Amióta az öregség ka­pujában állok, egy­re többször és többször te­szem fel a kérdést: valóban olyan szörnyűséges do­log az öregség? Va­jon az el­használódott, megfáradt test fogságba zárja a szel­le­met is? Az öre­gedés a szo­morúság fe­ne­ket­len kútja, nincs ben­ne sem­mi öröm és szépség, csak a lel­ki- és fi­zi­kai fájda­lom? Magány? Egyedüllét?
Az em­ber saját fon­tosságának és hasz­nosságának a fo­ko­za­tos el­vesztésével valóban a társa­da­lom pe­remére szo­rul? Testünk már nem az örömök hor­dozója, s csak a fájda­lom s az elmúlás szo­morúsága le­het a sajátja?
Vagy a szélsősége­ket leszámítva – tehát be­teg, meg­ke­se­re­dett, nyáladzó, sze­ni­lis, fösvény, gyűlölködő – a többség, a maga természe­tességében éli meg az öregséget? Az öregségét? S az öregség maga, nem szegényíti, szűkíti le őket, sem lel­ki szépsége­ik­ben, sem, fi­zi­kai valóságuk­ban?  Hisz, láttam szép, szelíd, ked­ves, ke­cses, gon­do­zott, elegáns öre­ge­ket is, akik­nek jósága, szépsége, szin­te kihívás a környe­zet számára, ahogy csúnya és el­vi­sel­he­tet­len fi­a­ta­lo­kat is.
Hi­szem és val­lom, le­het­nek olya­nok is köztünk, akik gyűlölik a fi­a­talságot, mert raj­tuk ke­resztül ta­pasz­talják meg a saját öregségüket. Hisz, hányan és hányan va­gyunk, akik először az unokáink láttán tesszük fel a kérdést, valóban öre­ge­dek én is? A rég nem látott baráta­ink láttán: valóban ilyen öre­gek lennénk én is? Ráncos, gyűrött, ki­al­vat­lan? Én? És reg­gel ret­teg­ve nézünk a tükörbe, ke­ressük az első ráncot, az első fehér haj­szálat, hogy aztán meg­nyu­god­va nyugtázzuk: az ősz haj­szál, nálunk nem az öregség jele, el­len­kezőleg sárm, a hiúságunk fo­kozója!
Nem, ez nem le­het igaz, gon­dol­junk ma­gunk­ban, én még nem va­gyok ilyen öreg. Ő, igen. De én? Mert nap, mint nap látjuk ma­gun­kat a tükörben, hozzászo­kunk a saját ar­cunk­hoz, a saját öregségünkhöz nem látjuk meg, fe­dezzük fel ma­gun­kon az öregség je­gye­it?! S ha mégis? Nincs helyünk az utcán, a vendéglőkben, társaságban? Nem ka­cag­ha­tunk, nem táncol­ha­tunk – a társa­da­lom kiközösít az öregségünk okán? Vagy, ha nem is, csak el­vi­sel?
Ta­gad­ha­tat­lan tény, min­den­kit fog­lal­koz­tat az öregség. A kor­ban előre­ha­lad­va egy­re többször és többször azon kap­juk ma­gun­kat, hogy bárhol is járunk, fi­gyelmünk, egy­re inkább az öre­gek­re irányul, s azok közül is az el­eset­tek­re, nyo­morékok­ra, a sánta, fo­gat­lan, rosszul öltözöttek­re – a szép, egészséges, vidám, elegáns, jól öltözött öre­ge­ket szin­te észre sem vesszük – s va­lahány­szor csak ilyent látunk belénk is nyíllal rögtön a ret­tegés! Va­jon ilyen le­szek én is? Ne­kem is ilyen sors jut? Ne­kem?!
Tény a különböző ko­rok és különböző társa­dal­mak más- és másképp vi­szo­nyul­tak az öre­gek­hez. Általában min­den társa­dal­mon belül az öre­gek a társa­da­lom tel­jes értékű tag­jai akar­nak ma­rad­ni, vi­szont ez, egyénenként változó. Azt is mond­hatnám min­den­ki a saját megérde­melt öregségét éli meg. Ahogy ő vi­szo­nyult az előde­i­hez. Ez­zel együtt is, van­nak, akik nem tudják el­fo­gad­ni az öre­gedés tényét. Egye­sek számára szin­te nincs is más öröm, mint a túlélés öröme. Ha gyászje­lentőt lát. Ilyen­kor meg­nyug­szik és meg­vi­gasz­talódik – nem én hal­tam meg.
Tu­domásul kell vennünk az öregséggel, nem lezárul az élet. Sőt a tel­jes em­be­ri élet kez­de­te le­het. Ki­tol­hat­juk a meg­is­merés határait. Gaz­da­god­ha­tunk. Mert időmil­li­o­mo­sokká lettünk. Érdeklődésünket arra fordíthat­juk, amely­re nem ju­tott idő korábban. Hobby­ja­ink­ra. A megálmo­dott, de soha el nem ért kedv­telése­ink­re. A meg­is­merés újabb és újabb örömei­re! Mert az öregség az érdeklődés el­vesztésével kezdődik. Ha már nincs kívánságunk, nem va­gyunk kíváncsi­ak, nin­cse­nek kérdése­ink. Nem vágyunk sem­mi­re. Nem vélet­lenül a kérdezés iga­zi művészei a gyer­me­kek. Az öregség nem a fehér haj­szállal, az első ránc­cal, ha­nem az­zal kezdődik, ha úgy hisszük, hogy mi már a létezés min­den kérdésére választ kap­tunk. Amíg van­nak kérdése­ink, és újra és újra rá tu­dunk csodálkoz­ni a világra, – nem va­gyunk öre­gek. Az öregség csak készülődés a kilépésre a végte­len­be, a végső cél előkészítése, a meg­tisz­tulás ka­tar­zi­sa. Vi­szont, egyet­len kérdést, „mi a halál”? – nem sza­bad fel­tennünk soha.  A halál kérdésére az életből nem le­het választ adni és ezért fe­les­le­ges is fel­tennünk.
Az öregség a létezés öröme. Legfőbb értel­me – önma­ga léte. És legfőbb öröme, hogy csak fi­a­ta­lok vesz­nek körül.
Az elége­det­le­nek­nek pe­dig áll­jon itt egy felírat, ame­lyet a Fel­vidéken egy öreg­ott­hon hom­lok­zatán láttam:
„Ne nyug­ta­lan­kodj, hogy megöre­gedtél, mások­nak ez sem si­került”.

(Forrás: eirodalom.ro)