7. A butaság-bűn

A pálcikalány az osztály önkéntes csicskása volt. Sohasem derült ki, ez valamiféle vezeklés, vagy csak azt akarja, hogy elfogadják.
Ő törölt táblát, locsolt virágot. Ő futott krétáért, körzőért, könyvért vagy üdítőért a tanáriba. Ha valaki összehányta magát, ő ugrott partvisért, törlőrongyért, vödörért. Ha az órák után a srácok hanyagolták a papírfecnik, szotyihéjak, ételmaradékok összeszedését, a rágógumik le- és felkaparását, a támlás székek asztalra rakását, ő végezte el helyettük. Próbáltam lebeszélni, mert valamiért nem találtam viccesnek, hogy a cigányok egy magyart cukkolnak, ugráltatnak. Mert Zsike – a suliban egyedül csak neki volt Erzsébet a keresztneve – nem volt sem totál, sem fél-, sem egynegyed, sem egyszázadnyi cigány.
Na, igen: cigányok.
Pörivel, a zsáklánnyal kiszámoltuk, hogy a tizennyolcas létszámú osztályunkból haton félcigányok, heten teljesen azok, öten magyarok. Így a képzeletbeli meccs játékosainak felállása tizenhárom az öthöz. Erről a skype-on beszámoltam Kristófnak.
Az egyetemista barátom közölte, rosszul kalkulálunk. Osztályunk többsége magyar, mondta, ugyanis a félcigányok nem a cigány kisebbséghez, hanem az ország többségéhez tartóznak. Az Egyesült Államokban, népszámláláskor, az összes finom-vegyes személy a fehérbőrű kategóriába kerül. Vagyis a hat egyszülős, azaz kvázi cigányt az öt magyarhoz kell hozzáadni, így az arány tizenegy a héthez. Többségben vannak a magyarok.
Megbeszéltem Pörivel, ő az osztályunkban a legokosabb volt, de az eszét mindig másra használta, mint amire, a tanárok szerint, kellett volna.
– Lehet, hogy rosszul számoltunk – ismerte el a csaj. – De nem azért, és nem úgy, ahogy a barátod gondolja – tette hozzá.
– Hanem?– kérdeztem.
– Én magamat is magyarnak számítottam, pedig a szüleim zsidók.
– Az nem számít – mondtam nagyvonalúan.
– Gondolod te – vágott egy grimaszt Pöri.
– Ha igazad van, a helyzet még bonyolultabb – mondtam kis gondolkodás után. – Mercédesz úgy magyar, hogy az apja orosz, Zorán is úgy magyar, hogy az anyja szerb – soroltam.
– És a Lenuta úgy cigány, hogy közben román – egészített ki Pöri.
– Az biztos, hogy Romániából jött – jegyeztem meg.
– És arra sosem gondoltál, hogy az itteni roma csajok és srácok közül egyik sincs vastag ajka, húsos orra, szénfekete képé? – kérdezte Pöri, majd folytatta. – Egyik sem olyan, mint amilyeneket Borsodban örökítenek meg az újfasiszta lapok fotósai – mondta.
– Tényleg… – motyogtam.
Zsike tehát színmagyar volt, de az osztályban mindenki lesajnálta. Főleg az apja miatt. Ő beletörődött, én nem.
Egyik matekórán szétröhögtük a Bogi nénit, a suli legfiatalabb és legbeképzeltebb tanárnőjét, mert felmérőt akart írattatni, és attól mindenki fázott. Más okunk is volt: lenézett minket. Ezt a tanuló hamarabb megérzi, mint a drogot a speciálisan kiképzett rendőrkutya.
Szívatása úgy kezdődött, hogy az egyik srác halkan, de élesen azt sziszegte: látszik Bogi néni három egész tizennégye. A Pi-je. Gurított, mert a sűrűs szövésű sötétkék szoknyán még a bugyi sem látszott át. Jött a kuncogás, a bufogás, a rötyögés a Tejút végéig. A tanárnő csöndet kért, majd rikácsolt, majd fenyegetőzött: mindenkit megbuktat. Majd kitárta az egyik ablak szárnyait, hátha begyulladunk attól, hogy az épület előtt elhaladók meghallják, arénázik az osztály. Néhány napja egy járókelő, a polgármesteri hivatalban dolgozó tisztviselő, bejött a suliba, és figyelmeztette Céklafejt, aki gépágyúval lőtt ránk. Azonban most csak az utcán lézengő c-osztályosok kezdtek fütyörészni, bekiabálni, ezért Bogi néni hamar csukta az ablakot. Pityeregni kezdett, de a 8 b-t ez sem hatotta meg. Kiszaladt, és hívta az igazgatót.
Ki kezdte?, ezzel nyitott Céklafej. Kórus mondta: hát a Zsike. Ez gyakran ment az elmúlt években: minden balhét ráfogtak. Ez vagy bejött, vagy nem. Az igazgató persze tudta, a kamu akkora, mint a Kékestető, de a helyzet gyors megoldása miatt elfogadta. Fene mód sietnie kellett valahová, mint mindig.
Kiparancsolta a csajt a folyosóra. Zsike picit hezitált, majd szó nélkül indult, eszébe sem jutott, hogy megvédje magát. Én viszont felpattantam, és a hangomat kieresztve közöltem, mind sárosak vagyunk, kivéve pont az Erzsikét. A cirkuszokban ő tényleg nem szokott részt venni. Céklafej úgy nézett rám, mintha ő vaddisznó lenne, én bükkmakk. Nem nyelt le, csak leintett, leültetett. Majd számolok veletek, kiáltotta. Feje kék lett, természetesen, és az egész osztályt kizavarta az udvarra, a Vasminiszter utcai kerítésnél álló nyolc nyárfához. Ott kellett állnunk a következő óra kezdetéig.
Néhány napig Zsikével karonfogva sétálgattam az udvaron. Hallottam, többen lebuziztak minket, de hát ki nem szarja le.
*
Zsikének barátja lett: a ragyás Doma Ricsi. A „vértanú-ünnepségen” beégett srác minden szünetben halálra zabálta magát.
A suli büféjéből hot dogot, szalámis zsömlét, chipset, kekszet, Balaton szeletet meg hasonlókat vásárolt, és úgy tömte magát, ahogy a libákat szokták a vidéki asszonyok. Ezt egy riportfilmben láttam. Nem csoda, hogy tornaórán, már a bemelegítő futás után kidőlt.
Gyagya is volt. Osztályfőnöki órán elmesélte, hogy a nyáron meglátogatták a miskolci rokonokat.
– Tetszett a város? – kérdezte udvariasan Esztó néni.
– Igen. De volt, ami nem annyira – mondta.
– És mi nem? – noszogatta a tanárnő.
– Túl sok ott a cigány – bökte ki.
Kitört a röhögés, hiszen Ricsi oláhcigány volt. Én is vigyorogtam, pedig bosszankodtam. Azért volt a srácnak előnyös tulajdonsága: nem izgatta, hogy Zsike apja nővé operáltatta magát. Az sem számított, hogy a csaj teste olyan, mint jégkrémben a pálcika. Kísérgetni kezdte, hétvégén együtt csavarogtak, és Zsike egyre többet mutatta a két szép metszőfogát.
Ricsinek az evésen kívül volt még egy szenvedélye, a Fradi. Úgy kezdődött, magyarázta a pálcikalány, hogy néha kocsmába kellett mennie az apja miatt. Az idősebb Doma építkezésen dolgozott, és esténként a Csocsóban tankolt. Ha kilencig nem ért haza, a fia látogatta meg. Ott, a krimóban ismerte meg örege egyik munkatársát, a huszonéves, dadogós, magát igaz magyarnak gondoló Gyurit. Összehaverkodtak. A tag elvitte őt focimeccsre, de nem ám a Megyeri, hanem az Üllői útra. Így lett a Ricsiből Fradi-drukker, még azelőtt, hogy a Lánc suliba került volna.
Hogy mennyire elkapta a gépszíj, az egy másik osztályfőnöki órán derült ki.
Fogalmazást írtunk az Életem legszebb napja címmel. Egy hét múlva két dolgozatból idézett Esztó néni. Először tőlem. Mesém arról szólt, hogy Velencéből, ahol Anyával jártam, muranói kristályvázát hoztam. A vörös, kék, narancssárga, türkiz színű, piramis alakú dísztárgyat egy alkalommal „valakire” koncentrálva egy órán át néztem, és megláttam benne a kettőnk jövőjét. Az volt életem legszebb napja. Később rájöttem, minél hosszabban nézem, annál messzibbre látok a jövőben. Erre beparáztam. A mágikus muranóit odaadtam Anyának, és kértem, úgy dugja el, hogy meg ne találjam. Ez már irodalom!, áradozott Esztó néni, és gratulált. Zsike később megkérdezte, igaz-e amit leírtam. Tuti, mondtam, tuti, hogy színtiszta kamu.
A második dolgozat a Ricsié volt. Az ő életében az volt a legszebb nap, amikor először ment ki a Fradi pályára, és többiekkel együtt drukkolt. Hullámázott, csápolt, fütyült, ordibált. Később a barátjától Fradi-sálat kapott. Amikor felteszi, számára az az ünnep. Fogalmazását így zárta: Örülök, hogy élek, mert a Fradinak szurkolhatok.
Egyedül Zsike tapsolta meg, a többiek fújoztak, hiszen a ferencvárosi futballcsapat az újpesti legnagyobb ellensége.
– Te is azt a rigmust mondod, mint a többiek? – közelített a lényeghez Esztó néni.
– Világos – mondta Ricsi. – Mást nem lehet.
– És tetszik neked?
– Persze – bólintott a srác.
– Hát te tudod – görbítette szájszélét az oszifőnk.
Elkönyveltük, a srác teljesen bezsongott, hisz mindenki tudja, a fradis fanok, főleg a kemény maghoz tartozók olyan szöveget nyomnak, amitől minden normális ember falra mászik. Főleg a cigányokat, a zsidókat és az újpestieket gyűlölik, és hát a Doma Ricsi cigány is, meg újpesti is.
*
Egyik reggel a pedellus, aki már hajnalban veszekedni és birkózni kezdett a piszkosul nagy mennyiségben lehullott falevelekkel, a suli épületének frontján horogkereszteket fedezett fel. Festékszóróval, vipera színben vitt fel valaki négy darabot: kisebbet, nagyobbat, rezgőset, görcsöset. A foltos arcú és kezű András bá rögtön értesítette az igazgatót, aki kocsiba vágta magát, és néhány perc múlva a járdán toporgott.
Egész délelőtt a Columbo hadnagyot játszotta, pedig neki nem volt rozoga sem Peugeot-ja, elnyűtt ballonkabátja, szájából ki nem eső szivarja, sem beugratós taktikája vagy éles gógyija.
Nyolc után lezártatta az épületet. Az osztályfőnökök a termeket kutatták át, ő táska- és ruhaellenőrzést tartott. Nyolcadikosokkal kezdte, és az ötödikeseket sem kímélte. Rengeteg illatosító sprayt, dezodort, körömlakkot, rúzst, szemhéjfestéket, öngyújtót, bicskát, kulcstartót, cigarettát, rágógumit és néhány kotont meg síkosítót kobozott el. Később a gyanús egyedeket külön is kihallgatta. Légy után kapkodott puszta kézzel.
Délig az eredmény nulla volt.
Ezt a tizenkettőtől kezdődő énekórán tudtuk meg. Már szinte mindenki úgy gondolta, hogy idegen, szakadt szkinhed, elmebeteg újnáci vagy zombi csinálta. Gyúrtam az agyam, most mi a helyes, mondjam el, amit tudok, vagy pedig hallgassak mélyen. Kicsengetéskor kis fecnit csúsztattam Esztó néni markába, amelyen az állt: emelet, fikusz, ricsi. Reggel ugyanis kicsit késtem, így véletlenül megláttam, hogy a Doma Ricsi egy-két perccel becsengetés után, a kiürült folyosón, a másfél méter magasra nőtt gumivirág mellett forgolódik. Magyar órán kikérdeztem a vécére, és a fikusz földjébe kapirgálva megtaláltam a százötven milliliteres keréktárcsa sprayt. Visszanyomtam, kezet mostam. Egyértelmű volt, a ragyás idióta a sprayt nem dobta el, hanem behozta magával a suliba.
A papírcsíknak meglett a hatása: kibányászták a festékszórót, és Ricsit becibálták az igazgatóhoz. Egyből elismerte, hogy ő rajzolta a horogkereszteket, de a miértre nem tudott magyarázatot adni.
Céklafej a srácot betuszkolta az igazgatóhelyettesi irodába, vagyis rábízta Emi nénire, aztán bejött az osztályunkba, és fejtágítót tartott. Arról beszélt, hogy a fasizmus szimbólumának felfestése a náci tömeggyilkosok éltetését jelenti. Ez sehol nem bocsánatos bűn, mondta, pláne nem nálunk, a Lanz W. Magnusról, a budapesti svéd vöröskereszt egykori főigazgatójáról, a második világháború zsidómentőjéről elnevezett suliban. Köztudott, hogy a vészkorszakban ártatlan zsidókat és cigányokat hurcoltak lágerekbe, ahol elégették őket. Majd szavazni kellett arról, ki támogatja a sulink megtisztulását, vagyis a Doma Ricsi kipaterolását.
Mindenki feltette a kezét, kivéve Zsikét. A meghökkent Céklafejnek a srácok gyorsan elmagyarázták, hogy itt a kurva nagy szerelem ténye forog fent.
Magamban csodálkoztam, hogy a gyáva Zsike ilyesmire képes. A szünetben elvonszolt a sarokba, és sírva kért, keressük meg Esztó nénit, és kérjünk tőle segítségét. Hátha meg lehet menteni a Ricsit. Megígértem, beszélek az oszifővel, vagyis amit csak tudok, megteszek. Kamuztam. A kisujjamat sem akartam mozdítani a csávó érdekében, mert szerintem renegát volt, áruló volt, idióta volt.
Ricsit kisegítőbe rakták. Bár a közelben lakott, később elkerülte a Lánc utcát és Zsikét is. A pálcikalány ezt megsínylette, önbizalma ismét a béka segge alá esett.

(Folytatjuk)