Levelek New Yorkból

Amikor anyám besétált a repülőgépbe a hatalmas kapun, mosolyogva néztem utána. Olyan csepp volt, olyan apró, ahogy a hatalmas gépmadárba belépegetett kis gurulós táskáját maga után húzva. Minden hatalmasnak tűnt körülötte. Eszembe jutott, hogy egy ilyen nagy, aránytalan világban élünk, ahol mi nagyon kicsik, aprók, elveszendők vagyunk. Igaz, mi is teremtünk magunk köré hatalmas dolgokat, lehet, éppen azért, hogy kedvünkre kicsiknek érezhessük magunkat, holott sokszor meg nem győzünk azzal hősködni, milyen nagyok is vagyunk.

– Ki ez a fiatal hölgy, aki itt besietett mellettem? – kérdezte vidáman Pierre a párizsi járat szolgálatosa, aki a beszállást felügyelte – semmi szüksége nincs előzetes beszállításra, olyan fürge… – és kacagott.
– Az édesanyám…
– Az nem lehet, ez az asszony fiatalabb annál, semmint a maga édesanyja lehessen – kedélyeskedett Pierre orrhangon és franciásan megőrölve az angol szavakat a Delta gép bejáratánál.
– Így igaz, uram, ahogy mondja. Nagyon fiatal. Soha nem is fog megöregedni ebből kifolyólag. Utazgatik. Érkezett Amszterdam felől, és most a maguk gépe Párizsba, fiatalkori álmai városába, onnan Budapestre viszi őt, hogy visszatérhessen otthonos kis kuckójába. Mert tudja, Pierre, odahaza az asszonyok ilyenek. Gyermekeikért, akik valami célt kergetve vagy pusztán csak vágyálmot, elszivárogtak a szülői ház környékéről, a világ végére is elutaznak, hogy együtt lehessenek.

Kolléganőm jut eszembe, akivel New Yorkban dolgozom együtt, aki mesélte, 18 évesen édesanyja felpakolta hátizsákját, és szélnek eresztette, menjen isten hírével a világba szerencsét próbálni, megállni a lábán. Benne meg sem fordulna, hogy szülője rosszul cselekedett volna. Sőt, lelkesen mesél a pillanatokról, amikor néha hazaruccan Kaliforniába, és pár órát együtt tölt családjával. Elképedve hallgatta, mikor mondtam, érkezik majd anyám, és két hónapig lesz itt.

– Te jóságos ég! És otthon, nálad? Nem szállodában??? Hogy fogod elviselni?

Ezen meg én döbbentem meg. Ha olyan módomban is állnék, hogy hónapokra szállodát béreljek New Yorkban, akkor is nehezemre esnék jóanyámat oda küldeni lakni. Zsebkendőnyi manhattani lakásom épp csak hogy elég lélegezni, de anyám jelenlététől szinte életre kelt minden kis zuga annak az apró kis lakásnak is, olyan rendesen belaktuk.

– És az meg sem fordult magában – érdeklődött Pierre – hogy esetleg kihozná ide lakni az anyukát?
– Mind fordulhat, Pierre. Nem akarom én élve elpusztítani. Anyámat rajtam kívül semmi ide nem köti. Ebben a korban fát átültetni nem csak veszélyes, de vétek is. Magam is nehezen verem a gyökerem a friss földbe, pedig negyed évszázaddal kevesebb nyomja a vállamat, mint az övét, nem akarom én már kitenni őt ilyesminek. Mint ahogy annak sem, hogy itt sorban álljon, ha nem muszáj. Annyit állt már különböző sorokban életében, itt, ahol én elrendezhetem, legalább a repülő bejáratánál ne kelljen az én anyámnak sorban állnia. Hanem tegyék a feneke alá a széket, karonfogva kísérjék a helyére, és megkülönböztetett figyelemben legyen része. Nem azért, mert rászorul. Hanem, mert megérdemli.
– Értem én, kolléga, jól értem én – helyeselt csillogó fekete fejét bólogatva a karibi. Majd intett, hogy lassan a sorbanállókat engedjék beszállni a gépbe, hamarosan indulnia kell.

Amikor kitolták a gépet a kaputól, az ablakhoz nyomva orromat bámultam ki a sötétbe, ahol a kifutó káprázatos fényében a Delta óriásmadara csodálatos csillámokat szórt szét. Mintha mosolygott volna. Pedig tudtam, hogy anyám odabenn nem mosolyog. Amikor egymás mellé tettem a két képet, az érkezését és az indulás előtti pillanatot, nyilvánvaló volt a keserűség az utóbbin. Alig várta ugyan, hogy kis fészkébe, barátaihoz, Mamához, többi szeretteihez visszatérjen, de olyan nehezére is esett olyan messze menni ismét mellőlem. Még ha nincs is egyértelműen rám utalva is, biztonságérzetet nyújt neki, ha együtt lehetünk. És itt felszabadult lehet, nincsenek kötöttségei és kötelességei. Csak élvezni a napokat, ahogyan érkeznek. Akárhány gépet is láthatok napjában nekiveselkedni az útnak, gurulni a kifutóhoz vezető cseles kis járatokon. De most nem tudtam elszakadni az ablaktól. Minden kis ablakban látni véltem, ahogy ő is fürkész kifelé, és még talán meg is pillanthat, ahogy itt ráfeszülve az óriási ablakra erőlködöm valamit is látni a benti fényáradatból kifelé, a sötét éjszakába. Meg is érdemelte a pihenést a nap, mert anyám elutazására olyan meseszerű tablót festett az égre nyugtakor, hogy nem győztek a népek betelni vele. A tenger is hozzásegített, és alulról támogatta a pazar alkotást. Igaz, anyám vígasztalhatatlan volt, de valamelyest feloldotta szororúságát ez a csoda.
– Ezt neked rajzolta a természet!

És csak mosolygott. De nagyon erőtlen mosoly volt az. Mint azelőtt nap. Amikor a Central Parkba vittem ki búcsúzkodni a várostól. Akkorra már elkezdtek az ősz színei megmutatkozni, de a nap még barátságos volt, és olyan erőtlen, mint a mosoly az anyám arcán. A nagy fonott padon beszélgettünk semmiségekről.

A gép magasba emelkedett, méltóságteljesen, lassan, és eltűnt villódzva az éjszakában, magával röpítve a hajnali úszások vidámságnak emlékét az óceánban, a napnyugtáét a Hudson felett, a lábszaggató sétákét, az égig érő tornyokét, a jóízű kacagásokét. Kifutottam a terminálból, hogy a levegőben is láthassam, míg eltűnik, de már addigra el is tűnt. És olyan hideg volt, hogy beleborzongtam. Meg is sürgettem hát a lépteimet, hogy mihamarabb hazajussak.

Másnap telefonon beszéltünk. Morgott a drága, mert a számlák, és a posta, és a biciklilakatos, és a vízszerelő, és a … minden. Otthon van, hát. Folytatja a kis mindennapi életét, ahol abbahagyta. És már talán tervezi, milyen lesz, ha majd megint együtt csavargunk. És majd megint lógathatja elfáradt „rövid kis lábait” – ahogy mondani szokta – az óceán kellemes vizébe.

Fort Lauderdale, 2013 április 17.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ