Úgy kezdődött, hogy valaki a tűz mellett elkezdett beszélni, és közben ritmusosan ütögette a dobot, amit félelem ellen tartottak, meg esetleg üzengetésre. (Én ezt sokszor próbáltam a bütykös sámándobommal. Ha ügyesek vagyunk, és tartjuk a képletet, akkor magától verssé válik a szöveg. Pláne a magyar, amiről Weörestől tudjuk, hogy a világ legritmusosabb nyelve.) Hasonlít ez a reppeléshez, és nem is kell hozzá hülyeségeket meg ocsmányságokat mondani.
Egy idő után már dob se kellett, mert a mesélők megfigyelték, hogy a nyelvben, a szavakban, a szótagokban benne vannak a dübbenések és dobbanások, amelyekből hallatlanul bonyolult ritmusképleteket lehet kihozni, és akár hatalmas hőskölteményeket is építhetünk ilyen anyagokból. Meg mindenféle kicsi és nagy verseket, versikéket, amelyek dalolhatók is. (Érdemes hangosan elmondani a „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” kezdetű költeményt, hogy ne kelljen ezt a jelenséget tovább magyarázni.) Egyre bonyolultabb és egyre kifinomultabb lett az egész.
Na erre jött az, hogy már nem is kellenek annyira a ritmusok meg még a sorvégi rímnek mondott képletek se, hiszen a maga a gondolat is olyan, hogy belső tartása lehet, és a puszta beszéd is elég ahhoz, hogy fölleljük benne a teremtés nyomait: a harmóniákat. Így lett a szabad vers, ami egy cseppet sem szabad, mert nem tűri a gondolathibákat.
Végül is úgy alakult, hogy a nyelvek olyanok lettek, hogy akár a népek genetikai lenyomatának is tekinthetjük őket, hiszen minden bennük van, amit a történelmükről és a kutúra alakulásáról tudni kell. És különösen igaz ez a versekre, ezekre a kis élőlényekre, amelyek befészkelik magukat a lelkekbe, hogy életben tartsák az embert. A magyar embernek például naponta eszébe jut, hogy „Már egy hete csak a mamára”, „Ej mi a kő tyúkanyó”, „Fényesebb a láncnál”, „Őszi éjjel reszket a galagonya.”
Ettől vagyunk magyarok. Ez a legkisebb közös. Vagy a legnagyobb. Úgy alakult, hogy a nyelv, a vers lett a kultúra idegrendszere.
Ezért van az, hogy József Attila szobrát nem elvinni kell az ország közepéről, hanem megkoszorúzni, április 11-én, amikor a világ egyik legnagyobb költője született. Különben nem leszünk.

(Forrás: Andrassew Iván távoli naplója)

1. Marianna:
   2013. április 12. 09:49

   Ismét elolvasva is könnyet csal az ember szemébe Andrassew Iván remek írása.