Ment előttem egy középkorú férfi, kopottan, görnyedt háttal, ki tudja, mire gondolva. Régi kedves barátom. Egy férj. Számomra ő volt a Férj, az örök férjek megtestesítője, ugyanis magán viselte a mindenkori Férjek jellemzőit: járása nehézkes volt, háta görnyedt, és kezében ott volt az a bizonyos bevásárló szatyor, a Mindennapok Szürkeségének örök, megtöltésre váró szimbóluma.
Szívemben vegyes érzésekkel követtem. Követtem? Nem is tudom… Inkább akaratlanul valami láthatatlan erőnek engedelmeskedve mentem mögötte. Néztem járását, az asszonyára gondoltam, aki valamikor az én asszonyom volt. És akit mennyire szerettem és aki hányszor elmondta nekem, hogy szeret. Múltak az évek.
Fiatal voltam, szerelmi változatosságban véltem megtalálni a létet elviselhetővé tevő állapotot – ennek megfelelően éltem. Természetes volt, hogy barátnőm életében is megjelent a férfi, aki biztonságérzetet sugallt számára. Megjelent a leendő férj – aki nem kerülhette el végzetét –, így ő lett a Férj. És ráadásul – mosolyodtam el – én voltam az, aki bemutattam őt barátnőmnek – őt, a Férjjelöltet.
Lekerültem hát szerelmem szívében a másodszereposztásba. Rövidesen kiderült, hogy szerepem még csak nem is másodszereposztás-beli, hanem amolyan megszokás-szerep. Valójában már csak formai szerep voltam az asszonyélet nem mindig izgalmas színjátékában.
Nem bántam én akkor ezt a szerepmellőzést – fiatal voltam, mint említettem, minden komoly érzelemre alkalmatlan.
Barátaim megnősültek. Gyerekeik születtek – én pedig alig akartam tudomásul venni, hogy valami megváltozott körülöttem. Valójában semmiféle változás nem történt, csupán teltek az évek. És egyszer csak rémülten rádöbbentem: meghalok, és nem marad utánam semmi. Vagy senki. Két lehetőség között választhattam: vagy nekifogok és valami hatalmasat alkotok, vagy gyereket csinálok, a „nem éltem hiába” illúzió jegyében.
Hirtelenjében nem jutott eszembe semmiféle jó ötlet, hogy miként kövessek el valami nagyot és maradandót az utókor számára, így maradt a kényelmesebb maradandó-alkotás: az utódbiztosítás.
Megnősültem. Apa lettem, és – persze – férj. De csak amolyan nem igazi férj. Nem hittem Férj- szerepemben. „Kívülről” játszottam ezt, jóllehet a figyelmes szemlélő férj- alakításomról csak dícsérő jelzőket mondhatott volna. Lélekben agglegény maradtam, lenéztem a Férjeket (igaztalanul, hiszen én is az voltam), és magányos sétáimon úgy éreztem: megmaradtam szabad, független legény-úrnak.
Néha fellázadtam szerepem ellen (de nem mertem azt visszaadni ügyvédi közvetítéssel a Nagy Szereposztónak) – ilyenkor titokban leloptam a kosztpénzből egy flekkenre valót, elosontam valamelyik olcsó talponállóba és alaposan megvacsoráztam. Majd boldog bűnös-érzéssel hazamentem, és miközben családom a margarinos kenyeret majszolta, úgy éreztem, gyönyörű vacsoraórát loptam az Élettől.
Képmutató férj voltam – de ezt, mint említettem, senki sem vette észre. Így a mintaférji szerepkör jeles alakítójaként fogadhattam ismerőseim családi állapotom felőli érdeklődő kérdéseit.
Ha gyermekem jövőjéről esett szó (négyesztendős volt a kicsi), nagyokat és felelősségteljeseket sóhajtottam, gondterhelt képet vágtam, összehúztam szemöldököm nagy ravaszul, és a bizonytalan jövőbe bámultam (illetve úgy tettem), aztán elmondtam egy pár ócska közhelyet: majd elválik, mi lesz belőle, remélem sokra viszi stb. – néha bántott, hogy nem szégyellem ezt a méltatlan szerepjátszást, de akkor már férj voltam, családért gürcölő férj, aki minden „férjszerep”-követelmény ellenére mégis megőrzött magában valami emberi tartást. Valami önállóságot. Saját véleményt. Valamit, ami csak az övé, nem családi préda.
Ezért történhetett az, hogy joggal (vagy jogtalanul) lenéztem az előttem haladó Férjet.
– Hát igen – állapítottam meg kajánul –, így néz ki az, aki feladta belső szabadságát. Néztem fáradt járását, kezében a szatyrot, kopott, poros cipőjét, néztem a kisfizetésű kisembert, a társadalom legkisebb sejtjének oszlopát: a Családfőt.
Észre sem vettem, hogy már hosszú ideje követem, amikor egyszer csak belémnyillalt egy rettenetes érzés: hátha engem is követnek? Poros, széttaposott cipőmre pillantottam, és nem mertem hátranézni: hátha engem is követ valaki, hátha engem is szánalommal elegy megvetéssel néz egy férfi, akinek valami sikerült az életben, aki nem kisfizetésű családfenntartó, aki megúszta a családi boldogságot. Hátha jön utánam valaki, aki bennem látja a Férjet, érzelmi megalkuvások évezredes jelképét.
Hirtelen megfordultam. Ifjúkori barátom mosolygott rám.
– Már félórája ballagok utánad. Így, hátulról nézve, ahogy fáradtan bandukolsz, nem voltam biztos benne, hogy te vagy… Hogy vagy?
– Megvagyok – válaszoltam kelletlenül.
– Hja, akinek családja van – kedélyeskedett barátom –, annak gondja is van. Látom, a piacról jössz: bevásároltál, zöldséget, krumplit…
– Igen – öntött el hirtelen egy megmagyarázhatatlan keserűség-hullám –, a piacról jövök, bevásárolok, főzök, gyereket nevelek, spórolok… Egyszóval: Férj vagyok. Kérdezhetek valamit?
– Parancsolj – nézett rám kíváncsian a barátom.
– Te, ugye, ismered a feleségemet?
– Hát persze. Ha jól emlékszem, én mutattalak be neki. Apropó: add át, kérlek, kézcsókom. De miért kérded?
– Semmi, csak próbára akartam tenni az emlékezőképességemet. Na, szervusz.
Elsiettem. A Férj után akartam menni, aki előttem haladt.
Utána akartam menni és megszólítani őt. És meghívni egy pohár italra (a kosztpénzből). Megérdemelné. Megérdemelnénk. Meghívás-szándékom csak a következő utcasarkon jutott eszembe, de akkor már késő volt: a Férj eltűnt szemem elől, beolvadt a járókelők tömegébe.
Férj-helyzetem mentő gondolataként villant belém: a nemrég utánam settenkedő egykori barátomat nem követte-e Valaki? És azt a Valakit nem követte-e egy másik Valaki, aki követte a követő valakit, és kialakulhatott egy hosszú-hosszú „valaki valakit követ” hatalmas sor, aminek sem kezdete, sem vége, létezik, amióta létezik az emberiség…
Férjszerepem ellen hirtelen kitört lázadásomat leverte az örök emberi érzés: az, hogy tragikus állapotomban nem vagyok egyedül. Ha sokan vagyunk azonos helyzetben, akkor lelkileg könnyebb elviselni minden szörnyűséget. Talán még a Férj-állapotot is.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/19. szám)