Puzzle-darabok életemből

A szeku kapuja előtti több mint három hónapnyi rostokolás meghozta a gyümölcsét, az ezredes végre igent mondott, s már csak adminisztratív akadályokat kellett eltávolítani, és mehettünk. Akkor az volt a szabály, hogy akinek valutája volt otthon, azt lecsukták, de a nyugati úthoz minimum harmincnyolc dollárt kellett bemutatni, mert csak nem hagyja a román állam éhezni kiránduló gyermekeit. Az ördögi körből két úton lehetett kitörni. Az egyik: kérvényezni a CEC-nél, az akkori teljesen valótlan alapú átszámítás mellett lejért a valutát. Utána kiszolgáltatva várni a teljes bizonytalanságban, kapsz-e vagy sem, s ha igen, mikor, mert a vízum miközben már megjött, lejár s akkor nagyon sajnáljuk, majd négy év múlva újra itt…, vagy valakitől a CEC-en keresztül átutaltatni nyugatról s beletörődni, hogy nagy része elúszik a pénzkezelés okán vagy ürügyén, én ezt választottam. A már akkor is nagyon sok, külföldre támolygott vagy saját autóján kirobogott barátok barátai közül hamar akadt egy, aki átutalt Bécsből háromszáz schillinget, de a levél, amelyikben visszakérte, hogy mégis meggondolta magát, mert sürgősen más kiadásai lettek, hamarabb megjött, mint a pénz, járj utána, hogy a meg sem kapott pénzt visszaküldhesd, s fizess, mert ingyen nem ment semmi, aztán keress új forrást. Az őrület határán, mert a napok teltek, a bridzs újra besegített. Egy bukaresti építészmérnök, bridzspartner, aki pár éve Bécsbe távozott, ezen az úton segítette itthon maradt édesanyját, ugyancsak busás áron, expressz küldte a pénzt, ahogy a mama telefonált (az én költségemre, persze), hogy ott voltam, és lejben átadtam az elvártakat. Az útlevél még mindig a szekun, és éppen túl voltam a kártyajóslaton. Ezúttal nem játszottam, hanem az osztályomon dolgozó fiatal bukaresti mérnöklány, akinek édesanyja Ceaușescu jósnője volt, igen, létezett ez is, ilyen is volt, vállalkozott, hogy ezt és azt elárul a jövőmről. A kiterített lapokból csak annyit tudott mondani, nagy útra tetszik készülni, ott barátok, nagy pénzek várnak magára, de nagyon hamarosan egy rövid és szomorú utazást kell tennie. Cseng a telefon, és nagyon szokatlan órában, hívatnak a gyárkapuhoz. Pampa és a fogorvos barát vártak, egyikük könnyes szemmel, a másik remegő hangon közölte, hogy aznap reggel meghalt édesapám. Azonnal szabadság a személyzeti osztálytól, intézkedni, hogy Pampa és Andris is utazhasson velem Vásárhelyre, minden mást elnapolva, rohanás haza, ahova aztán tizenhárom évig nem jöhettem, csak álmaimban.

Giccses (a naplemente, a telehold, s a patak szarvassal is az, s mégis…), de miért írnám másképp. Június vége felé, 1983-ban a rádióból Kovács Kati búgta az indiánnyárt elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk, este a lemezről jött Máthé Péter: még a jó barátoktól sem búcsúzom, s Pampával égettük a több száz levelet, amit naponta írtunk egymásnak az egyetemi évek, katonaság alatt, és mindannyiszor, ha egy napnál távolabb kerültünk egymástól. És nem tudtuk, hogy hova, merre, s talán azt sem, hogy igazán miért… De egyben biztosak voltunk, hogy a mi búcsúnk nem végleges, és mindent elkövetek majd, hogy a lehető legrövidebb legyen a különlét. Szabályosan elköszöntem mindenkitől, ahogy illik, ha valaki hosszú útra megy, eszembe sem jutott, hogy ez esetleg azzal is járhat, hogy az oly sok utánajárással s megaláztatással megszerzett útlevelet még vissza is vehetik, engem ott már leírtak, volt nekik egyéb és fontosabb bajuk meg tennivalójuk. Apósommal egy vacsorameghívásnak tettünk eleget, egyetemi kollégája, Sepsi neves szemésze hívott meg. Egyben diafilmes beszámolót is tartott a nyugati útjáról. Még most is előttem vannak a képek, s ezt igazán könnyen írom, hisz ha kilépek a kapun, látom is egy az egyben. A luzerni fahíd elölről és hátulról, alulról és felülről, minden elképzelhető állásból fényképezte, s hozzá a szöveg:hát, tudjátok, Svájc az… , s aztán Luzern… Igazán nem befolyásolta, hogy ide kerültünk, csak valahol igazolja, hogy a sors kegyes volt velünk. Nekem akkor egy volt a cél: el innen! Túl lenni a vasfüggönyön s aztán meglátjuk!!! Fájdalmas volt apósom megjegyzése a vacsora után, mert ő tudta, hogy napok múlva indul a vonat: ne menj el András, itt rád örök vadászmezők várnak. De ekkor már a kocka el volt vetve. Még Zsiga bácsi próbálkozott: nehogy azt hidd, hogy ott majd csupa durchmars meg royal flöss vár rád, de teljes megértéssel engedett útra. Az a sötét reménytelenség és különösen az a beletörődés, hogy másképp itt nem lehet, s csak rosszabb és rosszabb lesz, ez a gyermekemre váró iszonyatos jövő vett rá engem az útra, s Pampát a beleegyezésre. Nem tudtuk, s ma sem versengünk azon, hogy kire várt a nehezebbje. Most már mögöttünk van, s még csak azt sem mérlegeljük, hogy megérte-e, nincs összehasonlítási alap. Csak egyszer és egyféleképpen élünk, kár s vétek azon tűnődni, hogy mi lett volna, ha akkor… Erre száz ijesztő s alig egy pár igazoló választ tudok fantáziálni, megbánni egy pillanatra sem bántam, még a teljes kiszolgáltatottság idején sem, amikor a berni hivatalnokok hónapokig aszaltak egy átmeneti táborban, de akkor meg az izgalmak nem hagytak időt leltározni. A barátok egymásnak adták a kilincset, többen címeket, üzeneteket traktáltak, hogy ha majd ott leszek … Egyik sem hitte úgy igazán, hogy két-három hét múlva már nélkülem osztják a lapokat. Szombat délelőtt a fogorvos barát a Skodájával bevitt a brassói állomásra, s elfordult, amikor Pampával és Andrissal hármasban összeölelkeztünk, nem mondtunk semmit, nem ígértünk, nem búcsúztunk, a könnyektől nem is láttunk semmit. Hogy feloldjam valahogy és egyáltalán, hogy lehetővé tegyem az elválást, kiadtam a durva, de az egész úton többször megismételt, s a bajból kisegítő vezényszót: csak nem beszarni!!! Fogorvos barátomnak, aki még az utolsó pillanatban is próbálkozott, mi lesz velünk, magyarokkal, András, gyere vissza, még meggondolhatod, már a vonatablakból kiáltottam, én most egy magyart mentek, a fiamat, írmagnak jó lesz! A mozdony fütyült, a füst betakart peront, feleséget, barátot, életemből negyven évet, és eltelt másfél év, míg újra kisütött a nap. Akkor is állomáson, igaz, már a zürichin, most nem mi mentünk, hanem Pampa jött, s ő hozta magával…

A tegnap kora délután elhallgattak a madarak, az Emmen völgye felől koromfekete felhők gyűrődtek vészes gyorsasággal Luzern fölé, majd a kis kertünk örökzöld cserjéjét kezdte simogatni egy igazi nyári szellő, de az emeleteken nyitva hagyott ajtók-ablakok sűrű csapkodása figyelmeztetett, nagy idő lesz. Mire körbeszaladtam a házban s becsuktam mindent, már ordítva tépte a szél a fákat, nyomta a földre a bokrokat. Korom- sötétben indult el aztán végre a reggel óta érezhető nyomásból felszabadító eső, s amikor a szél annyira alábbhagyott, meg az ijesztő sötétség is oldódott, kiültem a terasz védett sarkába, és mint azelőtt 50-55 évvel Vásárhelyen, az udvaron hevenyészve összecsapott sátor alól néztem s hallgattam, mit mond a vihar. Hallgattam a már csendesedő szelet, kérdőre vontam magam, akkor ott, a sátorlap alatt miről álmodoztál s mi lett az álmokból? 10-15 évesen még reálisak voltak az inkább tervek, mint álmok. Ha majd nagy leszek, veszek egy zeneszekrényt. Nem emlékszem, kiknél láttam, azt hiszem a moziban ezt a bútordarabot. Rádió, lemezjátszó, a félretolható üvegablakok mögött a lemezek mind egy nagyon boldog létnek az alapkellékkei lehettek. Majd amikor bejött Pampa az életembe, már bátrabb, s az akkori világban tényleg csak álomábrándokat is hozott az első nyári eső, ezeket meséltem neki a szombat délutáni találkánkon. Egy domb tetején lesz egy egészen kicsi házunk. Ilyenkor a faluvégeken látott, meseházikóknak tartott kis szalmafedeles putrik voltak a modell. Csak a miénk lesz, s abban a zeneszekrény, rengeteg lemez, a falakon köröskörül könyv és könyv, és te mindig a heverőn vársz rám, csíkos nadrágban,(ezt a csíkos nadrágot is a lélekbúvárokra testálom, ma már sejtelmem sincs, hogy honnan jött a kép s miért lett nálam akkor a boldogság elmaradhatatlan kelléke). Kicsit zavar, hogy a kertből, parkból behallatszó madárcsevejről a svájci ornitológusok végérvényesen kiderítették, hogy az szitok és átok és fenyegetés, kétségbeesett sikoltozás, a riválisoknak az elűzése, nem pedig a párt hívogató trilla, mint ahogy eddig tudtam. A szívet melengető hangverseny lármává, fülbosszantó zajjá torzult. Hatvanöt éves vagyok. Ma reggel sokkal hosszabban, valósággal leltározva néztem magam a tükörben. Nem találok magamon semmit, ami hatvanöt éves lenne. Mindenem meg- vagy átváltozott. Vannak vonások, ráncok, amik csak pár évesek, a sebhely a jobb szemöldökömön ötvenöt éves, még talán ez a legrégibb. Elvekre húszéves koromig nem emlékszem, hogy lettek volna, s ha lennének, akkor legtöbb negyvenöt évesek lennének ma, életem történéseinek húsz százalékát már leírtam, tíz még következik, hetven százaléka felejtve. Újrakezdeném? Nem, s ha talán mégis, hát csak hogy újra elkövethessem azt a sok marhaságot, s ez talán a legnagyobb születésnapi ajándék („ mellyel meglepem magam magam”), hogy nem akarok más életet, mint amilyen volt, de egy kívánságom mégis van, ami még jön, az ne fájjon. „Karcsú bankpaloták, üvegből fabrikált vékony biztosítóintézetek és cipőáruházak lövelltek a magasba, az emberi szellem – noha itt lenn a földszinten nem rendezte még kisded és olykor bizonyos szennyes adósságait önmaga és kortársai iránt – gépeivel, házaival és előítéleteivel parvenü módjára a sztratoszférába igyekszik….” Írta ezt nyolcvan évvel ezelőtt Karácsony Benő. Tovább léptünk azóta?

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2013. április 19. 18:32

   Elfog az izgalom a búcsúzást olvasva, átélem újra a sajátom

2. András Gyárfás:
   2013. április 20. 07:31

   Őszintén, visszaemlékezni ,leírni,újra átélni nehezebb volt mint ott akkor fél ájult/bódultan az állomáson