(Puzzle-darabok életemből)

A sepsi temetőbe egy tragédia kényszerített, egy személyesen nem ismert, de a nagy baráti körhöz tartozó fiatal sporttanár koporsóját kísértük, akit sízés közben, vihar- lavina ölt meg. Ez a nagyon szomorú esemény később döntő módon befolyásolta nyugati kalandozásaim lefolyását. Gyermekkori jó barátja, aki már egy pár éve nyugatnémet állampolgár volt, a szomorú hírre azonnal autóba ült és megállás nélkül rohant tiszteletét és bánatát megosztani a családdal s barátokkal. Bemutattak egymásnak, pár keresetlen szó, azonnali szimpátia, rá pár hónapra már nála a bodeni tó partján törtük a fejünket, hogy tudna átcsempészni a német-svájci határon. Otthon s valami kényszer alatt mindig ide írom, Marosvásárhelyen kisgyerekkorom emlékeiben a Halottak napja hideg, esős és annyira szeles volt, hogy nagytata minden évben újabb és újabb szabadalmazható ötletekkel tette lehetővé, hogy a mi sírunkon a gyertyákból csak egy viasztócsa maradjon s ne a szél oltsa el, s ne a kínlódva újra- meg újragyújtásokkal, hanem imádkozással, emlékezéssel várjuk ki, míg kialusznak a pislákoló fények. Akkor még csak egy sírhoz jártunk, a Veress rokonoknak emelte titáni munkával az ezermester székely ősöm, bankigazgató fia állandó szidalmai mellett, a katolikus temető egyik kiemelt helyén. Hónapokig bárhol, mint régebben, szekérgyártó időszakában, bármilyen kis vagy nagy vasdarabot láttunk eldobva, azt haza kellett vinni s hamarosan belekerült a betonalapba. Ttöbbször kiszámították, hogy egy kisebb családi házhoz szükséges beton- mennyiséget nyelt el a három méter mély gödör. Az idő nagytatát igazolta, a katolikus temető dombja állandó mozgásban van, a szomszédos sírok jobbra-balra dőltek, a mögötte levő sort, meg vagyok győződve, ez a sír tartja még egyenesen. A temetőkkapu mellett kétoldalt egymást váltották a virágárusok és a sültgesztenyestandok, bevallom, ez utóbbi csinált kedvet, hogy ellenállás nélkül mentünk ki mi, gyermekek. Mindegyikünk kapott a tavalyi dolgozatfüzeteink lapjába ( hogy került a gesztenyeárusokhoz, máig is titok) csomagolt 6-7 szem gesztenyét, s ez jólesően melegítette a kezünket a sír mellett, mire megettük, indulhattunk is haza. A felnőttek közül többnyire a volt apáca nagynéném maradt, míg maguktól kialudtak a fények, begyűjtötte az ugyancsak szabadalomra váró viaszfelfogó léceket s így a sír tiszta maradt, még megigazította a szél bosszantotta virágszálakat, s jött ő is. Másnap, harmadnap, a sír tisztán várt, esetleg a virágokat vagy a szél által ledöntött vázákat kellett újraállítani. Mára már ilyen gondok nincsenek, ahogy hátat fordítunk a sírnak, rá pár percre virág, váza és féligégett gyertya már úton van az újraértékesítés felé. Az elején még dühöngtem és lesben álltam, hogy majd… Lassan bölcsebbekké váltunk, az a virág amúgy is elhervad, a gyertya meg leég, nem mindegy az örökkévalósághoz mérve, hogy pár perc vagy egy-két nap alatt? Mi megtettük hálás áldozattal kötelességünket, nyugodjanak békében.

A sepsi üzemi párttitkár egyéniség volt, ha egyáltalán egyéniségnek lehet nevezni a lehető legjobban ráillő falusi bunkó megnevezést. A termelésből emelték ki valószínűleg azért, hogy ott ne gyártson több selejtet, és tették ebbe a pozícióba, ahol tedd ide, tedd oda, gyűléseket megnyitó és bezáró rövid mondatokban, meg a nagy ünnepeken a kezébe nyomott, ujjával a szöveget követő felolvasásban merült ki minden tevékenysége. Egy erdei ünnepség végre testhez szabott alkalmat nyújtott igazi énjének megmutatására. Több százan vonultunk ki a tündérvölgyi tisztásra s rövid „kulturális” áperó után jöhetett a flekken- és mititéjsütés meg az ingyen sör. A sütés hatalmas pléhtepsijét olajjal telve a tűz közelében hagyták, ha esetleg később még megéhezik a nép, hát kéznél legyen, s mi jóllakva s a késő őszi naptól bárgyún, kisebb-nagyobb csoportokban vártuk, hogy még mi lesz. Andris (családtagokat is meglehetett hívni) kezdte elunni ezt a semmit, és felfedezte (9 éves volt akkor), hogy ha friss fenyőgallyat dob a még senyvedő tűzre, pillanatokon belül hatalmas fehér felhő kerekedik, s én, hogy az öröme még nagyobb legyen, a környező fák minden elérhető ágát begyűjtöttem, és egyszerre dobtam rá. A hatás leírhatatlan volt. A több mint száz ember kacagó sivalkodás közben eltűnt a ködben. A párttitkár ihaj-csuhaj rikkantásokkal fergeteges táncra perdült, s már a második boka- és csizmaverő figura után beleugrott a füsttől takart pléhtepsibe, s arra is olyan szerencsétlenül, hogy a peremére, s a több liter használt olaj cipőtől kalapig szétfolyt az erre az alakomra csináltatott világos, mellényes rendruhán. A közönségsiker, amire úgy vágyott, nem maradt el, mert a kárörömnél magasztosabb nem volt akkor sem, nincs ma sem a világon. Autóval vitték le a kovásznai gyár lakkozójába s ott beleült az oldószeres hordóba, így az olajtól megmenekült úgy-ahogy, de a közröhejtől nem.

A lisznyói, komandói vagy illyefalvi alkoholos hétvégék, bár más és más szereplőkkel (a társadalomnak ugyanabból az osztályából), de ugyanazzal a forgatókönyvvel ismétlődtek. Rövid ismerkedés azokkal, akik először vesznek részt a nagy buliban, majd kóstoljuk meg, mi van a fonott kosaras üvegben, vagy a három-négy, egyenként.tízliteres, eredetileg benzinnek szánt kannában. De csak kóstoljuk, nehogy úgy járjunk, mint Komandón, emlékeztünk arra a szilveszterre, amit az ortopéd férj és belgyógyász feleség rendeztek, kimondottan azért húsz személy számára, mert egy ötvenliteres korsó bort kaptak Zsidvelyből egy hálás betegtől. Az első kortynál kiderült, ihatatlan noah, vinkó, lőre az egész, be a budiba, s amíg valami kerül, hát csitítsuk szomjunkat és türelmetlenségünk délután háromkor, elő az egész újévre szánt és eldugott huszonöt liter konyakkal. Hogy abból mi lett úgy éhgyomorra, ronda dolog lenne azt leírni s emlékezni is csak foszlányaira tud mindegyik résztvevő (abban mindenki megegyezik, hogy a himnuszokat olyan öt óra körül, a teljes berúgás előtt még elénekeltük, aztán jött a függöny). Vissza a kóstoláshoz, s ha jónak ígérkezett, hát tölts még, ne sajnáld, egyszer élünk s akkor szép a magyar, ha részeg, egy pohár nem pohár, ilyen s ehhez hasonló rigmusok száza, és ha nem is olyan gyorsan, de ott tartottunk, mint akkor a konyakkal. Komandón soha, Lisznyóban gyakran, Illyefalván pedig mindig előkerült a kártya, s azzal születésnap, keresztelő vagy akármi ugyanúgy végződött, a vesztes felesége leszidta s megvádolta a nyertes feleségét, hogy hagyja elcsábítani a különben teljesen ártatlan urát, meg hogy az ő táskájára félretett pénzt játssza el a férje abból lesz az új cipő a cinkostárs feleségnek. Istenem, azok a szép, azok a jó idők! Ha valamelyik feleség annyira kötekedő volt, hogy a férj ámokfutóként vetette magát az autóba, hogy minél messzebb kerüljön, s ne hallja az ismétlődő, fokozódó szidalmakat, hát hiába tette, mert tíz perc múlva újra az asztalnál ült. Piásan az első kanyarnál már az árokba dőlt, és az autót kiemelő parasztok véletlenül fordítva tették a kocsi orrát az útra, így az visszahozta (így mondta el az egyedüli, aki ezt tudhatta, de tudta?), s folytattuk ott, ahol abbamaradt a parti. Aztán valamikor hazaindult lassan a kocsikaraván, a kormánynál a józan feleségek, de ha a feleség érzett ellenállhatatlan kényszert, hogy felfeküdjön fürdőruhában a motorházra, s úgy vitesse magát, akkor a férj volt kénytelen lépésben az országúton, a mezei munkára indulók tapsa közepette vezetni. Ha a főorvost figyelmeztettük, hogy vigyázz, elöl rendőrkocsi, akkor bele a gázba s lehagyni, mert ha lassan megyünk, még azt hiszik, ittunk s félünk. Akkor sem tudtam, és most sem tudom elítélni a viselkedésünket, akkor és ott ez volt a túlélés egyik módja. Lehet, hogy annak, aki nem ott és akkor élt, már-már visszataszító az az alkoholmennyiség, ami az élményekből dől, de kérdem én, hogy lehetett volna másképp ép ésszel eltűrni s elkerülni a mártíromságot amivel a nyílt ellenállás járt? Egy röpke epizód a mindennapokból tükrözi azt a megalázó, emberhez nem méltó közeget, amiben éltünk, mozogtunk. Kezdjük talán a hétfővel, s legyen a hónap első hétfője. Nagygyűlés a gyárban, mint mindig, heti/havi visszatekintés és tervmutatók kiosztása a következő időkre, jelen a gyár minden jelentős beosztású embere. Alighogy a vezérigazgató megnyitja, a frissen kinevezett brassói román technikai igazgató magából kikelve ordít, csapkod és köpködi, legyen vége ennek a nacionalista, irredenta állapotnak, amivel a számítógéposztály, élén a főnökével (ez akkor én voltam) alá akarja aknázni az egész gyár, az ország jelenét s jövőjét és így tovább és így tovább, már a vezér is elunta s közbeszólt, mégis miről van konkrétan szó? Kiderült, hogy ellenőrizni akarta a brassói számítóközpontba feldolgozásra átküldött adatokat, és szerinte az egész magyarul van szerkesztve, ő így egy szót sem ért belőle s nemcsak ő, de az erre szakosodott szervek sem. Nekünk saját gépünk nem volt, csak perifériák, kártyalyukasztó gépek, sokszorosítók stb. Még szerencse, hogy a gyűlésvezetőben még volt annyi józan ész, hogy szót adott nekem is. Így egy negyedórás szaktudományos értekezésben, nagyon vigyázva arra, nehogy megsértsem bírálóm önérzetét, elmondhattam, hogy az informatika akkori állása szerint a gép csak számokat, kódokat ismer el vagy fel, és mióta a világ áttért jó néhány száz éve az arab számokra, a mai napig nem merült fel, hogy a számok magyarul vagy románul lehetnének írva, itt valami félreértés lesz. Mindenki láttára a konspirációból is bukásra vizsgázva csempészett gyorsan az aligazgató markába egy levelet a gyári szekus, ő mint az adu ászt vágta ki az asztalra, és ez akkor mi? Talán tudni kell, hogy a számítógép- osztályba tesztekkel válogatták ki a gyár legjobb fiataljait, s a teszt nem hazudott, így a sepsi őslakosok voltak többségben az osztályon. Semmi felsőbbrendűség e mögött nincs, de az akkori bevándorlók más irányban voltak érdekeltek. Brassóban is kilencven százalékban magyarok dolgoztak. A legutolsó tételnél, amikor már útban voltak vele a lányok, rémlett fel, hogy jó lenne, ha most nem a szokásos sorrendben olvasnák a gépbe az adatokat, hanem először egy ellenőrzést végezzenek a rohammunkában csinált szerelő- részleg kártyáin, s ezért a folyosón ráírtam egy fél lapra, s tényleg magyarul: Jani a sorrend ma, 9,1,2 s így tovább. Kösz. András. Ennyi. Lefordítottam, de ezt már többen is megtették az asztalnál, mert a felénél több a résztvevőknek még magyar volt, a vezér rámszólt: többet ilyet ne, most még elnézi, de nagyon fontos, hogy mindannyian tudjunk a számítógép adta lehetőségekkel élni, s továbbléptünk.

Ha Marosvásárhelyen a májusi, koraesti langyos szélre a bulevárdi utcabálon rá lehetett feküdni, s ígérte a jobbat és szebbet, Sepsin a Nemere tolta koraőszi reszelős, hideg áramlat hívott s figyelmeztetett a szép és jó mulandóságára. Az első adta az érzelmeket harmincöt éven át, a másodikat rövid öt évig élveztem, de becsomagoltam abba a két hátizsákba, amit a közismert és szeretett földrajztanár adott el nekem, hogy a nagy útra segítsen bennünket. Kisgyörgy Zoltán mint tanár, nevelő és a közös értékek ápolója- átmentője egy ellenséges korból többet érdemel, mint egy majd sírásra fakasztó nekrológot, most kellene iskolát vagy utcát elnevezni róla, s még azzal is csak részben hálálnánk meg, amit több generáció tőle kapott. Két alkalommal lehettem kísérője a barlangászok kirándulásának (még most is őrzi a fiam a denevéres kitűzőt), az egyik a téli Málnásfürdőre és környékére, a másik valamelyik már napsütéses időszakban Bálványosra és vidékére vitt. Közel húsz gyermek felülvigyázása meg a különböző versenyek, sziklamászás, gulyásfőzés, egyebek meghaladták még az ő rendkívüli szervező- és irányítóerejét is, mint szülő, aktívan vehettem részt, s újra halhattam, amiket kisgyermek koromban Tulogdy bácsi vésett a lelkünkbe. Ma ez felérne a Zöldek pártjába való felvételi vizsga előkészítőjével. Akkor valami teljesen természetes, még csak külön nevet sem igénylő tudásátadás volt, szoros része a nemzeti örökölt kötelességnek. Mint sok más mindent, volt aki tudatosan, profi módra, és volt ki ösztönösen, félő szeretettel tette ezt. Zoli bácsiból áradtak az ismeretek, a szeretet, és tudta, hogyan kell csinálni, tette s teszi fáradhatatlanul. Mint ahogy az Olt és Maros, a kétpetéjű ikerfolyók, annyira különbözött egymástól Marosvásárhely és Sepsi. Ha az Olt bele-bele mart a fürdőzőkbe vagy a mellette épített kertekbe, házakba, a Maros „olt”hatatlan honvágyat ébreszt, ha a nevét is kimondom. Ritkán, ha elmaradt valamelyik közeli kúrián a vasárnapi duhaj, kirándultunk a nehezen megközelíthető városszéli Olt-partra. Folyónak túlértékelték a helyiek, de nekünk, akik a gát fölötti cementlapok, a Ritz vagy akár a nyárádtőii bárói kert mellett hömpölygő Maros-partról jöttünk, alig valamivel lépte túl a patak fogalmát. Tetőzte még, hogy mint a mangrovefák gyökerei az afrikai partot, az itt sűrűn (festőien) nőtt fűz- és akácfák ellehetetlenítették a víz megközelítését. Dzsungelbokrokat, liánokat nyeső módszerrel alakítottunk ki magunknak egy fürdő- és grillezőhelyet, de a rengeteg holmi, amit a kilencéves Andris fiam és magunk etetése, szórakoztatása megkövetelt, nem rendszeresítette, nem alakította törzshellyé az Olt-partot, mint otthon a vikendteleppel, holtággal, hétfákkal történt. A strand is állandó át- és újjáépítés alatt nyögött, itt alig három-négy alkalommal voltunk, hogy Andris ne felejtse az úszás tudományát, amit négyévesen a Kárpátok sétány medencéjében a vagány pólós, meg úszó haverek profi módon tanítottak. Nem emlékszem, hogy valamibe is került volna a tanfolyam, s ha igen, jelképes összeg lehetett, talán az adminisztráció, a belépés, a ruhatár költségeit térítő összeg. Nyolc-tíz gyermek egy csoportban, lehetőleg azonos korúak, a szülők menjenek egy órára a büfébe vagy haza, de ne asszisztáljanak, s egy hét múlva úszott vagy legalább is bátran ugrott a kétméteres vízbe és fenntartotta magát a gyerkőc. A módszer a lehető legegyszerűbb, mindig jelen volt egy-két beépített, már ugrálni merő kortárs srác, ezeket utánozták a kedvet és merszet kapó kezdők. Persze, szoros felnőtt- felügyelet mellett, a medence egyik sarkában a vízbe lépett olykor segítő lökés kíséretében a tanuló, majd egy-kettőt kalimpált s a háromszög másik befogóján már emelte is ki az edző óriási taps és rivalgás kíséretében, az ijedtséget azonnal feledtette a sikerélmény. Itt nem kapott senki víziszonyt, mint hasonló élmények nyomán egy páran az idősebb rokonaim közül, ezért is távolították el a tanítók a kísérő izguló szülőket vagy nagyszülőket az edzés ideje alatt a medencétől. Kedvenc kirándulóhely lett Sugásfürdő. Emlékeim szerint hét kilométerre a várostól, villákkal, vendéglővel, állatkerttel. A Sugás patak, ha úszást nem is, de a ratosnyai kirándulások, nyaralások emlékét felelevenítve nyújtott igazán kellemes hétvégi órákat. Csak ne lett volna a kásahegy, az autóbusz, a heringek kényelmesebben voltak a konzervdobozban, mint mi, s az a bűz, még odamenet hagyján, de vissza a sok frissen elfogyasztott fokhagyma, sör és mosdatlan testek kigőzölgése hamar rászoktatott, hogy csak baráti meghívásra s kiskocsival részesítsük magunkat ebben az élvezetben. A Somostetőt Sepsin feledtette a négyes kilométerkő. Május 1-jén ide vonult már kora reggel, hosszú libasorokban, legelőn és erdőkön át a város népe. Maga a séta annyira kellemes volt, hogy bűn lett volna motorizálva rondítani a levegőt s meglopni magunkat a szelíd sportolás esélyétől. Hamarosan égtek a tüzek, ebben nem volt közösködés, minden családnak megvolt a maga tűzhelye s főleg a tűzrakás és gyújtás (ez külön művészet) hagyománya. A cél, minden segédanyag nélkül, egyetlen gyufaszállal lobbantani lángra a kis piramist, hogy a lehető leggyorsabban legyen kész a parázs, jöhessen az újabb próba, a sütés. Az öt év rövid volt ahhoz, hogy a bennszülöttek által ismert, jól és joggal titkolt szórakozóhelyeket feltérképezhessem, és különben is, ha honvágy gyötör Sepsi után, az emberek azok, akiket folyvást keresek éber álmaimban.

(Folytatjuk)