Mondják – s már közhely -, hogy a Nyugat kitörölhetetlen korszakot jelent a modern magyar irodalomban. Még akkor is így van ez, ha manapság többen, megirigyelve a lapnak és körének kijáró babért, ezt különböző ürügyekkel kétségbe vonják.

Lehet ugyan, hogy a Nyugat igényes volt és nem engedett mindenkit válogatás nélkül az irodalom vályújához, de az irodalmi élet gerincét alkotó írók, költők végül is lapjaira kerültek.

Ha másként nem, akár ismeretlenül is.

Nem árt emlékezni a lap 1934-es akciójára, amikor elhatározta, hogy bemutatja az Ismeretlen Magyar Költők egész armadáját. A rejtve, a titkon, kulisszák mögött verselők tömegét szólította fel, hogy küldjék be próbálkozásaikat, vallomásukkal együtt a szwerkesztőségnek, s vallják meg, mi készteti őket versírásra.

Az eredmény?

A Nyugat 1934/3. számából idézünk:

„Felhívásunkra mintegy 200 életrajz és ötszörannyi vers érkezett be. Az olvasóbizottság kiválasztotta a legjellemzőbbeket s ezek közlését most meg is kezdjük. A kiválasztás nem mindig az egyes vers kedvéért történt. Inkább néztük azt a fényt, amit az egyik vers a többire vet, s amit az ismeretlenségből előrántott verseknek egész együttese vet a mai magyar tömeglélekben zsongó poézis karakterére.

Nem egyes költőket akartunk felfedezni; noha gyüjteményünk talán néhány költőt is elárul. Az egyéni költőnél azonban fontosabbak voltak számunkra a típusok. Többnyire a mai fiatalság lelkének típusai; mert a költők nagyrészt a fiatalságból kerültek. Ez a fiatalság olykor lázadó és cinikus, máskor béna és tétova. Néha egy-egy soruk oly vad és kétségbeesett, hogy ki sem lehetett nyomtatni; máskor elhalkul és elmosódik, mint a céltalan ceruzafirkálás. De mindezek a szeszélyes firkák és vad tollnyomások együtt mégis valami különös ábrát mutatnak, s a kor Mene-Tekel-Fáreszeit írják papírunkra.”

Izgalmas felfedezés és olvasmány, közel nyolcvan év távlatából visszatekinteni a lapban bemutatott kis csapatra. A három lapszámon át bőséggel közölt anyagból szemelgetünk, költészetnapi buzgalommal. (CsG)

Házy Ferenc, orvostanhallgató:

Kecskeméten születtem, 1913-ban. Szüleim az összeomláskor Kassára költöztek s velük én is. Itt jártam ki a népiskolát s a középiskolát is itt végeztem. Jelenleg harmadéves orvostanhallgató vagyok a pozsonyi egyetemen s néha verseket is írok. Talán még érdemes megemlítenem, hogy iskoláimat az első elemitől mindmáig szlovákul végeztem, mivel Édesapám állami hivatalnok. (Pozsony)

TÁVOZÁS ELŐTT

Miként a búcsúzó, ki kedvesétől válik
És arra döbben rá, hogy még nem látta szebbnek,
Úgy állok én is most e dombon bámulva a tájat
S a várost, melynek uccái már csöndesednek.
Csak esett koldús fogja botját oly hideglelősen,
Ahogy nyavalygó szívemet én markolom most,
Hogy sajgó boldogságom bátorsággal győzzem.

Illemtudó hitvány kis fényeik körében
Milyen meghitten dorombolnak lent a házak,
És itt akartam lázadozni, itt, hol érdem
A hallgatás és nincs nagyobb erény mint az alázat.
De lám, gyűlölt elégedettségük ma én is
Milyen irígykedő, nedves szemekkel nézem,
Mintha tán nem is kóboroltam volna köztük
Víg indulót dudolva mindig útrakészen.
Hajh, amikor füttyent a szívünk indulóban
És száz sírós emléktől fűtve sötéten forr,
Mért lapul meg bennünk a hírhedt hős ilyenkor?
Hiszen buzdító kedvben itt a Kálvárián
A feszületet is lám hányszor kioktattam,
Hogy bátrabban pislogjon ott fönn, vidámabban.
Mert hasztalan bandzsít akárki is az égre itten,
Mi már csak annak, aki eltitkolja kínját
És lemosolyog ránk, csak annak hisszük el, hogy Isten!
Hajh, hányszor lelkendeztem itt, ekként szavalva
Isten-javító szép szándékomról Editnek:
Hányszor szörnyűlködött a kedves énfelettem,
Kit íme ily istentelen eszmék hevítnek.
S mégis, volt merszemnél nincs távolibb dolog ma,
S az ámuló akácok sötétjében mintha
Még az a pléh-Krisztus is enyhe gúnnyal mosolyogna.
Be szép, sugárzó tett is volna füttyel riasztani
A térdeplő kápolnákat, mint egykor szoktam
És meg nem állni a Rákóczi-útig, ahol
Virágok s lányok nyílanak az ablakokban.
Talán ma is akadna még lohasztó csók és illat
A régi keserűségre, mely föl-föltámad,
Valahányszor csak fölfedezem az út végén
Hársak között kuksoló álnok iskolámat.
Bizony nem egy fúlánk döfött e dühödt kasban,
Míg serkentő ütések árán megtanultam,
Hogy védtelen szívem helyett az öklömet mutassam.
Merthát jól rejtse el szívét, ki egymagában
Szándékszik járni a kassai éjszakában!

Tizennégy éve, hogy vigyázom ezt a várost
S a Dómot lesem tespedő, kényelmes Istenével,
Ki virrasztani is rest már s csak néha kémlel.
Csak néha kondít fenyegetőn lomha karja,
Midőn szitkom fölséges, telt álmát zavarja.
Tizennégy éve őrködöm már, és e zord esztendők
Alatt bizony jól megszívleltem a megszívlelendőt.
Óh, most, ha zengne a szívem úgy mint hajdan zengett,
Mikor bezúgó vonatokra vártunk s nem hittük, hogy
Az a boldog, kit nem kötnek ócska menetrendek!
Mert úgy illene, hogy a régi hősnek lásson
Ez a város, ha holnap búcsúzom az állomáson.
Zengj hát, Te szív! és hitesd el még magammal is,
Hogy kedv, vitézség s hit a régi éllel védnek
S jószántunkból vágunk neki a messziségnek!

(Forrás: Nyugat, 1934/3)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ