Kassáktól Erdős Virágig
Székedi Ferencet kérdezi Gergely Tamás
Legszívesebben azzal kezdeném a mailinterjút, hogy megkérdezem, milyen színű a székely virág? De hát nem ismerjük egymást személyesen, nem tudom, mennyire örvendene az én nyers humoromnak, úgyhogy kezdjük a kötettel (Fent a csúcson, lent a mélyben, Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő: Cseke Gábor): jól tudom, hogy ez az első elektronikus könyve, és a sorban ez az ötödik gyűjteménye?
A humornak mindig örülök, akár nyers, akár finomkodó, akár kajánkodó, mert a szellemi készenlét csalhatatlan jele. Ha valaki menet közben elhagyja a humorérzékét, vagy a derűre való képessége hagyja el őt és csupán növekvő sértődékenységét cipeli magával, akkor két lehetősége marad: közép- vagy kelet-európai politikus válik belőle, netán meghasonlott ember. (A kettő, persze, nem zárja ki egymást.) Ami a székely virágot illeti, az körülbelül olyan lehet, mint a székely gólya. Március végén az egyik helyi lapban öles betűkkel jelent meg a cím: megérkeztek a székely gólyák. Lévén, hogy én a Csíkszeredához tartozó Zsögödön, egy nagy vizes rét szélén lakom, nem az újságból ismerem a természetet. Mire a média felfigyelt a székely gólyák érkezésére, már láttam belőlük legalább harmincat, kisebb-nagyobb csapatokba verődve ott álldogáltak az éppen visszatérő havazásban és alighanem azért nem repültek tovább, mert azon tanakodtak, hogy végre-valahára eldöntsék, melyikük a székely, az észt avagy a román, ki menjen és ki maradjon. És egymás között természetesen angolul kelepeltek. Ami a könyvet illeti: Cseke Gábornak köszönhetően valóban ez az ötödik publicisztikai kötetem és egyben az első, amely válogatásként illetve újabb írások hozzácsatolásaval jelent meg.
Hogyan viszonyul ahhoz, hogy ez nem papír-könyv? A helyzet hozta így, esetleg a szerkesztő nógatása? Nem számít óriási előnynek az, hogy míg az eddigiek elfogytak a könyvesboltok polcáról, ezt bárhonnan bármikor elő lehet venni?
De igen. Én nagyon szeretem a technikát, az információs nyitottságot, hogy bármikor azt olvasom, azt hallgatok és azt nézek, amit akarok, számomra a világháló életem legnagyobb élménye. Persze, meg vannak ennek a magyarázata. Fiatal újságíró koromban, tizennyolc éven át, heti tudományos ismeretterjesztő oldalt írtam-szerkesztettem a Hargita megyei napilapban és hétről-hétre kínkeservesen kellett összekaparnom azokat az információkat, amelyekre sokan még ma is emlékeznek, hogy a Hargitában olvasták először. Számomra akkor igazi ünnep volt, ha kezembe került egy-egy Élet és Tudomány, a Természet Világa, a Scientific Americanről nem is beszélve, amelyet magyarországi barátaim néha átcsempésztek Nagyváradra és ott élő rokonaim onnan tovább küldtek. És persze igyekeztem mindig rajta tartani a szemem a román szakfolyóiratokon is. Talán többen még emlékeznek: akkoriban ugyancsak divatos volt a humán- és reálkultúra kettészakadásáról beszélni. Én fiatalon és bohón úgy éreztem, hogy a napi taposómalom anyagai mellett egyrészt a beat irodalomról és az avangard képzőművészetről, vagy éppen az abszurd drámákról, másrészt pedig a Római Klub gazdasági jelentéseiről vagy Toffler ötödik hullámáról és a számítógépes előjelzésekről írva, az erdélyi magyar természet tudósokat és kreatív műszaki szakembereket bemutatva, képes vagyok a magam példáján is cáfolni ezt a megosztottságot. Persze, ebben nem voltam egyedül a korabeli romániai magyar sajtóvilágban És tegyem mindjárt hozzá: ekkor alakult ki az a meggyőződésem, amely a mai napig mit sem változott: a Székelyföldet ki kell nyitani és nem bezárni, nem a rezervációké, a skanzeneké, hanem a nyitott, rugalmas és versenyképes közösségeké, helyi társadalmaké a jövő, mert ha valaki itthon is ugyanolyan körülmények között képes élni, mint máshol, akkor semmi értelme annak, hogy elmenjen.
Most már több hete kint van a könyv a világhálón, érkeztek visszajelzések? Mire számít? Kiket szeretne megnyerni a könyv olvasóinak?
Érkeztek és folyamatosan érkeznek. Én soha nem írtam önmagamnak vagy az asztalfióknak. Amikor a romániai rendszerváltás után tíz évig egy regionális tévét vezettem és vasárnaponként Ráadás címmel egy olyan tévés jegyzettel álltam a kamera elé, amely rendszerint a frissen megválasztottakat vagy kinevezetteket figyelmeztette, hogy ne bóduljanak el a hatalomtól és ne gondolják azt, hogy mindenttudók, hagyják működni a helyi demokráciát, akkor a járókelők már másnap reggel az úton szólítottak meg. Minden pénteken elhangzó bukaresti rádiós jegyzeteim után (www.bukarestiradio.ro) rendszerind többen telefonálnak, és elmondják véleményüket, hogy a témával, kibontásával egyetértenek vagy sem, sikerült a gondolataikat is megfogalmaznom, vagy mellékútra tévedtem. Mielőtt még végleg az internetre költözött volna Új Magyar Szó, de www.maszol.ro címen már ott is megjelent, különböző sajtószemlékben gyakran idéztek írásaimból és persze, sokan fűztek hozzá véleményeket, nyilvánvalóan nem mindig kedvezőket. Dehát ez így a természetes. A keresőmotorokban van már sokezer Székedi Ferenc és remélem, hogy olvasóim ezután az új könyv címére is rábukkannak. Facebook-ismerőseim közül már a megjelenés napján nagyon sokan lájkolták az elektronikus könyvet és abban bízom, hogy a rokonszenvet nem seprik el az újabb meg újabb bejegyzések. Egyébként a fiatalok egymást követő hullámait szeretném megnyerni a könyv olvasóinak: én gyakran vitatkozom a közhelyekkel, ők pedig koruknál, mást akarásuknál fogva jórészt közhelyellenesek. Nem számít az, ha valamit később fedeznek fel. 1989 előtt egy kiváló román-örmény író, Bedros Horasangian szövegeiből fordítottam egy kötetre valót, de Magányos ló az autópályán címmel csak a romániai rendszerváltás után, 1990-ben jelenhetett meg az összeállítás, és nagy meglepetésemre 2000-ben üzenték kolozsvári egyetemisták, hogy roppant szívesen olvassák.. Alighanem úgy jártak, mint egykori elröppent fiatalságunkban jómagunk Salingerrel.
Közírónak nevezik a kötetben, gondolom, Ön ebbe szívesen beleegyezett. Mert az igaz, hogy újságíró, de a közről írt – a köznek… – ugye, Ön is úgy gondolja, hogy az erdélyi értelmiségi közösségben gondolkozik? Már nem?
De igen, még mindig. Viszont aki valóban értelmiséginek tartja magát – önálló gondolatai vannak és mindegyre nem verstöredékeket idéz – az tisztán látja, hogy az erdélyi közösség és ezen belül az erdélyi magyar közösség rendkívül összetett. Életkora, mindennapi életének színterei, vallása, politikai nézetei, jövedelme, érdeklődési köre, hagyománytisztelete vagy újat akarása mind-mind megosztja ezt a közösséget és ráadásul mint bárhol Európában, ott van az egyéni sokszínűség. Az erdélyi magyar közösség egy önálló társadalom a maga sajátos intézményeivel, viszonyrendszereivel, ráadásul az életét adott mértékben meghatározó romániai társadalmi feltételek között. Aki ezzel nincsen tisztában, aki az erdélyi magyarságot csupán zászlólengető és templomba járó, politikai hívószavakra jobbra vagy balra forduló tömegnek nézi, az csőlátó.
Ha jól értettem, a kötet minden egyes írása megjelent, s megrendelésre született, kinek kellettek ezek a – ugye, így nevezi meg őket: – jegyzetek?
Igen, minden írás megjelent, de egyetlen soruk sem készült megrendelésre. A főszerkesztők vagy szerkesztők – legyen szó újságokról, rádióról,. tévéről vagy hírportálokról – csak a megjelenés médiafelületét biztosították, jó magam pedig a megtárgyalt vagy leszerződött heti rendszerességet. Soha nem beszéltünk meg előre egyetlen témát sem, mindig azt írtam, amit akartam és úgy, ahogyan gondoltam. Ami nyilvánvalóan nem egyszerű, hiszen egyrészt követni kell a közéletet, annak majd minden rezzenését, másrészt pedig a magyar nyelv és a gondolatiság nem szenvedhet csorbát olyan korban, amikor az olvasószerkesztők kimentek a divatból és majd minden sor úgy jelenik meg, ahogyan a szerző leírta. Szövegeimben tudatosan kerülöm a közhelyeket és az idegen szavakat, különösen az írások bevezetőjében és befejezésében – de olykor a szerkezetükben is – az olvasóra, hallgatóra, nézőre gondolva építkezek, ami persze nem zárja ki a menetközbeni ösztönösséget. És minthogy a média Erdélyben is sokszínű, jómagam nyilvánvalóan azokhoz a szerkesztőségekhez csapódtam, amelyek közelebb állnak a saját gondolkodásmódomhoz és nézeteimhez.
Annak, aki esetleg Ausztráliából olvassa a Káfét: hol él Székedi Ferenc?
Székedi Ferenc – zsögödi kertjében
Csíkszeredában, a Hargita lábánál, az Olt mellett, Zsögödben, amelynek Nagy Imre festőművész vitte a hírét, elhunyt szüleimnek abban a házában, amelyet 1930 táján építettek, amelyet második világháborús menekülésük idején bombatalálat is ért, amelyben kisgyermek koromban minden télen olyan hideg volt, hogy be kellett törni a vederbe megfagyott vizet, hogy mosakodni lehessen. Amelynek kertjét-udvarát a múlt század hetvenes éveiben terelőút építéssel jóvátehetetlen megharmadolták. Ötven méterre halad el tőlem az 1880-as években épített székely körvasút, amelynek ma sincs több járata, mint induláskor, a vonatok zaját olyannyira megszoktam, hogy soha nem hallom és csupán azt sajnálom, hogy a gőzmozdonyok immár végérvényes tovagördültek az időben. Gyermekkoromban a kanyargó és kristálytiszta Olt, az engedély nélküli halászás és az úszás jelentették a nagy élményeket, a heti borvízhozás annál kevésbé, noha a folyómentén egymást érték a források. Időközben az Oltot kiegyenesítették és alighanem végérvényesen beszennyezték, a bőven szénát termő természetesen árterületet felszántották, majd ott hagyták és a nád verte fel, a borvízforrások eltűntek, a jól ismert erdei ösvényeket pedig évről-évre széttiporja a ki tudja, hogy mikor törvényes vagy mikor törvénytelen fakitermelés. Csíkszereda, a városkép pedig, az állandó forradalmi átalakulások lázában él. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben az egykori csendes kertvároskában majd mindent lebontottak, hogy tömbházak sorjázzanak új idők új dalaival, majd 1989 után a megmaradt néhány polgári ház megőrzéséért sétálóutcát alakítottak ki a szomszédságukban. Azóta nincs megállás: mikor ezt, mikor azt a teret és utcát építik újjá, mondván, hogy összhangba kell hozni az igényekkel. Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor Maastrichtban abban a teremben jártam, ahol középkori székeken üldögélve írták alá az Unió alapokmányát, vagy Basel néhány utcájában még mindig azokon a macsaköveken gördülnek az autók, amelyet néhányszáz évig a svájci polgárok koptattak.
De ha már Ausztráliáról esett szó, hadd jegyezzem meg: jónéhány esztendővel ezelőtt találkoztam egy aborigin származású egyetemi tanárral, aki sokat beszélt nekem a saját őslakos nemzetségéről és elmondta azt is: amikor vándorlás közben Sydney közelébe érnek, akkor a rokonok mindig elmennek hozzá és kiüresítik a lakását, mert a törzsben minden közös. Más az életformájuk, mások az együttélés szabályai, meg kell ismerni és így kell elfogadni – mondta és erdélyi vonatkozásban nyilvánvalóan célzatosan idéztem ezt a mondatot.
És mit tart még fontosnak elmondania magáról?
Nagyon szerettem a matematikát, műszaki pályára készültem, de végül különböző események összejátszása nyomán újságíró lett belőlem. De nem bánom, hiszen ez az egyetlen mesterség, amely lehetővé teszi, hogy az ember a társadalom minden rétegét bejárja és ha nyitva tartja az eszét-szívét és lelkét, akkor kevés esélye van az eltompulásra és a tévék vagy számítógépek előtti elbambulásra. A matematikai gondolkodás, az írás és a képzőművészet szerete nagyon jól megfér bennem. Igaz, matek példán már csak akkor gondolkodom, ha megkérnek, képzőművészetről viszont gyakran írok, könyveim, fordításaim jelentek meg és tagja vagyok a műkritikusok országos szakmai szövetségének. Karácsony Benő Napos oldalától Kurt Vonnegut Kék szakálláig vagy Kassáktól a remek budapesti költő, Erdős Virágig rengeteg a kedvenc íróm, költőm és könyvem, a filmekről és dzsesszről pedig ne is beszéljünk, mert akkor végtelen lesz ez az interjú…
Ön, ugye, vagyis az írásai tanúskodnak róla, a Székelyföld krónikása, írója. Hadd kérdezzem meg mindjárt az elején, ki a székely? Egyik szövegében az áll, hogy székely az, akinek kevese van, de arra a kevésre roppant büszke. Ez jellemezte vagy ma is ez jellemzi a csíki embert?
Úgy gondolom, a székelynek valóban van néhány olyan sajátos tulajdonsága, amely megkülönbözteti másoktól. És most nem arról beszélek, ami közszájon forog: élelmes, furfangos, kevés szóval sokat mond, együtt él a természettel és így tovább, vagy amikor a naív magyarországi idelátogatók mindegyre Ábeleket és Úz Bencéket keresnek, az irodalmat igyekezve visszafordítani az életre. Úgy gondolom, hogy a székelyek jelentős részében roppant erőteljes a birtoklási ösztön, a tulajdonvágy, mindig szereti elkülöníteni a sajátját a másétól. A csíki székely ugyanakkor nagyon szeret dolgozni és soha nem veti meg a kétkezi munkát, még akkor sem, ha annak a szó mai, profitszerző értelmében nincs semmiféle hatékonysága. A székely ugyanakkor legalább annyira ragaszkodik a saját otthonához, mint az “ én otthonom az én váram” típusú angol. A székely ráadásul a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem merev, hanem a körülményekhez mindig alkalmazkodó és a mindennapi túlélés művésze. Ha nem így lenne, akkor már régóta feladta volna azt a földet, amely másoknak jelenthet ugyan nemzeti ideológiát, de számára mindenekelőtt a maga természetességében zajló élet színtere.
A ’89-es fordulattal sok minden megváltozott, megváltozott Erdély is. És nem feltétlenül a jó irányba. Hogy van ez? Mi annak idején nem zsidóztunk, nem cigányoztunk. A románok voltak, akiktól távol kell tartani magunkat, és azzal kész. Honnan az a rengeteg gyûlölet, amivel… Oltot lehet rekeszteni?
Közösségi szempontból a bezártságnak is meg voltak a maga előnyei és a nyitottságnak is meg vannak a maga veszélyei. A romániai elzárt társadalomra úgy zúdult rá a szabadsággal járó szólavina, hogy mindenki csak kapkodta a fejét, miközben a nagyjából azonos élet is több felé repedt: voltak, akik ugyanabból a helyzetből elrugaszkodtak, mások megkapaszkodtak, megint mások pedig lemaradtak. Ezek a törésvonalak pedig az évek folyamán egyre erősödtek. Romániában 1989 telén elsősorban arra vágytak, hogy legyen valami az üzletekben, otthon várja meleg és világosság, lehessen külföldre is utazni, és félelem nélkül beszélni a szomszéddal, munkatárssal. Arra senki nem gondolt, hogy milyen a piacgazdaság, milyen a kapitalizmus, hogy felszámolják a gyárakat és szélnek eresztik az ott dolgozókat. Merőben szokatlan élethelyzetek jöttek létre. Lehet, hogy két mérnök közül az egyik milliomos vállalkozó lett, a másik pedig kapusként tengeti az életét, ha egyáltalán van munkája. Lehet, hogy valaki többszáz hektár mezőgazdasági területet bérel ugyanabban a faluban, amelyben a szomszédja az uniós segélyprogram lisztadagjait gyűjtögeti. Az egykori, jórészt egyenlő szintről induló társadalom széthasadozott és a hasonló folyamatokkal mindig együtt jár a bűnbakképzés. Ez ugyanis jóval egyszerűbb, mint a jelenségek mélyebb elemzése. Mindezt pedig tetézi a Magyarországról átáramló megosztottság, annak egész fogalomtárával egyetemben.
A magyar-magyar kapcsolatról is keserű tapasztalatai vannak. Hogy lehet, hogy egy felelőtlen gárda ennyire meg tudja mérgezni a hangulatot? Ellehetetleníteni a magyar kisebbségek helyzetét?
A felelőtlen gárda nagyon tág fogalom. A félelemkeltő egyenruhákban vonulgató Magyar Gárda és annak erdélyi leképzései már szűkebb. De mindezt félretéve, úgy gondolom, hogy a magyarországi és erdélyi magyar kapcsolatokban az a kiindulópont hibás, amely a viszonyt a jóságos atya és a botladozó kisfiú kézfogásában keresi. Erről szó sincs: az erdélyi magyar társadalom önálló és bármiféle nemzetpolitikában egyenrangú társ. Saját helyzetét ő ismeri a legjobban, őt mindig meg lehet kérdezni, szándékaiban, döntéseiben segíteni, de egyetlen szűk ösvénybe beszorítani, amely csupán Budapest fele vezet, az lehetetlen. Az erdélyi magyarság jelentős része ugyanis, már a más népekkel való együttélés következményeként is, sokkal fogékonyabb az európai eszmerendszerekre, nem jellemzője a kizárólagosság és hiába próbálgatják nagyon sokan kizárólag valamiféle ómagyar központú, turulos, mítoszos vonalra átállítani, nem fog menni.
Az Ön gyűjteménye mintha csak az élet sötét oldalának a jellemzőit gyűjtené, mégsem ”összefércelt gyászjelentés” a kötet. Arról szó esik benne, hogy románul nem tanulnak meg, arról is, hogy a szomszédba járnak orvosi kezelésre, ám arról kevésbé, hogy a magyarság aránya vészesen csökken. Nem jegyzetbe való az a félelem?
Az élet magasztos és ünnepélyes oldalairól szólamokban beszélnek mások, én úgy gondolom, hogy az egészséges erdélyi magyar közéletben elengedhetetlenül fontos szerepe van a felszín alá és a közhelyek mögé nézésnek. Hiába van ugyanis Erdélyben immár három magyar párt is, mégis híjával vagyunk a demokratikus közéletnek. A helyi közösségek elmennek ugyan választani, de azt követően már mit sem törődnek azzal, mit is tesznek a vezetőik, akik nem egyszer valós gazdasági-társadalmi átalakítások helyett nemzetieskedő pótcselekvésekkel vagy különböző kommunikációs halandzsákkal szúrják ki a szemüket. Ha ezen nem változtatunk, ha nem nyitunk, ha nem korszerűsödünk, ha nem használjuk ki a nyitott világ lehetőségeit, ha nem tudunk létrehozni egy alkotó, egy lépést tartó, egy versenyszellemű kis erdélyi magyar világot, ha mindig olyan témákon rágódunk, mint a dán királyfi, akkor a románok elvágtatnak mellettünk. Őket ugyanis már kevésbé érdekli Decebál, de még Mihály vajda sem. Az utolsó éves bukaresti közgazdászok jelentős része Amerikában tanul, a román festők Párizsban, jó pénzért, adják el a munkáikat, a Duna-menti Tulcea pincérképző szakközépiskolájának diákjai Berlinben, a Lufthansánál gyakorolnak nyaranta catheringot, miközben a mieink egy jurta mellett próbálnak nyilazni.
Valamiféle általános szennyezettség képe tárul elénk: szennyezett a természet, szennyezett a társadalom, szennyezettek a lelkek, el vannak bizonytalanodva, elvesztették az egyensúlyuk – úgy tűnik, Ön más posztkommunista érát álmodott, és most csalódott.
Nem én vagyok az egyetlen. Írásaimban csak nagyon ritkán idézek, ezt a gyakorlatot és az időjárásra hivatkozást meghagyom a politikusoknak, de lévén áprilisban a magyar költészet napja, csak József Attilához fordulok. Valóban, számos tekintetben, nem így képzeltem el az új rendet. Mi a könyveket valamikor kizárólag a szépirodalom hordozójának tekintettük, ma már tudjuk, hogy nem azok. Mi valamikor azt gondoltuk, hogy az írók, a költők a sorok között is vezetik a világot, ma már tudjuk, hogy legtöbbször ők maguk szorulnak a világ könyöradományaira. Mi valamikor úgy gondoltuk, hogy a sajtó legalább néhány fokkal fennebb kell álljon a közgondolkodásnál, ma már tudjuk, hogy jóval alatta van. Mi valamikor arra gondoltunk, hogy az emberi szellem értékei és a becsülendő emberi jellemvonások szerint igazodik a világ, ma már tudjuk, hogy nem így van. Mi valamikor arra gondoltunk, hogy visszaszorul vagy eltűnik a nacionalizmus és európaiként élhetjük az életünket, ma már tudjuk, hogy tévedtünk. A romániai változások után arra gondoltunk, hogy be kell dobnunk magunk a közéletbe, hátha a magunk képére alakítjuk a világot, de ma már tudjuk, hogy jóval több benne az ismeretlen, mint az egyenletek száma és ez már az ógörögök számára is megoldhatatlannak bizonyult. Voltaképpen nem történt más, mint veszítettünk az ábrándjainkból és kijutottunk arra a talajra, amelynek felszínét a mélyből, valahonnan a vakondoksorból nem ismertük kellőképpen.
Ha jól értem Önt, igazán azokat becsüli, akik nem papolnak, nem emlékműveket emelnek, hanem a maguk helyén építkeznek. Nem őrt állnak, hanem teszik, amit tenniük kell. Félreértettem volna az üzenetét?
Nem. Tökéletesen megértette. Magyarnak lenni természetadta állapot, ez nem átok és nem érdem. Az embernek magának kell rátennie a többletet. A székelységet az otthonukról, a családjukról való gondoskodás tartotta meg és soha nem a nagy szavak. A csatákról nem is beszélve. Mindezeken persze el lehet érzékenyülni, mindezekre persze lehet és érdemes emlékezni, de az időben megkapaszkodni csak munkával lehet.
Mivel foglalkozik most, a kötet után a nyugdíjas Székedi Ferenc? Nyugalomba vonulhat egy írástudó?
Nyugdíjba igen, nyugalomba nehezen. Egy hét körülbelül így néz ki: hétfőn jegyzet a maszol.ro-nak, kedden-szerdán dokumentum film készítés különböző témákról egykori tévés kollégákkal (forgatókönyv írás, szerkesztés, vágás), pénteken délelőtt jegyzetírás a bukaresti rádió magyar adásának, más napokon kiállításmegnyítók, könyvbemutatók vagy különböző rendezvényeken való részvétel, mert a feleségem szerint bármiféle felkérésnek képtelen vagyok nemet mondani. És igaza van. A tavaly, ötven éves érettségi találkozónkra, könyvet szerkesztettem az egykori osztálytársak életútjairól és most érkeznek a felkérések, hogy nem tenném meg ugyanezt a sorban következőknek.
És akkor hadd tegyem fel az utolsó kérdést: milyen színű a székely virág?
Tudom, hogy mire céloz. Egyik írásomat azzal indítottam, hogy egy járókelő megbotránkozva nézte a sárga virágot a kezemben: az nem székely, hanem román. Nos, a székely virág számomra mindenekelőtt vadvirág. Szüleimtől örököltem: gyakran járom a természetet, tavasztól őszig majd minden virágot ismerek és tisztában vagyok vele, hogy a Székelyföldön minden elképzelhető színváltozat előfordul. Nem egyformák, akárcsak az itt élő emberek. Ha úgy hozza az idő, feleségemmel, három gyermekemmel és négy fiú unokámmal is csatangolok, de hogy mind együtt legyünk, az csak nagyon ritkán jön össze.
Pusztai Péter rajza
2013. április 15. 18:20
Mondhatni baráti viszonyban vagyok Székedi Ferivel, több felkérésemre válaszolt az általa emlegetett igennel. Ezért kötelességemnek érzem, legalább annyit írjak, hogy egyetértek az általa leírtakkal.
2013. április 16. 06:32
Tetszik: „aki az erdélyi magyarságot csupán zászlólengető és templomba járó, politikai hívószavakra jobbra vagy balra forduló tömegnek nézi, az csőlátó.”
2013. április 17. 16:16
„Tulcea pincérképző szakközépiskolájának diákjai Berlinben, a Lufthansánál gyakorolnak nyaranta catheringot, miközben a mieink egy jurta mellett próbálnak nyilazni”.
Talált, „bull’s eye”, mondanák az anglofilok. Én meg csak bólogatok, mind általában szoktam minden Székedi-megnyilvánulás kapcsán.
2013. április 18. 09:58
Az egész interjuhoz egyetértésem mellett annyit szeretnék hozzátenni,hogy visszagondolva a Csiki TV hajdani főszerkesztőjének élőben nézett,hallgatott jegyzeteire és nézve a mostani Erdélyi TV és Székely TV szinvonaltalan erőlködéseit,arra gondolok nagy luxus olyan profik mellőzése akik szinvonalat és nézettséget is hoznának.Nagyon jellemző ránk amit az M1 müsorában egy Ausztráliába szakadt hazánkfia mondott-„mindenki igyekezett segiteni,de amikor mégis keresztbe tettek,az illető magyar volt.”
2013. április 21. 20:32
Gratulálok!!
2016. október 11. 15:22
Gondolom, adott helyen SÉTÁLÓUTCÁRÓL lett volna szó, nem SÉTALÓ(utcáról) ! Az úrangyalát, Tamás, belőled és Feri barátomból iró lett, én meg itt még mindig csak gyomlálom a sajtóhibáidat…
GRATULÁLOK a legkedveltebb hazai újságirómmal készült kitűnő interjúdhoz !
2016. október 12. 08:36
Köszönjük az észrevételt, sikeresen javitottunk. Elnézést…