A Csíkszeredában megjelenő Hargita Népe 2013. április 11. és 18-i számában (Műhely melléklet) Cseke Péter irodalomtudós, közíró tanulmányát közölte a múlt század első felében gyümölcsöző művelődési tevékenységet kifejtő Bakk-fivérekről. A tanulmány szövegét nekünk is megküldte, alább közöljük.

Cseke Péter: A Bakk fivérek Bukarestben

1. Az idősebb rendű székelyudvarhelyiek még jól emlékezhetnek az agilis főorvosra, az irodalom- és művészetpártoló dr. Bakk Elekre (1899–1972), aki annak idején fürdővárost álmodott 1940 utáni működésének színhelyén. Öccsére, az ugyancsak Felsőboldogfalván született szociológus Bakk Péterre (1908–1945) a szaktudományi hivatkozásokon túlmenően legfeljebb a nagyenyedi tanítóképző 1937 és 1940 közötti tablói emlékeztetnek. Magam a készülő Jancsó Béla Leveleskönyv előmunkálatai során „találkoztam” újólag a Bakk fivérekkel. Újólag, merthogy öt évvel ezelőtt már megpróbáltam feltárni a bukaresti magyar diákélet dokumentumait a Székelyföld hasábjain.
Az első világháborút követően érettségizők először Budapesten, Szegeden, Prágában, Strasbourgban, Párizsban, stb. igyekeztek felsőfokú végzettséget szerezni. De már akkor voltak olyanok, akik a kolozsvári román egyetem mellett döntöttek, illetve Bukarestbe, Jászvásárra, Temesvárra indultak. Szemlér Ferenc Más csillagon című önéletrajzi fogantatású kötetében felidézi, hogy 1925-ben egy borongós őszi napon a csíkszeredai Nagy András orvostanhallgató kereste fel őt bukaresti svábbogaras albérleti padlásszobájában a Columbelor (Galambok) utca kilenc szám alatt, mondván: „itt az ideje, hogy mindnyájan összejöjjünk”. Ez a „mindnyájan” akkor mindössze nyolc diákot jelentett, akik elvégezték már az első évet. „Tanácskoztunk, tárgyaltunk, jegyzőkönyveztünk, s a végén megtaláltuk a megoldást. A bukaresti református egyházközségnek volt egy közművelődési szervezete, a »Koós Ferenc Kör«. Ehhez csatlakoztunk mi, és alakítottuk meg fiókszervezetét, »Koós Ferenc Kör Diákosztálya« néven.” (Szemlér Ferenc: Évgyűrűk. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 138–142.)
Bakk Pétertől tudjuk, hogy a Diákosztálynak 1930 elején 102 rendes tagja volt: a legtöbben joghallgatók (22), állatorvos-jelöltek (17), kereskedelmi akadémisták (13), gyógyszerész-hallgatók (12). De akadtak bölcsészek (6), elektrotechnikusok (6), tornatanárok (6), orvostanhallgatók (5), államtudományi szakosok (5), szépművészetiek (4), építészek (2), műegyetemisták (2), természettudományi hallgatók (2) is. (A bukaresti magyar diákok. Erdélyi Fiatalok, 1930. 3. 43.) Valamivel árnyaltabb képet kapunk a kezdetekről, ha Szappanyos Józsefnek a köri jegyzőkönyvek alapján írt 1931-es krónikájából idézünk: „A tulajdonképpeni szervezők az 1923/1924-es tanévben iratkoztak be, anélkül azonban, hogy egymásról tudtak volna. Név szerint: Nagy Boriska, Nagy András, Páll Elemér, Szemlér Ferenc, Schmidt Dezső. Ezekhez jöttek az 1924/1925. évben Themák Ede, Szűcs Ferenc, Mágori István. Ekkor már nagyon érezték a szervezkedés hiányát, és mindenki gondolkodott valamilyen megoldáson, de hiányzott az alap, az egymás közti ismeretség. Ennek a kérdésnek a megoldásán fáradozott Mágori István, Szemlér Ferenc és Szűcs Ferenc, akik elkezdték látogatni a bukaresti református egyház kebelében akkor alakult Koós Ferenc Ifjúsági Kör úgynevezett szerda esti összejöveteleit.” (A bukaresti Koós Ferenc Kör Diákosztálya. Erdélyi Fiatalok, 1931. 4. 67–69.)
Az 1934/1935-ös tanévtől ugrásszerűen megnő a magyar hallgatók száma, merthogy a kolozsvári egyetem gyógyszerészeti karát beolvasztották a bukarestibe; ide jöttek nagyobb számban a képzőművészeti pályára készülők is, miután Kolozsvárt megszűnt a Szépművészeti Iskola, a temesvári képzőművészeti főiskolát pedig a fővárosba helyezték. „Az eddigi kb. száz főiskolai hallgató helyett ez évben háromszáz magyar főiskolai hallgató és hallgatónő van Bukarestben” – olvasható az Erdélyi Fiatalok 1934. évi téli számának Főiskolás élet rovatában. A számvetésből az is kiderül, hogy a diákok egyharmada anyagi támogatásra szorult. Ami nagy gondot okozott mind a Diákosztály, mind Diákotthon vezetőinek. Elkerülhetetlenné vált egyrészt az otthon kibővítése, másrészt egy külön Főiskolás Leányotthon létesítése. Ekkor már Fazakas János orvostanhallgató – a későbbi híres kolozsvári ortopéd-főorvos (1910–1979) – volt a Diákosztály elnöke, Kányádi Béla református lelkészt pedig a szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező Bakk Elek követte a Diákotthon gondnoki tanácsában. Akinek az első dolga az volt, hogy bevonja a bukaresti magyar társadalmat a diáksegélyezésbe. Majd Fazakas Jánossal leutaztak Kolozsvárra, hogy ott „a diáksegélyezés összes társadalmi tényezőivel megismertessék új társadalmi helyzetüket”, és tőlük támogatást szerezzenek.
„Lesz kibővített Diákotthon jövőre!” – reménykedett Bakk Elek, miután visszatértek Bukarestbe. A megígért kolozsvári pénzsegély azonban elmaradt, és így 1935 őszén Jancsó Béla ezt a lakonikus sort olvashatta: „Sajnos, mégsem lett semmi belőle.” (Bakk Elek levele Jancsó Bélának. 1935. szeptember 29.)

2. Az Erdélyi Fiatalokban megjelent közleményekből az derül ki, hogy a Diákosztály egyrészt az önsegélyezést szervezte meg, másrészt az önművelést. A magyar iskola dísztermében tartott műsoros délutánok, dalestek, diákbálok szerény jövedelmét természetesen diáksegélyezésre fordították. Ezek a rendezvények azonban a magyar kultúra megismertetésének, a román–magyar kapcsolatok kiépítésének a fórumai is voltak. „Olyan nevek szerepeltek a báli fővédnökeink között – jegyezte fel Debitzky István egyesületi titkár a Diákosztály tízéves történetében (Erdélyi Fiatalok, 1935. 1. 32–35.) –, mint Iorga professzor, Gusti közoktatási-, Groza erdélyi-, Popovici, stb. miniszterek. Egyik diákbálunkon Iorga professzor leánya személyesen is megjelent, és hajnalig ropta a ropogós csárdást.” A diáknapok, a kolozsvári és a bukaresti diákszervezetek találkozói, a vitaestek olyan kérdések megbeszélésére nyújtottak alkalmat, mint a romániai magyar főiskolai hallgatók helyzete, az önsegélyezés, a pályaválasztás, az elhelyezkedés, a nemzetiségi kérdés, az elidegenedés, az internacionalizmus, a regáti kérdés, az erdélyi magyar ifjúság kibontakozó ideológiája, magyar város, magyar falu, magyar rádió, magyar népzene, népköltészet, népművészet, szocializmus, korunk és a magyar nő, a bukaresti magyarság asszimilálódása, stb.
Az Erdélyi Fiatalok ösztönző hatására 1933-tól a Diákosztály is megszervezte a maga jogi, történelmi, irodalomtörténeti, művészeti szemináriumait (szakosztályait). Ezek látogatása a Diákotthonban lakók számára kötelező volt. Arról ugyanis, hogy kik kaptak helyet a csekély költségű vagy ingyenes szállásokon, a diákegyesület döntött. Ezzel pedig – miként egyik tanulmányában Murádin Jenő művészettörténész is feljegyezte –, a diákélet valóságos belső alkotmányát teremtették meg. Az idejében letett vizsgák száma meg a diákköri tevékenység juttatta előnyökhöz az arra érdemesebbeket. (Bukaresti diákévek. In: M. J.: Erdélyi festőiskolák. Kriterion, Buk.–Kvár, 1997. 143–148.)
A legjelentősebb kezdeményezésük kétségtelenül a falumunkát előkészítő szeminárium beindítása volt 1936-ban. Bakk Elek szervezte meg, immár a Koós Ferenc Kör elnökeként, azzal a céllal, hogy megismerjék és megismertessék Dimitrie Gusti professzor „monográfiai rendszerét”. Ezt annál könnyebben megtehették, mivel Bakk Elek mellett mások is – dr. Bálint Zoltán orvos, Bakk Péter szociológus, dr. Tassaly János [az udvarhelyi fertőző osztály későbbi szakorvosa] – igen szoros kapcsolatot építettek ki a monografikus iskola tagjaival (Emanoil Bucuţával, Anton Coşbuc-kal, Anton Golopenţiával, Ion Mihăilăval, Octavian Neamţuval, Henri H. Stahl-lal). (Faluszemináriumot indított a Koós Ferenc Kör. Erdélyi Fiatalok, 1937. 1. 12.)

3. A falukutatási pályázatokat meghirdető Erdélyi Fiatalok kezdettől igyekezett kamatoztatni azt az előnyét, hogy számíthat bukaresti munkatársaira. Mikó Imre például 1930 decemberében Bakk Péter segítségével vette fel a kapcsolatot a bukaresti szociológiai iskola megalapítójával, aki folyóiratokkal és könyvekkel látta el a kolozsvári falukutató szeminárium tagjait. E küldeménynek is ösztönző hatása volt abban, hogy a folyóirat 1931. évi faluszámában Demeter Béla, a szeminárium elnöke hangsúlyosan hívta fel a figyelmet a román ifjúság falumegismerő törekvéseire. Demeter írását számos híradás, beszámoló, elvi és módszertani megalapozottságú tanulmány követi a későbbi évfolyamokban. A kapcsolatkiépítés lényeges eleme volt, hogy – Jancsó Béla szorgalmazására – a kolozsvári folyóirat is ki akarta nevelni a maga „gustiánus” falukutatóit. Így aztán a lap több munkatársa (Bakk Péter, Haáz Ferenc, Hegyi István, Váró György) közvetlenül is bekapcsolódott a monografikus kutatásokba, illetve a falusegítésbe. Az együttműködést megkönnyítette, hogy maga Gusti professzor is nyilvánvalóan érdekelt volt módszerének széles körű elterjesztésében; de elősegítette az a körülmény is, hogy a Gusti-iskola is éppúgy a politikamentesség híve volt, miként az Erdélyi Fiatalok törzsgárdája, s általában igyekezett elhatárolni magát a rekciós uralkodó körök soviniszta, nacionalista politikai gyakorlatától.
Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Koós Ferenc Kör 1937. február 4-én „melegen ünnepelte Gusti professzort 25 éves egyetemi tanárságának évfordulója alkalmából”. Az ünnepségen – amelyen a professzor legközvetlenebb munkatársai is részt vettek – dr. Bakk Elek, a Koós Ferenc Kör elnöke üdvözlő beszédében átadta az Erdélyi Fiatalok tisztelete jeléül Balázs Ferenc A rög alatt című könyvét, megemlítve, hogy a kolozsvári folyóirat köré csoportosult erdélyi magyar ifjúság kezdettől fogva nagy figyelemmel kísérte a kiváló társadalomtudós munkásságát, és a gyakorlatban is igyekezett alkalmazni a módszerét.
A rendezvényről megjelent tudósítás szerint Gusti professzor meleg szavakkal köszönte meg a benső fogadtatást. Örömmel említette meg, hogy a királyi munkacsapatok munkájában a magyar ifjak milyen lelkiismeretesen és odaadással vettek részt. Kifejtette, hogy az a népfejlesztő munka, amit ő odaadó munkatársaival végez, és amibe a Koós Ferenc Kör is belekapcsolódott, egyik biztos alapja lehet annak, hogy e két nép számára a békés együttélés feltételeit, a megértés és megbecsülés munkás szellemét megteremtsék. (Lásd: Gusti professzor ünneplése a Koós Ferenc Körben. Erdélyi Fiatalok, 1937. 1. 12.)

4. Bakk Elek 1926-tól 1940-ig élt a román fővárosban, ott nyitott magánrendelőt, és a Koós Ferenc Kör elnökeként meg a bukaresti Magyar Diákotthon gondnokaként szoros kapcsolatot tartott fenn az Erdélyi Fiatalok szellemi műhelyével, segélyekkel és kölcsönökkel támogatta a kolozsvári folyóiratot. Jancsó Béla felkérésére szaklektorként és szerző­ ként is bekapcsolódott a brassói Hasznos Könyvtár munkájába. A sorozat 8. kiadványa­ ként jelent meg a Rajtad is múlik, hogy beteg ne légy! (1936) című könyve.
Érettségi után Bakk Péter is bátyja nyomdokaiba lépett, de nem orvostanhallgatóként, hanem pedagógia–francia szakos tanárjelöltként. Ez megkönnyítette későbbi párizsi tanulmányútját, ahonnan 1934-ben ugyancsak a bukaresti egyetemre tért vissza – élénk szociológiai érdeklődéssel. Jancsó Béla biztatására rendszeresen látogatja az európai hírű Dimitrie Gusti professzor szemináriumát, részt vesz az általa vezetett falukutató és faluépítő munkában, majd népszerűsíti mód­ szereit, eredményeit. Legalább ennyire lényeges, hogy a Sociologie Românească hasábjain ő ismerteti a magyarországi falukutatók nagy visszhangot keltő szociográfiai munkáit (Elsüllyedt falu a Dunántúlon; Illyés Gyula: Puszták népe; Szabó Zoltán: A tardi helyzet; Tomori Viola: A parasztság szemléletének alakulása) – ötödikként Balázs Ferenctől A rög alattot. Miként egy Jancsó Bélánaknak írt leveléből kiderül, ennek tudománypolitikai jelentősége is volt; és nemcsak azért, mert élt a gyanuperrel, hogy mások esetleg tendenciózusan foglalkoztak volna például a Puszták népével (1937. május 8.). A szociálpszichológusként induló Tomori Viola akkoriban a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának a tagja, 1940 őszétől Székelyudvarhelyen élt, az Erdélyi Fiatalok köréhez tartozó Váró György ügyvéd felesége, illetve a Református Tanítóképző tanára, majd – 1945 és 1952 között – annak igazgatója.
Egyébként Váró és Bakk Péter levélváltásai kötik össze a bukaresti szociológiai iskolát a székelyudvarhelyi „gustiánusokkal” (Haáz Ferenccel, Hegyi Istvánnal, Váró Györggy). A Királyi Alapítvány által fenntartott Román Szociológiai Intézet munkatársainak biztatására Bakk Péter azt javasolja Jancsó Bélának és László Dezsőnek, hogy 1937 nyarán az Erdélyi Fiatalok is szervezzen falukutató és faluépítő munkatábort a Székelyföldön. Mint aki az Udvarhely környéki falvakat gyermekkorától jól ismeri, Székelydályát vagy Siklódot ajánlja táborhelyül. A lap vezetői Váró Györgyöt bízzák meg M. Constantinescu főispán jóindulatának a megnyerésével, illetve a helyszíni terepszemlével. Végül is Siklódra esett a választás. Gusti professzor párizsi tartózkodása idején azonban a magára hagyott Bakk Péternek nem állt módjában megszerezni a belügyminisztériumi engedélyt.
Ami nagy előkészületek árán sem sikerült 1937-ben, azt a fiatal szociológus két évvel később megvalósította nagyenyedi tanítóképzős diákjaival. A Magyarlapádon végzett 1939-es szociográfiai felmérést ma is számon tartja a szakkutatás. Igaz, ez a táborozás a királyi diktatúra idején történt, miután létrejött a Romániai Magyar Népközösség, amelynek tagjai éltek azzal a lehetőséggel, hogy – ha politikait nem is – gazdasági, szociális és kulturális tevékenységet fejthettek ki. E rövid életű szervezet élén a korabeli erdélyi értelmiségi elit legkiemelkedőbb személyiségei álltak, olyanok is, mint Kós Károly, az 1936-os bábonyi falukutató táborozás megszervezője, vagy a Szülőföldem című szociográfiai művével 1939-ben írói pályája zenitjére jutó Tamási Áron. Eddigi ismereteink szerint a lapádi kutatásokról összefüggő kutatási beszámoló nem maradt fenn. Egyedül abban bízhatunk, hogy Bakk Péter – édesanyjának küldött – leveleiből feltárulhatnak a diákokkal végzett munka egyes részletei.

5. A bécsi döntés hírére a Bukarestben élő magyarok visszatértek szülőföldjükre, majd többségük Kolozsvárra igyekezett. Bakk Elek szívéhez Székelyudvarhely állt a legközelebb. Arra biztatta öccsét is: jöjjön át Dél-Erdélyből, legyenek édesanyjuk közelében.
Bakk Pétert 1940 őszétől a Kolozsvári Állami Tanítóképző várta, s az oktatás mellett a Tanítók Háza – Eötvös Józsefről elnevezett – Diákotthonának volt az igazgatója. (Az általa irányított diákközösségben olyanok figyeltek a szavára, mint a száz esztendeje született Imreh István akadémikus…) Az is szóba került, hogy Domokos Pál Pétert követően ő lesz a tanintézmény vezetője. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Leánya, Máthé Jánosné Bakk Enikő úgy emlékszik, hogy 1944. október 13-án a Király utcából hurcolta el egy fogolytranszportot kiegészítő szovjet-orosz különítmény.
Az egyik székelyudvarhelyi közönségtalálkozón Kányádi Sándor nemrég felemlítette: Bakk Elek is megérdemelne egy szobrot az anyavárosban. A Bethlen Gábor szellemi örökségével eddig is jól sáfárkodó nagyenyediek pedig mondás nélkül is tudják, hogy mi a dolguk.