Akiért nem szól a harang

Végre elkezdődtek a lovári órák. Előző helyemen, az Apafiban, osztálytársam, a Gömbike említette, a Láncban cigánynyelvet is tanítanak. Ez megmozgatta a fantáziám. Elképzeltem, nekiesek, éjt nappá téve behabzsolom az egész mindenséget, és amikor valaki azt rinyálja, nem vagyok cigány, lovári nyelven vágok vissza.
Sajnos pofára estem, a tantárgy fakultatívnak minősült. Edina néni, a logopédus csak szívességből és lazán foglalkozott a nyelvtanítással. Főleg azért, mert az egyik mamája állítólag félcigány volt.
A könyvtárban gyűltünk össze, délután kettőkor. Szavakat, kifejezéseket firkáltunk a füzetbe, és a kiejtésüket próbálgattuk. Cino – kicsi, báro – nagy, sukár – szép, zsanesz – igen, csikámáftu – utál. Szode – mennyi? Szoszi – mi van? Távész báktáló – sok szerencsét. Démán pácsá – hagyj békén. Zsanesz romanesz – tudsz cigányul? Ilyesmi. Az első órán kilencen voltunk. A másodikon hárman, a harmadikon, amelyet Edina néninek a folyosó legvégére szorított kis kuckójában tartottunk, már csak ketten, Zsike meg én. Az ötödik órát nem kellett megtartani, nem volt kinek.
Edina néni győzködött, próbált rávenni, maradjak, mert majd lesznek másféle órák is, de elbizonytalanodtam. Ciki lett volna egyedül lovárizni.
*
A Lánc suli pedagógiai programja szerint minden szaktanárnak a cigány népismerettel, kultúrával, szokásokkal, hagyományokkal, a magyar – cigány együttéléssel is foglalkoznia kellett.
Veronka néni, az igazgatóhelyettes jó példát mutatott, szinte minden történelemórán felhívta a figyelmünket valamilyen kapcsolatra. Tantárgya alkalmas volt rá: éppen a két világháború közötti időszakkal, az európai és a magyarországi helyzettel foglalkoztunk. A gazdasági világválság, az ilyen-olyan diktatúra, az antiszemitizmus a cigányokat ugyanúgy sújtotta, mint a zsidókat, bár erről nem szól a tankönyv, magyarázta. Veronka néni általában ülve beszélt, két kezét hasán összekulcsolta, fejét enyhén megemelte. Hangja némileg a kagylóbúgáshoz hasonlított.
Ha alkalom nyílt rá, kitérni az aktuális helyzetre. Legutóbb arról beszélt, hogy Budapesten most zajlik a 21. század első nagy bűnpere. Mivel érintettek vagyunk, és mivel a média ritkán meg felszínesen foglalkozik vele, összefoglalta, miről van szó.
2008. július 21. és 2009. augusztus 3. között négy állig felfegyverkezett középkorú férfi faluszéli házakat támadott meg az ország különböző részein, csak és kizárólag éjszaka. Lesből tüzeltek a véletlenszerűen kiszemelt, alvó, gyanútlan, cigányokra. Úgy vadásztak rájuk, ahogy régen a Ku-Klux-Kan tagjai a fekete bőrűekre, vagy a fasiszta alakulatok pogrom idején a zsidókra. Kilenc településen hetvennyolc lövést adtak le, tizenegy Molotov-koktélt hajítottak el. Elfogásukig hat személyt gyilkoltak meg, közöttük egy ötéves kisfiút.
A borzalmakról az osztályban mindenki hallott, legalábbis azt állították, mégis csak akkor értettük meg, hogy a sorozatgyilkosság nem egyszerű bűntény volt, hanem az egész nemzet ellen irányuló merénylet. Arra gondoltam, ha ez így van, miért nem verik félre az ország összes harangját, miért nem tüntetnek tízezrek a Kossuth téren? Mindennap. Igen, mindennap. Megkérdeztem Veronka nénitől, de nem tudott rá választ adni.
Bereczky Feri bá, a magyartanárunk szintén buzgólkodott.
Egyik óráján az irodalmi művekben szereplő cigányokat vette sorra. Említette Vörösmarty, Eötvös, Arany, Jókai, Gárdonyi verseit, regényeit. Majd elmesélte, amikor Petőfi Sándor Erdélyben, a koltói gróf kastélyában vendégeskedett, egy cigánycsajjal, a Pilla Anikóval kavart. Mély és igaz szerelem volt, legalábbis a csaj részéről, aki aztán egész életében hű maradt a legnagyobb magyar költőhöz. Anikó minden évben elvergődött fehéregyházi csata színhelyére, ahol az eltűnt, elesett költőre emlékeztek. Bezzeg Petőfi hites felesége, Szendrey Júlia amilyen gyorsan csak lehetett, máshoz ment feleségül. Leszállópálya idézett is a Szeptember végéből.
– Egyszerű a történt – kiáltotta Farkas Szilvi csengő hangon a leghátsó padból. – A romák hűségesebbek, mint a magyarok.
– Így van – helyeselt Mara és Lenuta is.
– Hiszi a piszi – kontrázott a mindig poénkodó Zorán.
– Mindenki azt hisz, amit akar – zárta le a vitát a tanár.
Esztó néni érdekesen, sőt meglepően viszonyult a népismerethez. Amikor megkérdeztem, mikor foglalkozunk a zene és a cigányok kapcsolatával, ott mindenki előtt kijelentette, ő már az előző években megtanította, mi a különbség a cigányzene és a cigány népzene között. Aki mégsem tudja, az vigye ki az ellenőrzőjét, hogy beírja a nagy karót. Lezártnak tekinti az ügyet, mondta, már azért is, mert a cigányzenét, vagyis a magyar nótát nem komálja, émelyeg tőle, a cigányok saját zenéjéhez, a cigány népzenéhez pedig bizony dinka.
Bár az oszifőnk elutasítóan viselkedett a szerintem számára is kötelező cigányismereti témában, senki nem haragudott rá. Egy-két nap múlva én sem. Mert spéci nő volt.
Szimpátia-felmérés készült, amit Céklafej kezdeményezett. Felírták egy lapra az osztályban tanító pedagógusok nevét, majd minden tanuló egytől tízig adhatott jegyet. Majd suli szinten összesítettek. Esztó néni győzött, úgy, mint tavaly, tavalyelőtt és azelőtt. Biztosan azért tarolt, mert ő senkivel sem volt tuskó, lepra, szadi. Felhúzni sem lehetett, vagy ha mégis, a dili nála csak másodpercekig tartott. Közvetlen volt, segítőkész, a diákok nyelvét beszélte, és életkedv sugárzott belőle.
Mivel karcsú volt, mint egy fitneszguru, életkorát nehéz volt megsaccolni. Hosszú, gesztenyebaja hajából tincsek hulltak a homlokába, és ez jól állt neki. Szemében, amely zöld volt, mint az Anyáé meg az enyém, huncutság vibrált. Divatosan, fiatalosan, picit kihívóan öltözött. Majdnem minden blúza mély kivágású volt, így a feszesre szorított melleiből valamennyi kivillant. Testre simuló nadrágjait egyedi díszítés dobta fel: üvegberakás, rojt, színes szalag, fura zseb. Ünnepélyeken persze pazar kiskosztümben kábította a pasikat. Rúzst ritkán használt, pacsulit annál inkább. Reggelenként diszkrét illat emelte föl, úgy repült, mint Mary Poppins, az esernyős nevelőnő. Kolléganői azért is irigyelhették, mert a diri nagyon kedvelte – hogy ez pontosan mit jelentett, sosem tudtuk meg -, mert sportkocsival söpört ide-oda, és mert a gazdag férje a tenyerén hordta.
Pöri mesélte, tavaly, a hetedikbe új osztálytársuk érkezett. Egyik reggel a srác a feltűnően jókedvű Esztó nénitől megkérdezte. – Mitől olyan boldog, tanár néni? – és szemtelenül nézett rá. – Látszik rajtam? – kérdezte ő. – Nagyon – mondta kórusban az osztály. – Na de mitől az? – erőltette a Kuki becenevű hernyóka. – Nem kötöm az orrodra – titokzatoskodott Esztó néni. – De én tudom – bölcselkedte a srác. – Attól, hogy az éjszaka jó sok numerája volt – mondta az idióta. Mindenki kifeküdt, kivéve Esztó nénit. – Úgy van, fiacskám, fején találtad a szöget – nevetett. – Nagy tekerések voltak – tette hozzá. Semmi most leszakadt az ég, semmi durca.
Esztó néni megtartotta az óráját, és utána nem dobta fel a szex mániás Kukit. Hogy mennyire különbözött tanártársaitól, azt a Grósz Tibi bával történt eset is bizonyította. Amikor Kuki, óra közben, a tanár nadrágját stírölve megjegyezte, nagyon kis zombi szoronghat a slicc mögött, a Tibi bá őrjöngeni kezdett és kirohant. A tahót még aznap kirúgta Céklafej.
*
Henrik csak nem akart hanyagolni. Hetente legalább egyszer a suli környékén ténfergett. Akkor sem húzott el a francba, ha nem látott meg a háromnegyed kettő után kizúdulók között. Olyan makacs volt, mint a migrénem.
Amikor meguntam, hogy a könyvtárban, a műhelyben vagy a tornateremben lebzseljek, a mellettem kitartó Erzsike kísért haza. Izmos srácot is választhattam volna testőrnek, például Balogh Gábort, a Gogót, de nem akartam újabb bonyodalmat. Amint a pálcikalánnyal szép lassan a Lánc, a Ferenc meg a Harang utcán battyogtam, Sárkány tisztes távolságból követett. Szelídsége már nem lepett meg, csak megrémisztett.
Főleg attól rettegtem, hogy Kristóf, az igazi barát, és a Sárkány, a hamis barát egyszer összefut. Legutóbb, amikor a Skyke-on leveleztünk, Kristóf említette, ha sikerül, október végén, esetleg november elején hazaugrik. Mi van, ha a suli előtt találkoznak? Mi van, ha Kristóf rájön, a kopasz csávó is engem vár? Elhinné, hogy képes vagyok ilyen Sárkány-féle alakkal kavarni? Pokoli lenne.
Zsike megpendítette, Esztó nénihez kellene fordulnom, hátha tud valamilyen megoldást. Egyből lehülyéztem, később gondolkodóba estem.
Ebéd közben döntöttem el, mégis kitálalok az oszifőnek. A zajos, finomfőzelék-szagú ebédlőben nem szólíthattam le, mert ő soha nem ebédelt. Reggeltől késő délutánig beérte néhány szem gyümölccsel, egy-két müzli-szelettel, ásványvízzel, cukor nélküli kávéval. A tanári előtt vártam meg. Mondtam, bizalmas ügy lenne. Karon fogott, bevitt a zeneterembe. Ott eldadoghattam a Henrik ügyet.
– Szóval meguntad a pofáját – összegezte.
– Iiiigen – ingattam a fejem minden irányban, mert a gáz a megfogalmazottnál nagyobb volt. Úgy éreztem, Sárkány nekem egy fekete lyuk, amely, mint tudjuk, elnyeli a tért, az időt, az anyagot.
– Próbálkozhatok valamivel – gondolkodott hangosan a tanárnő.
– Mivel? – kérdeztem.
– Még nem tudom. Henrik hozzánk, a Lánc suliba járt. Ez, gondolom, számodra nem újság. Hetedikes korában egy ideig az osztályfőnöke voltam.
– Én mit csináljak?
– Te? Te semmit. Nagyon-nagyon semmit! Ne adj okot arra, hogy tőled valamit is reméljen.
Nem hittem, hogy Sárkányt le tudná szerelni.
Mégis sikerült. Henrik az elkövetkező hetekben, hónapokban nem lézengett a suli előtt, nem lesett, nem követett, nem küldött nyálas SMS-eket.
Jóval később tudtam meg, mivel hatott rá Esztó néni. Anyának mesélte el, és ő nekem, szűkszavúan. A nagysumák hetedikes korában mobiltelefonokat nyúlt le, kivitte az épületből, és eladta. Végül ráfázott. Esztó néni tanácsára a szülők feljelentést írtak, ott helyben, és nála hagyták. Nem küldte tovább, hanem megőrizte. Majd „segélyalapot” hozott létre, bárki beszállhatott, ha akart. Ő jó példát mutatott, ötvenezer forintot tett a kaszába. Abból fizetett a károsultaknak. Henrik pedig megúszta azzal, hogy a b osztályból áttették a c-be, a túlkorosak, kezelhetetlenek, gyagyák közé. De volt egy másik ügy is. Az aranyos kis Henrik bicskával kényszerített valakit valamire, amit Esztó néni ugyancsak eltussolt. Hogy pontosan mi történt, állítólag Anyának sem mondta el.

(Folytatjuk)