Demény Péter: Szeretnénk, de hiába – Nagy Dánielről
Emlékszem, megvolt a polcunkon. Egyszer talán még le is vettem, de valahogy nem tudtam közel kerülni hozzá. Most azonban, hogy ezt az instant irodalomtörténetet írom, kikölcsönöztem a könyvtárból, és elolvastam.
Emlékszem arra is, hogy egyetemista korunkban vagy valamivel később Egyed Péter rajongott érte, többször emlegette itt és amott.
Nagy Dániel Cirkusza egészen kiváló regény, és hogy ezt kevesen vették észre, annak csak két magyarázatát találom. Az egyik a transzszilvanizmus, melynek eluralkodása olyan remek írókat hagyott ki a kánonból nagyvonalúan, mint Karácsony Benő és Szántó György. A történelmi körülmények is úgy alakultak, hogy folyton megmaradni kellett, sírva vigadozni, túlélni, miközben éltünk. A másik a szerző rejtélyes élete, melyről az 1967-es kiadás előszavát jegyző Csehi Gyula sem tudott sok mindent előbányászni.
Ezek a magyarázatok azonban nem mentség. A Cirkusz pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű. A Remike kívánságára vérért lihegő artisták, a világban tévelygő, teljesen naiv Isten, a mindenen diadalmaskodó kegyetlenség – mindez borzasztó látomás a világháborúról, és még annál is többről: a mai és mindenkori ember esztelenségéről, önzőségéről, kíméletlenségéről. Az is nagy bravúr lenne, ha Nagy Dániel, mint Orwell az Állatfarmban, egy zárt világon keresztül mutatná meg, milyen az ember. Ám a Cirkusz nem marad meg a cirkusz terében: a cirkusz az egész világra kiterjed, a vérvágy falvakat és életeket sodor magával, s amikor véget ér az előadás, máris meghirdetik a következőt.
Kisregény, kétszáz oldal sincsen, valójában azonban nagy regény, egy nagy kiábrándulás jelentéktelen botlásokkal végig vitt nagyszerű kisszerűsége, iszonyú önarckép rólunk, akik szeretnénk, de nem tudunk emberek lenni.
(Forrás: A jódeménység foka)
Pusztai Péter rajza
2013. április 22. 07:38
Szerintem két oka van annak, hogya Cirkuszról nem beszélnek, nem írnak, nincs benne a köztudatban: 1. nem szerelmi történet; 2. stílusa expresszionista, nehéz szeretni még az irodalomkritikusoknak is. Más szóval nem Móricz. Pedig nagy kár, mert éppen az izmusok terén tûnt ki az erdélyi irodalom…
2013. április 22. 08:07
Az izmusok terén kitűnhetett ugyan, de az izmusok, mint az eső: jönnek, leesnek, elmennek. Majd jön másik. Az izmusok érdekesek az irodalomtörténetben, meg a könyvtárban, de kevésbé az olvasóteremben. Az otthoni meghitt magányban meg még úgy sem…
2013. április 25. 06:22
Kissé nyers ez így, te Gábor. Mint a Tamásé is. Izmusok jönnek és mennek tényleg, de mindegyikben vannak nagyok, akik túlélik őket. Ez azonban nemcsak tőlük függ. A Móricz-párhuzamot meg nem értem, annál is kevésbé, mert őt egy ostoba kurzus „parasztírónak” tartotta. Holott ő egyszerűen NAGY, szerintem.