A kullancsok

Zsikét kirándulni hívtam az Erzsébet kilátóhoz. Még nem járt a János hegyen, pedig születése óta budapesti. Van rá magyarázat, mondta Anya. Az út, BKV-val, Újpestről a Normafáig és vissza, kb. kétezer-ötszáz forintba kerül. Egy szegény lány ennyit nem költhet holmi vacak kiruccanásra. Ekkora összegből talán hárman élnek egy nap.
Igaza lehetett Anyának. Azt már tudtam, hogy Zsike anyját betegség miatt leszázalékolták, járadékot, na és még valami pótlékot kapott. Abból, meg a nagyi nyugdíjacskájából tengődtek hárman. Idejében figyelmeztettem az osztálytársam, a szombati buli neki egy fillérjébe sem kerül. Kapálózott, aztán beletörődött.
A metrón megbámultak minket.
Nem csoda: Erzsike térdet fedő, bő, búzaszín szoknyát, kínai piacon vett, nagyfazonú vászonkabátot viselt, a fülcimpáján fehér műanyagkarika fityegett. Olyan volt, mintha ő lenne a cigány, nem én. A pesti csajok márkás sportcipőben, csípőre, combra, lábszárra simuló fekete harisnyában, azaz leggingsben vagy csőnadrágban, farmerdzsekiben esetleg bőr kiskabátban, és ezek alól arasznyira kilógó élénk színű pólóban jártak. Ahogy én is. Ám nemcsak a barátnőmet figyuzták. Ötven körüli vénasszony, aki a graffitikkal megszórt zöld ajtó mellett ült, úgy csipázott, mintha kirakatban lennék. Gúnyosan visszanéztem, fixíroztam a banya röhejesen szűk nadrágját, nagykockás kabátját, beesett pofáját, bizarr, tupírozott séróját. Nem jött zavarba. Nyújtsam ki a nyelvem? Emeljem fel a középső ujjam? Inkább elfordítottam a fejem.
Felálltam, az ajtóhoz léptem, mintha le akarnék szállni, pedig csak hátat fordítottam neki. Még három megálló volt a Nyugatiig. A pálcikalány mellém kolbászolt, de semmit sem kérdezett. Ezért is kedveltem. Meg azért is, mert nem hozta szóba a Doma Ricsit, a suliból kirúgott barátját.
Combinó-villamossal mentünk a Moszkva térig, majd zsúfolt busszal a Normafáig.
Onnan erdei ösvényen gyalogoltunk az Erzsébet kilátó felé. Egyre több levél unta meg a nyár szolgálatát, mondott fel, vagy le. A friss takaró olyan volt a füvön, mint az ünnepi torta tetején a csoki-reszelék. Mellettünk fajtiszta és korcs blökik ügettek, láttunk gyerekkocsit toló anyukákat, kocogó, hasukat villogtató csajokat, fatönkön ülő, egykedvűen furulyázó bácsikát, bohócsipkás kürtöskalácssütőt. A kilátódomb aljában, a büfében hagymás-zsíros kenyeret majszoltunk, meleg teával öblítettük. Zsikének nagy szám volt a kilátó: a tetejéről láthatta az egész Budapestet. Vagyis láthatta volna, ha a gomolygó szürkeség nem takarja a panoráma nagy részét.
Keveset lógtunk fent, visszaindultunk, és a domb aljában felültünk a Libegőre.
A kerti hintaszékhez hasonló kétszemélyes ülőkében ért a meglepetés: mélységiszony fogott el. Kezem rágörcsölt a hideg vasra. Egy szál kampón lógtunk a föld fölött, alattunk a bokros, köves hajlat. Gyorsan változó, derülő-boruló idő volt, csípős szél fújt. Otthon, a Szellemtelepen utáltam az erőszakos szelet, másutt gyűlöltem. Fájó feszültséget, félelmet gerjesztett bennem. Úgy éreztem, ha csak megmozdulok a széken, vagy ha csak nagy levegőt veszek, kibillenek, lezuhanok, a Dunába gurulok. Eszembe villant, hogy a drótkötélpályán úgy függünk, mint vágóhídi kampókon a széttrancsírozott juhok, sertések, marhák. Mi még persze nem tudjuk, a szalag végén minek, mivé dolgoznak fel minket.
Hogy a cidrit mérsékeljem, a környezetre próbáltam koncentrálni, a szemközt repülő feldobott japánokra, vagy kínaiakra, a pályát tartó vasoszlopokra, a zöld oldalfalat megtörő égővörös és sárga lombfoltokra, a város miniatűré töpörödött épületeire: a zugligeti katolikus templomra, a szmogos Budapest körszállóra. Néhány éve, amikor Anyával „lebegtem”, ugyanígy éreztem magam, de, úgy látszik, a rossz élmény kiesett a fejemből.
A végállomáson alig bírtam leplezni kezem, lábam remegését. Velem ellentétben a pálcikalánynak meg sem kottyant, hogy negyedórán át ég és föld között volt. Rá se rántott az egészre.
Juharfák árnyékában, az üvegfalu buszmegállóban ücsörögtünk. Öt perc sem telt el, és mintha a levegőből pottyant volna, előttünk termett Fogarasi Henrik, a Sárkány. A hűvös ellenére ujjnélküli pólót viselt, vállán, karján tetovált sárkányok fújták a tüzet. Kopasz feje százas villanykörteként világított, nyakában aranylánc fityegett, szerencsére csak vékonyka. Egyre inkább hasonlított egy igazi nehézfiúhoz.
Bennem robbant a feszültség: hisztisen bőgni kezdtem. A csávó nyilván már Újpesttől követett, de mi nem vettük észre. Zsike persze nem értette, mi történik velem.
– Miért követsz? – kiáltottam a Sárkányra, olyan hangon, hogy sikoltásnak is beillett.
– Tudod te – morogta, és a keskeny üvegszekrény mozi reklámjára kapta a szemét.
– Ezerszer megmondtam, közöttünk semmi nem volt, semmi nincs, semmi nem lesz.
– Azért volt valami – nézett rám, és kacsintani próbált, de csak egy fintor telt tőle. – Legutóbb is… Mondjam?
– Nem, nem kell – szeppentem meg. Megijedtem, kikotyogja, vele verettem meg a Klumpát, a földrajztanárunkat.
– Jó. Ahogy akarod. Miért van, hogy ezzel a verébbel elindulsz, de velem nem – és az ujjával a pálcikalányra bökött.
– Fogd vissza magad! Jó? Ő nem veréb, hanem a barátnőm. És mindegy, hogy korábban mi volt közöttünk. Annak vége. A valaminek is, a semminek is. Miért nem akarod megérteni?
– Értem én, csak… – meglehetősen visszafogott volt, pedig közönséges, durva fickónak látszott.
– Akkor miért jössz utánam?
Elmosolyodott. Viccesnek találta a kérdést.
– Vasárnap van – közölte. – Nekem is szabad a Budán császkálni. Senki sem tiltja.
– Még megtilthatja. Például a bíróság.
– Komolyan gondolod, Virág? – lőtte rám a mélyfekete szemét. Hangjában már kő volt.
– Nem. Nem – visszakoztam. – És ha tartozom neked, kifizetem. Mondd meg az árát!
– Nem tartozol.
– Jó. Akkor vedd tudomásul, hogy többé nem megyek veled diszkóba, moziba, nem ülök ki a haverjaiddal a parkba, nem császkálunk együtt, hiába jössz az iskolába, hiába követsz bárhová.
– Mert van barátod – mondta gyűlölködve.
– Pontosan.
– Az a bunkó paraszt, aki külföldön él, és le sem szar tégedet.
– Te csak ne félts! – mondtam. Tudtam, a paraszt szó a vidéki és a vidékről származó cigányoknál a magyar ember szinonimája.
Megérkezett a kék autóbusz. Henrik nem ült fel. Jól tette, különben mi maradunk le. A kocsi hosszan kanyargott Rózsadomb utcáin. Mi leghátul ültünk, a motor duruzsolása jó hatással volt rám. Kezdtem kiengedni. Már éppen el akartam mesélni az osztálytársamnak, hogy mi ez a szitu, de meggondoltam. A teljes sztori nem tartózik rá.
Két éve ismertem meg a Fogarasi fiúkat, hármuk közül Henrik volt a legidősebb. A Szellemtelep közelében, a Magyar Autóklub új irodaházával srégen szemközt, a József utca egyik tízemeletes házának önkormányzati lakásban éltek. A szüleikkel, persze. Henriket akkor láttam először, amikor besétált hozzánk: létrát és festékes vödröket cipelt. A gépként dolgozó szobafestő segédjeként tanulta a tapétázást, a falfestést, a járólapok lerakását. Ügyesen melózott, a mester mindegyre dicsérte. Izmos karján a bőr akkor még tiszta volt, haja is volt, hátul szépen copfba kötve. Nekem tetszett. Szimpatikus volt, vagyis, vagyis mindegy. Olyan tisztelettudó módon viselkedett, hogy Anya elájult tőle.
A lakásfelújítást követően az utcán futottunk össze. Kiderült, szó nincs véletlenről, jó ideje figyuzott engem. Beszélgettünk, majd kísérgetni próbált. Ekkor hetedikes voltam. A barátom, Kristóf már Skóciában tanult, és azt hittem, abból nem lehet gond, ha más fiúval is pletyózok. Korábban egyetlen cigánysráccal sem haverkodtam, ezért a kíváncsiság is hajtott. Anya tudta, hogy néha találkozunk, és nem tetszett neki, mert valamilyen gubanctól tartott. Saját magából indult ki, persze, de pofátlanság lett volna, ha ezt az orra alá dörgölöm. Tudtam, az ki van csukva, hogy én is olyan potyagólt kapjak, mint ő az érettségi előtt.
Henrik és barátai akkoriban a partizánszobor környékén tanyáztak, hajításnyira a mi házunktól. Így néha késő estig velük hülyültem a szobor mögötti pingpongasztalnál, vagy a park hátsó, a vasúti sínek felé öblösödő részén, ahol a talaj szintkülönbségei miatt méteres mellvéd-félék, törpefalak, vagány ülőhelyek húzódtak. Imponált, hogy nálam nagyobb, belevaló csávókkal lehetek. Megesett, hogy hétvégén, késő délután a Henrikhez csapódó srácokkal lófráltam a Könyves Kálmán Gimnázium és az Ady Művelődési Ház mögötti utcán, és mindenki kitért előlünk. Ezt akkor murisnak találtam. Egyszer, csak egyetlen egyszer hagytam, hogy diszkóba vigyen. Anya nem akart elengedni, tiltakozott, sőt tiltott, de annyit könyörögtem, hogy feladta. Jó, tégy, amit akarsz, mondta végül, de ha bármi bajod esik, engem ne hibáztass! Sőt, hihetetlen!, nyilatkozatot kellett írnom arról, hogy az ő akarata ellenére megyek. Dátum, szignó. Az A4-es lapot borítékba csúsztatta és elrakta.
A dizsi nagyon gagyi volt. Hamar megbántam az egészet. Hogy feloldódjak, elfogadtam, amivel kínáltak, és porul jártam, azaz járhattam volna. A csávó szerencsére kiütötte magát, így semmi végzetes dolog nem történt közöttünk. De nem rajtam múlott! Másnap kiugrottam az ablakon, az ötödik emeletről. Zuhanás, beton, csattanás, vértócsa. Szörnyethaltam, mert hát szörnyen utáltam magam. Megfogadtam, soha többé. Lekoptattam a Sárkányt, vagy majdnem. A hetedik osztály végén, vagyis idén, a nyár elején, egyik nap mindenáron találkozni akart velem, ezért várt rám az Apafi suli előtt.
Innen már Zsike is hallhatta a sztorit.
– Ez a srác volt az, aki bejött az Apafi Általánosba, és abból akkora botrány lett, hogy el kellett jönnöm. Azóta kerülöm, elfutok előle, nem beszélek vele. De olyan, mint egy kullancs: a bőröm alá mászik, és nem tudom kiszedni, eltávolítani.
– Veszélyes ügy – csóválta a fejét a csaj.
– Tudom… – nyeltem nagyot.
– Miért nem szólsz a barátodnak, annak az egyetemistának, hogy csináljon valamit.
– Kristófnak? Jaj! Eszembe sincs. Meghalnék, ha megtudná, hogy a Sárkány egyáltalán létezett az életemben.
– És anyukád?
– Ő már beszélt a fejével, de, látod, nincs eredmény.
*
Vasárnapra végre megjött a vénasszonyok-nyara, és azt Anya javasolta, csavarogjunk a Margit-szigeten. Nekem hasogatott a fejem, és attól tartottam, a szokásos, háromnapos migrén kerülget. Hasam is fájt… A lötyögésre nem volt semmire kedvem.
Anya kiugrott a Spar-ba, én összecsaptam a házi feladatokat, majd kivégeztem Natascha Kampusch könyvét. Az osztrák csajt tízéves korában rabolta el egy őrült pasi, pincéjébe zárta, terrorizálta, de lány 3096 nap rabság után megszökött. Meghatott Natasa kitartását. Felhívtam Bulcsú Beát, akitől a könyvet kaptam, és megköszöntem neki. Az újságíró Bea már nemcsak az Anya, hanem az én barátnőm is volt. Javasolta, este ugorjak el hozzá. Meghívásának örültem. Majd lábra állítottam a kábé egy méter átmérőjű, kétarasznyi magas trambulint, szökdöstem, és kis pihenő után a futópadon tettem meg úgy három kilométert. A mozgás a migrén ellen is jó, állítólag.
Anya hazajött, főzött, ebédeltünk, majd a Duna Pláza mögött, az újgazdagok lakótelepének parkjába szellőztettük ki a fejünket.
Szerettünk oda járni, mert a bevásárlóközpont mögött, a modern toronyházak és a Duna között gondozott park húzódott. A játszótér előtti padra leültünk, lehunytuk a szemünk, és hagytuk, a napfény cirógassa az arcunk. Doromboltunk. Amint kinyitottuk szemünket, a folyópart fekete nyárfáinak ágai között ráláttunk a fodrozódó vízen evező kajakosra.
Az alsó sétányon ballagtunk a félsziget csücskéig, onnan a felső úton vissza.
Balra, a bekerített vörös salakos kis pályán két csapat, öt-öt srác focizott. Kristóf-korúak, azaz huszonévesek lehettek. Megtorpantam. Olyan hosszan bámultam őket, hogy Anya a könyökömnél fogva finoman elrángatott.
– Még félreértik – súgta.
– Ugyan mit? – kérdeztem.
– Azt hihetik, ki akarsz kezdeni velük – mosolygott, mint aki maga sem hiszi azt, amit mond.
– Ezek nem olyanok – legyintettem.
– Olyanok? Milyenek? – csodálkozott.
– Nézd, hogyan kergetik a lasztit! Nem gáncsolják egymást, nem üvöltenek, nem anyáznak – magyaráztam.
– Ezt honnan tudod? Értesz kínaiul? – kérdezte Anya.
– Olyan nyelv, hogy kínai, nincs. Ha kínaiak, akkor mandarinul beszélnek – mondtam.
– Okos tojás! – vágta rá Anya.
– Bocs, bocs, csak… – védekeztem. – Azért sem anyázhatnak, mert azt halkan nem szokás – vágtam ki magam.
*
Este elmentem Beához. Egyedül, mert Anyának külön programja volt, állítólag moziba ment a hapsijával, a Száraz Jánossal, egy csavargyártó német vállalat Pest megyei cégének művezetőjével, akivel már két éve járt. Én, szerencsére, még nem ismertem. Volt egy alkunk: mindenki kap heti négy óra bónuszt, amiről a másiknak nem kell, vagyis hát nem muszáj elszámolni. Ez mindkettőnknek jól jött.
A filigrán, gömbhajú, gombszemű Bea zugligeti volt, a Szent Család Plébánia és az angolkisasszonyok rendjének székháza mellett, pontosabban azokkal srégen szemben lakott. Kéglije a háromszintes, régi, ámde masszív ház magasföldszintjén volt. Erkélye emeletnyi magasságban állt, mert a talaj hátrafelé leejtett. Két szoba szuper berendezéssel.
Bea jogot végzett, de a diplomáját sosem használta.
Már diákként pesti hetilapnak dolgozott, majd az egyetem elvégzése után nyolc évig egy liberálisnak mondott napilap belső munkatársa volt. A lap felszámolása után visszakerült oda, ahol gyakornokoskodott. Kiállításokra, könyvbemutatókra, koncertekre, kultúr-bulikba járt, beszámolókat, interjúkat írt, sőt riportokat is készített. Rengeteg neves művészt ismert, de nem csak azért, mert könnyen barátkozott, hanem mert az apja, Bulcsú Barnabás az ország egyik legismertebb és legbefolyásosabb műkritikusa volt. Mármint a rendszerváltás előtt.
Kéróját a csaj kölcsönsuskán vette, aztán törlesztett az ősének, ahogy tudott. Lakásában rengeteg csávó fordult meg, ez tudtam, de, szerintem, a barátnőm minden intim kapcsolata Tom és Jerry féle kergetőzés lehetett. Bea senki mellett nem tudott vagy nem akart kitartani. Szeptemberben, amikor Balatonfüreden „őszültünk”, már nem pasi, hanem egy huszonéves kolléganője lébecolt nála. Aztán őt is kirúgta.
Rózsaszín és fekete Adidas tréningruhában nyitott ajtót, majd behúzódtunk a kis konyhába, ahol rögtön nekilátott a sonkás meleg szendvicsek készítéséhez. Nem kérdezte, hogy flamós vagyok vagy sem. Mutatta, az asztalra tett grillsütője idősebb, mint én: a konnektor-dobozon ez állt: Hergestellt in der DDR. Elhunyt anyjától örökölte, ezért ragaszkodott hozzá. Néztük az izzó csövet, hallgattuk a sercegve olvadó sajt hangját, közben ragoztuk a semmit. Majd nekiestünk a szélein erősen megbarnult kenyérszeleteknek. Hogy jobban csússzon, Bea két doboz két százalék alkoholt tartalmazó, körteízű sört nyitott meg.
Muszáj volt a konyhában burkolni, mert csak itt, na meg az erkélyen volt asztal. Amikor rákérdeztem, viccesen azt felelte, a szobákban azért nincs asztal, hogy a belépő figyelmét ne terelje el a lényegről, az ágyikóról. Így beszélt, pedig én tizenöt voltam, ő harminchárom, pont, mint Anya. Tudtam, persze, Bea azt akarja, hogy vele egyenrangúnak érezzem magam.
– Én nem bírtam volna ki azt, amit a Natascha Kampusch – nyitottam a csevejben új fejezetet.
– Gondolod, hogy én igen? – kérdezett vissza Bea. – Az elrablója, a tökéletes osztrák úriember, a Hitler-imádó perverz disznó bedugta egy öt négyzetméteres büdös pincébe, mélyen a föld alá. És ott tartotta nyolc és fél éven át. A menekülésre esélye sem volt.
– Töketlenkedtek a bécsi nyomozók.
– Igen, de ez volt a mákja – mondta Bea, és újabb, de most narancsízű söröket hozott. – Képzeld el, mi lett volna, ha a rendőrök beállítanak a gazember házába. Felforgatnak mindent, és nem találják a garázsból kiinduló csapóajtót, a lépcsőt, az alagutat, a börtönt, mert az a pedofil bitang tökéletesen álcázta. Miután a zsaruk elslisszolnak, ő biztos, hogy befalazza a Nataschát. A holteste sem kerül volna elő.
– Magyarországon is lehet ilyen, ilyen kullancs? – kérdeztem.
Bea összenyomta az üres sörös dobozókat, majd egyenként hajigálta a felnyitott tetejű kukába. Négyből egy ment mellé.
– Ne viccelj! Nálunk annyi „priklopil” van, amennyi eldobált alumíniumdoboz hever az utcán. De. Várj csak. Tévedtem. Nálunk nincs ilyen lopó-lopil. Látod, beszélő neve van, magyarul. Azért nincs, mert ő enni adott annak a gyermeknek, gondozta, gyógyította, féltette, sőt, biztosan szerette, a maga módján. Majdnem kilenc évig! Ilyen tisztességes briganti nálunk nincs.
– De erőszakoskodott vele.
– Tudott te, hogy Magyarországon a nők negyedét veri a partnere? Ez statisztikai adat. Nemrég írtam bele az egyik cikkembe.
– Tényleg?
– Tavaly hatvannégy nőt nemcsak megvert, hanem megölt az élettársa vagy a volt párja.
– Akkor Natascha sztorijánál van szörnyűbb.
– Dögivel.
– Átok minden pasi. Jó, hogy nincs apám.
– Ebben azért nem vagyok olyan biztos – tért ki a nagy egyetértésből Bea.
Ekkor elmeséltem a 8 b-s Zsike apjának fütyi-levágós sztoriját.
– Jó ötlet – jegyezte meg. – Ha minden idióta kasztráltatná magát, eljönne a szép új világ – mondta Bea. Ezen röhögtünk egy sort.
Később scrabbléztunk, egyszer én nyertem, kétszer ő.
A metrón hazafelé tartva a cipőket figyeltem. Bea szerint, ha valaki a bakancsa színétől nagyon elütő, rikító főzőt visel, annak sajátos jelentése van. A citromsárga azt jelenti, hogy a viselője zsidógyűlölő, a fehér azt, hogy rasszista, cigánygyűlölő. Ha a ballábas cipő fűzője piros, a jobb pedig fekete, akkor a csávó kommunista, ha ugyanígy az egyik piros, a másik kék, akkor anarchista. Szerencsére ilyeneket nem láttam.

(Folytatjuk)