Hajnal óta nem tudtam nyugodni, mert izgatott, hogy melyik reklám szlogenje volt, hogy „Nem lehet megunni…”. Reggel aztán útnak eredtem. Utam – puszta véletlenségből – a Vallon Sörözőbe vezetett. Megkérdeztem. „Nem a Traubisodáé volt?” – kérdezett vissza Zsuzsa. „Tényleg!” Mivel nem volt más ötlet, ebben maradtunk, meg az üdítőitaloknál. Nevezetesen a meggymárkánál. Elmeséltem, hogy még szegedi egyetemi éveimben vért vettem észre nyáladékomban. Mit tesz egy igazi hős? Nem aggódik, nem hátrál meg, hanem cselekszik. Egy rövid időszakra meggymárkát ittam kísérőül. Érthető lett, hogy vöröset köhögök fel. Mikor elült a nevetés, Zsuzsa kezdett egy történetbe.
Három éves koromtól egész 16-17 éves koromig minden nyarat Jászberényben töltöttem. Rokonaim éltek ott. Pista bátyámat, akinek volt egy kocsmája, rajongásig szerettem. Úgy ragadtam rá, mint egy kullancs. Ő is szeretett. Amit a szüleim megtiltottak, ő megengedte, például ihattam kólát. Sokszor elvitt sétálni, általában az ismerősök kocsmáiba. Egyébként meg nem volt nagyivó, alkoholista. Ilyenkor a kedvencemet, a meggymárkát kértem. Hatéves lehettem, amikor felesége, Ica néni, megkérdezte, szoktunk-e iszogatni ezeken az alkalmakon. Persze, hogy tiltakoztam, nem akartam bajba keverni Pista bácsit. Ica néni megvárta, míg befejezem, s így szólt „Kislányom, ne hazudjál még ilyen kicsi dologban sem!”, aztán mosolyogva letörölte a számról az árulkodó pirosságot.
„Hamarabb utolérni a hazug embert…” – bölcselkedett valaki, de senki sem nevetett a jópofaságon. Elgondolkoztunk.
(Az idézett szlogen egyébként tejet reklámozott! Hogy miért nem néztem meg reggel a neten, homályban marad. Pedig szedek egyebek közt memóriaerősítő pirulákat is.)