőrömön a gyakorlatban, először találkoztam vele. A modern automata sor két hónap késéssel indult be, de ezt nem volt szabad pártunknak és kormányunknak bevallani semmi szín alatt, így hát fiktív jelentések készültek és mentek Bukarestbe, nekem 320 hiányzó, csak papíron létező, raktárban nyoma sincs két szobabútor-garnitúrával kellett szembenéznem. Azonnal kihallgatást kértem a megyei párttitkárnál bizalmi megbeszélésre. Ő az értésemre adta, hogy pont ezért neveztek ki egy olyan ügyes és talpraesett, szervezőképes stb., mérnököt, mint én, hogy hozza be ezt a lemaradást és jobb, ha hallgatok vele, mert könnyen az én nyakamba sózzák az egészet, mert a munkások szimpátiáját csúnyán elvesztettem a költöztetéssel, és mellesleg megbíz, hogy a Tündérvölgyben hamarosan kész pártvillát bútorozzam be, s ezt vegyem kitüntetésnek. Erre következtek rá egy hónapra az árkosi vadászház, majd fenn Komandón a menedékház bútorai,megrendelések, amiket sem anyagkiutalás, sem munkabér-kifizetés nem követett. Lanyhult a lelkesedésem, de annyi haszon volt belőle, hogy vállalati kocsit kaptam sofőrrel s így a reggeli korán kelés s esti késő hazajövetel megszűnt. A kocsit azzal a kísérőszöveggel adták, hogy így rendszeresen részt tudok venni Sepsin a mindennapos eligazító pártgyűléseken. Egymást érték a magasztos feladatok. A Kárpátok Gyöngye nejestől a mi megyénket indult meglátogatni, és ahova csak betérhetett pár percre, oda nem csak új bútorok, hanem intarziás parkett is került, mindez huszonnégy óra alatt s természetesen a semmiből. A Megéneklünk, Románia házi költője, Paunescu, kiagyalta előadássorozat elért hozzánk is, és az egyik jelenethez kétszáz, első világháborús karabély kellett, meg egy fakutya, azaz őrbódé. Mi sem egyszerűbb, a párttitkár pillanatok alatt lerajzolta, hogy milyen s mekkora legyen, és miután leszállítottuk, visszaküldték, hogy ahhoz, hogy a jelentek nagyszerűségét ki lehessen domborítani, mindezeket kétszer nagyobbra kell legyártani. Pár órával az előadás megkezdése előtt! Pofa be, le mindenki a műhelybe a gyalupadokhoz, s meglett. Nem is folytatom a baromságok sorozatát, teljesen fel kellett adjam az elvem, hogy fel tudjam mérni, hol állunk és hova megyünk, belefulladtam a napi vagy órai villám- feladatok tömkelegébe. A három hónap beteljesült álom (igazgatónak lenni) kiábrándított egy életre a főnökségből. Jó fiú akartam maradni, s így hamarosan a már időmön, s akaratomon felüli pártfeladatok mellett intéztem a közösség dolgait, meghallgattam panaszaikat. Kiköveteltem, hogy még ha formálisan is, de szülessen egy átadási jegyzőkönyv, s ezzel lehetetlenné tettem a kinevezésem. Annyi „nagy“ pártember bújt meg a hiányok mögött, s a sár olyan magasra fröcskölt volna, hogy siettek visszahívni a sepsi részlegre, ahol közben a vezérigazgató felejtett el visszajönni Nyugat- németországból. Az egyik aligazgató meg hivatalosan kivándorolt, és a helyére kinevezett, megyétől frissen bukott elvtárs, azonkívül, hogy megrendelte a mindennapi friss rózsát az asztalára, s bevezette a kihallgatási órákat még a közvetlen munkatársainak is, elzárkózott a sértődött, analfabétaságát takaró magatartás mögé. Teljes volt a zűrzavar, s én megkapaszkodtam a mentőövben, amit a még mindig alakuló kapcsolószekrénygyár nyújtott, s persze a magasabb fizetési osztály (fémipar) döntő érv lett. Átmentem oda, mint tervezőmérnök, aki a faanyagból készültekért felel majd. Aki ezt a posztot kitalálta vagy előírta, valószínű egy kohóban, öntödében látott csak fémmegmunkálást, mert ott tényleg hasznosíthatnak egy faipari mérnököt a különböző modellek, makettek, öntőformák kialakításánál, de itt, a kapcsolószekrénygyárban még a kerítés sem volt fából. Kapóra jött, hogy a munkásőrség főnöke, a párttitkár és a személyzeti osztály vezetője már régóta vágyott a negyedikre, a ferbli-, meg ramslipartnerre. Ezek a más körökben már rég elfeledett hazárdjátékok kiválóak voltak a munkaidő agyoncsapásához, s nekem jó mellékest biztosítottak. Reggel hétkor pontosan megjelentünk, negyed nyolckor már szólt a telefon, hogy aznap melyik irodában osztjuk a lapokat, kétóránként ellenőrző utat tett a munkásőrség főnöke, a párttitkár kiakasztott valami újabb lozinkát, a személyzetis körbeordította a kávézó beosztottakat, én meg lejátszottam egy-két hajó kilövéses, hülyegyermekeknek való, kockás papíron vívott tengeri csatát a vizsgálati fogságból frissen szabadult román mérnökkel. A hadiflottánál volt tíz éven át, ő sem tudta meghatározni, hogy mint mérnök, milyen feladatokkal. A tevékenysége szigorúan a már előtte jól megszervezett csempészés fenntartására és kivitelezésére korlátozódott, és amikor a kikötőben az új főnök nagyobb részt kívánt a nyereségből, hát rövidebbre kellett hegeszteni a láncot, s ő kiesett, így került mint brassói (az egész vezetői kar onnan jött) ide, egy formálisan megrendezett vizsgálódás könnyű ügymenete után, büntetetlen előélettel. Írhatnám, szedettvedett társaság voltunk, de az alapelv, azélni és élni hagyni megszabta a modus vivendit, s mint a jól eltett kompót, vártuk a fizetési napokat s az idő teltét. Bele lehetett volna tompulni ebbe a steril, az emberi küldetéstől fényévekre eső életmódtól, szerencsémre, a munkaidő után várt a baráti kör, a város legmagasabb értelmi szintjét képviselő emberekkel, s ha ott is a kártya, a preferánsz meg bridzs volt a téma, maga a játék más agyi szférákat mozgatott, s olyan információkhoz juttattuk egymást, ami az egyénnek és a közösségnek is megadta a túlélés, a lelkiekben, kultúrában gazdagodás esélyét. Jó volt magunk között tudni a művészetek polihisztorát (talán az utolsót Erdélyben), az idősebb barátot:
Darkó Zsiga törzsasztalán.
vár a rumos pohár.
Tizenhét éve nem iszik
ellobbant az a nyár.
az Őrző tőlünk messzi, távol áll,
de mégis közel. Hol van a határ?
Az eszmék árnya arcunkra vetül.
Megyünk az úton. Többen? Egyedül
vagyok mégis, csak áltatom magam?
Valaminek már, tudom vége van.
Elveszünk. Körénk hull a sivatag.
Megyünk az úton. Többen? Egyedül
vagyok mégis, csak áltatom magam?
Valaminek már, tudom vége van.
Elveszünk. Körénk hull a sivatag.
Már nem segíthetsz. Nincsenek szavak,
amelyek arcod onnan visszalopnák,
foglyául ejtett már az égi ország.
Tizenhét éve immár, hogy kitűntél
körünkből. Sokat változott a színtér
azóta. Tudom, nincsen már remény,
hogy visszatérjél, elrabolt a fény.
Csak álmainkban kísértesz. A hangod
hallom néha és látom még az arcod.
És kezed, ahogy poharad fogod,
vagy a szikédet. Az égi vándorok
betegek-e, láz veri le őket?
Operálsz-e még? A reménykedőket
vigasztalod-e? Nők vannak-e ott?
Milyen neműek az angyalok?
Lehet-e szerelem nélkül élni?
A másvilágon, mondd, szoktál-e félni?
Mivel kötöd le magad, lidércként
kerengve Erdély felett, égi fényként?
Hogy látod ott túl, lesz-e háború?
Jöhet-e még a derűre ború?
Vagy most már minden változatlanul
így marad? Szól-e hozzátok az Úr?
És egyáltalán, milyen ott a rendszer?
Ha kitűnt, mivé változik az ember?
Sok kérdés, tudom, válaszod várom,
míg találkozunk a túlvilágon,
a mennyei Sugás asztalánál.
A poharad, itt, régóta reád vár.
Helyedre tegnap, senki le nem ült.
Mogorván néztük poharad s az űrt,
ami hiányod után ránk maradt.
Mi vagy te most? Kék fény? Szellemalak?
De akárki vagy, most láthattál minket.
Hallhattad szavunk, nevetésünket.
Nélküled, Zsiga, unalmasabb minden.
Eső seper át most a nyári kerten.
Összébb húzódunk, ázó magyarok.
Már nem tart soká. Jövünk. Várjatok!
Tizenhét éve nem iszik,
vár a rumos pohár,
Darkó Zsiga törzsasztalán,
lobog egy régi nyár.

/Bogdán László: Darkó Zsiga pohara/
Zsiga bácsit dühösnek csak egyszer láttam, és szitkozódni is: A keresztanyád… De aki jártas a preferánsz berkeiben, az tudja, hogy ami ezt kiváltotta belőle, az a vétkes partnernek életfogytiglani játékeltiltását kellett volna járjon. S még azzal simán úszta volna meg, hisz Texasban (lásd bridzslexikon) a férjet felmentette a bridzshez értő esküdtszék, amikor egy hasonló rossz kártyahívás után elővette a pisztolyt, és az asztalnál lelőtte a partnerfeleséget. A klasszikus négyes ült az asztalnál, Zsiga bácsi (Európa-bajnok címmel), a fogorvos (az örökös vesztő) a színházi rendező és prefi duplakönyvelés-vezető, és a házigazda. A preferánszban úgy vágysz egy betli elleni játékra, mint a szafarin egy oroszlán kilövésére egy csomó vacak antilop után, és ez az ellenjáték (stratégia, taktika, megközelítés szél ellenében, biztos kéz stb., minden benne van) választja szét a szénát a szalmától, s végre hosszú órák múlva a pimaszul nyerő házigazda bemondja a rossz talon által kikényszerített betlit… Itt a nagy pillanat. Zsiga bácsi mágikusan ráérez a gyilkos támadásra. Rákényszeríti a partnert, hogy vele eldobasson egy színt. Csak az igazán Európa-bajnokok tudják, hogy egy szingli nyolcas van a felvevő kezében s majd a hetes kijátszásával végre megvan a nagy trófea. A fogorvos is érzi (mert izzik a levegő az osztó könyvelő is már-már hurrában tör ki), s felugorva székéről, megvagy, Gyárfás! csatakiáltással kijátssza a színből először az ászt majd a hetest, persze, hogy az ász elvitte a fogható nyolcast, s a hetesbe már csak a káromkodás és egy idegen szín jött. Hogy utána éveken át csak röhögni tudtunk ezen, és bekerült az örök sepsi prefilexikonba, más és más szereplőkkel (a fogorvos és Zsiga bácsi maradt), ez akkor nem szépített a gyilkos tetten. Amikor Luzernben meglátogatott, kerülőt téve útjában öccséhez Dániába, s fájlaltuk, hogy itt nincs egy harmadik, akivel egy partit össze lehessen hozni, azzal vigasztaltuk magunkat, nincs játék, de nincs ekkora KO se. Igazából ittlétekor tette át valaki a váltót a barátságról a rokoni viszonyra, mert egy hét után mint rokonlelkektől búcsúzott tőlünk. Magammal vittem az üzleti útjaimra (Andrist is, mert vakációzott), s míg a tárgyalásaim folytak, Zsiga bácsi és Andris beült Vaduzban az akkor még itt is újdonságnak számító fűtött kerthelyiségbe. Egyikük a kólát, a másik a „külföldi”sört iszogatta, és itt kapta Andris az egyetlen igazán értelmesen és érdekesen elmondott Erdélytörténelem-leckét, majd ez ismétlődött Svájc és Liechtenstein különböző kerthelyiségeiben, s az egy hét után Andris többet tudott Erdélyről, mint én az otthon töltött negyven év után. Az idő a szokottnál is gyorsabban telt, s szombat reggel ott álltam a kocsimmal a szálló előtt (olyan szerencsénk volt, hogy a tőlünk alig harminc lépésre levő Wilden Mann szállóban Krúdy Szinbádjára hasonlító szerepkörben tudtunk neki hozzá méltó szállást biztosítani). A szobalány már ki is vitte az ágyban felszolgált reggeli maradékát, a folyosói lakáj éppen kiengedte az itt is csordultig (mint otthon az orvosi szobában) töltött kádból a vizet, s Pampa még segített az összecsomagolásban, én sürgettem, mert közel ezerkétszáz kilométer út várt reánk. Amikor beült az autóba s irány Dánia, mondtam, hogy az útlevele legyen kéznél, mert a német határon elég szigorúan ellenőrzik a vízumokat, sok a keleti blokkmenekült, jött a válasz: nekem nem kellett vízumokkal bajlódnom, Románia és Dánia között vízummentesség van érvényben, s a repülőjegy Bukarest-Kopenhága oda-vissza… Még kétségbeesve felhívtam a zürichi német követséget, de szombaton már minden zárva volt, így újra átélhettem azt a tömény izgalmat, amit az osztrák-német határon az Andris és magam átlógatásánál már egyszer elszenvedtem. Úgy nézett ki, hogy balga ötlet volt tőlem nem a repülőre ültetni Zsiga bácsit az eredeti terv szerint, hanem mivel nekem is kedden Hannoverben kellett lennem egy világkiállításon, és onnan igazán csak egy tyúklépés Dánia, s ott még úgysem jártam, legalább egynapos ízelítőt kapok, ez volt a terv, na mindegy, szemet becsukni s neki a határnak. A Bázelt átszelő műúton a várost éppen magunk mögött hagytuk, s a határőrség bódéi meg a sorompók már látszottak, iszonyú vihar tört ki, mi is lassú-lassú lépésben vánszorogtunk az ablakig, de a katona ki sem nyitotta, bentről integetett, hogy tovább, tovább. Alig vártuk, hogy az első tankolóhoz érjünk kellőképpen megünnepelni ezt a szerencsét, a német benzinállomásokon alkohol is volt forgalomban, a sörök után feltankoltunk a repülő- utakról ismert kis whiskys üvegekkel, s most már felszabadultan rá a gázpedálra, 200 km/óra alá csak a dán komp feljárója előtt süllyedt a tachométer. Zavaró volt, hogy nem akart szemetelni a kocsiban, le akarta engedni az ablakot, hogy mint otthon, kidobja az üres üvegeket, a modern japán modell 160 fölött leblokált ajtót-ablakot, így a vasárnapi különkiadása a Bildnek nem minket hozott a címlapon, mint a tömegkarambol kiváltóit, hanem a meleg berlini polgármester friss barátjának a képét. A dán öccs felesége visszafogott ujjongással vártt bennünket, mert a bohám báty tízévenkénti megjelenése visszavetette ugyan ennyivel a szigorú nevelésben már-már jól idomított férjet, s most ráadásul erősítés is érkezett. Enyhítette a fájdalmát, hogy én már másnap délután indultam is vissza Németországba, s így csak egy vasárnap délelőtt lettem volna teher, ezt is kikerültük azzal, hogy kettesben indultunk el Zsiga bácsival az Amalienborg királyi palota majd a Kopenhagens Bymuseum und Sören Kierkegaard múzeum után a kikötőnek, szerelmet vallani a kicsi sellőnek, s mert vasárnap délelőtt csak ott mértek szeszt a széles publikumnak.

(Folytatjuk)