Puzzle-darabok életemből

(Emlékek a vendéglátásról) * Mint vendéglő a Tag, Mureșul és Oroszlán, majd később az Arany kakas elégítették ki ez irányú vágyaimat. A Tagban és Oroszlánban a kerthelyiségeket látogattuk. Az elsőben, ha este korán érkeztünk, az ebédre utaló jeleket lehetett felfedezni az asztalterítőn, a másikban viszont bármikor az egész heti étlapot le tudta olvasni a hozzáértő, a flekken, a kovászos uborka és a sör jó volt, s ha éppen a rossz idő beszorított terembe és bécsit rendeltünk, a kipotyolt hússzelet lelógott a tányérról körbe-körbe s akkor ez volt a lényeg. Odahaza „rend“ volt a vendéglátóiparban, de a csau-időkben, amikor hústalan és alkoholmentes napokat vezettek be, felborult a mérleg, nem a vendég rendelt, hanem a pincér diktált s szabott meg mindent. Bukarestben voltam kiszálláson, délben beugrottam a belváros egyik jobb hírű vendéglőjébe. Majdnem üres volt a terem, egy hat személyre terített asztal körül öten tömörültek, gondoltam, valami vállalati összeröffenés lesz, ne zavarjam őket, lehetőleg távol s háttal nekik, leültem egy asztalhoz. A pincér viszonylag gyorsan rendre utasított, csak nem képzelem, hogy ő futkosni fog asztaltól asztalig ott még van egy üres hely, nyomás. Beültem hatodiknak. S hogy komplett lett a létszám, a pincér kihozott egyetlen étlapot, letette elémn az asztalra. Valószínű, a szemüvegem utalt arra, hogy én tudok olvasni. Rámszólt (majdnem azt írtam, felkért) olvassam hangosan, hogy mindenki választani tudjon a közel nyolcféle kínálatból, amit ő aztán leredukált egyre. Amit a többség rendel, azt kapja az egész asztal, ezzel magunknak, a konyhának, neki is időt s munkát spórolunk meg, a fizetésnél sem lesznek gondok. Mint a birkák, zokszó nélkül végigcsináltuk, egy megjegyzés nélkül, ez van, ezt kell szeretni alapon. Na meg ki tudja, hátha provokáció, és az állam éber őre itt ül közöttünk (vagy ő szolgál fel), csak arra vár, hogy egy bíráló megjegyzést félre lehessen magyarázni, s akkor egészen más kosztra leszünk ítélve meghatározatlan időre, hát kell ez nekünk? Ide azzal a csorba de burtával, aztán jöhet a mömöliguca ku brünzö si szmüntünö, aznap éppen felemás hús nélküli nap lévén. Megmaradt emléknek az első budapesti ebédünk is. Közel a Váci utcához a Százéves étkeztető egység, etabliszman, vagy egyszerűen csak vendéglő (már nem emlékszem pontosan a címre, a sznobizmus már uralta a fővárost) ölelésébe húzódtunk be, lehetőleg tisztán, gyorsan s olcsón valamit bekapni aztán tovább, mert még ezernyi látnivaló volt a listánkon. Egy kicsit vakaróztam, amikor már az ajtóban üdvözölt a köszönőember, az asztal dús terítéke is inkább rosszat sugallt, mint jót a zsebemnek, de nincs meghátrálás, bejöttünk, s itt enni fogunk, kész. Mit ad az őrangyal, az étlap megfizethetetlen fogásait egy a zsebünkhöz mért turista- menü zárta. Ezt szeretnénk, kétszer, mondom a várakozó frakkos követségi dolgozónak. Merev arccal vette át a rendelést, hamarosan kijött a konyhából a kukta, lerámolta az asztalt. Még terítőt sem hagyott rajta, valami viaszosvászon volt alatta, az maradt, pléh- kanalat s villát tett, kést már nem, igaz nem is lett volna mit vágni vele, és ha még több időt akarnak megspórolni, javasoltam a fizetésnél, összetölthették volna az első és második fogást egy vályúba valahol hátul az udvarban. Ettem én rossz lapjáráskor, Brassóban a Hosszú utcai kifőzdében is. A pléhkanál láncon lógott az asztal szélén, az egy tál ételre várni kellett, míg ürült egy összegörbített alumínium leveses tányér, s a kőkemény kenyérrel ki kellett várni a moslékot, hogy belemártva elrágható legyen. Az is jó volt, mert olcsó volt és rég volt meg talán hogy fiatal is voltam. Milánóban, alighogy leültem, már hoztak egy kis aperitifet, majd a konyhafőnök mintát küldött az aznapi kreációból, mindezt kérés nélkül. Hosszas megbeszélés a pincérrel, valóságos tárgyalás, amibe sokszor a szakácsot is bevonják,csak ezek után alakul ki a menüköltemény. S közben megállás nélkül egymást érték az ilyen-olyan kenyérdarabkák pirítva vagy kemencében felmelegítve, mellette az ilyen-olyan kenhető valamik. Mire sor került a rendelésre, a főúr és a személyzet teljes ledöbbenésére közöltem, köszönöm, én már sem szomjas, sem éhes nem vagyok. S ha nem a főnökömmel vagyok, el is mentem volna, miután kifizetem a copertót (terítéket, minden jobb vendéglőben külön tüntetik fel a számlákon Olaszhonban) mert azt csak elhasználtam… Pechje volt a főnökömnek, hogy visszatartott, mert amikor a salátákra került a sor, egy hatalmas serlegben készen ecetezve s olajozva (így rendeltük, mert máskülönben te állítod össze ízlésednek megfelelően az asztalon a szószt) azzal adta a kezembe a pincér, tegyek magamnak, amennyi jól esik, majd adjam tovább a főnökömnek. Alighogy kimertem az adagom, megint ott volt mellettem. Azt hiszem, valami tévesen azt sugallta, én vagyok a boss a cégnél. S most a frissen az akváriumból akkor kifogott halakat mutogatta, hogy melyik lesz jó? Én abban a hitben, hogy a főnök követi az eseményeket s már a kezében a salátás stafétakehely, hogy alaposabban és nyugodtan választhassam ki, melyik tengeri lényt fogjuk secondo piattiként elpusztítani, elengedtem. Diszkrét szitkozódásra, majd halk csörrenésre kaptam oda a fejem, a szószos saláta már az ölében, s a tál lassan csúszott le a földre. Felemelő élmény, de a svájci nevelés felsőbbrendűségét bizonyította, hogy a mentegetőző, ám a röhögést alig visszatartó dadogásomra csak annyit felelt a főnök, a desszert felszolgálását Gyárfás úr, kérem, hagyja majd a pincérre. Zárjam a vendéglői sztorik sorát egy tajvani vacsorával. Továbbképzésen voltam. Egy ottani, számunkra új módszert és gépet akartunk Európában is meghonosítani, s engem jelöltek ki a gép szakértőjének. A kiképzés harmadik estéjén fáradtan, aznap nem volt kedvem a vendéglátókkal bankettezni, gondoltam, a szállóhoz közeli szerényebb étteremben bekapok valamit s elteszem magam holnapra. Kiderült, hogy csak kínaiul írt étlapjuk van, fényképek nélkül, és senki a közelben, aki valami idegen nyelven is ugasson. Ráböktem unottan egy sorra, s húsz perc múlva hatalmas tálon gőzölögve hoztak ki egy kiló (lehetett vagy ötven darab) kacsa püspökfalatot, körítés semmi. Fizettem, s még mielőtt a mennyiségtől a csömör kiütött volna, rohanás a Mac Donaldba. Ott könnyű lesz, a prézlis csirkecombot szalmakrumplival megrendelni. A kislány a pult mögül csak annyit kérdett: Hu? Hát persze hogy Hu (ez biztos valami dobozos szósz lesz, amit majd eldobok), csak hozzák, mert nagyon éhes és fáradt vagyok. Sokba nem került, de a Hu családi adagot jelentett. A tizenkét combból tíz és a hozzá járó krumplihegy ott maradt.

Igen, haza kellene menni itthonról, mert újra elviselhetetlenül közeleg a karácsony, s ilyenkor a honvágy és a nagycsalád elvesztett melege, fiatal éveink pótolhatatlan mulasztásai, valahol elvesztett mozaikjai, s ezer illat, íz és kép és szó és történet hívnak, hajtanak, igen, csak ott és velük igaz a karácsony. Haza, de ott hova? Nekem úgy hazám, mint költőknek a szülőföldjük nem volt soha, a haza Marosvásárhelyt, a Mentovich utca 15-öt jelenti, nagyszülőkkel, szüleimmel, testvéreimmel s ebből mára csak a házszám maradt meg. Az utca Toplița utca lett, a régi repedések az aszfalton még tátongnak, de most portula nélkül, a szülőház irodáknak kiadva, csak méreteit őrzi, színe, hangulata a feledésé, a szülők, nagyszülők ünnepe már nem december 24., hanem november 1. Testvéreim szanaszét a nagyvilágban (Miki még otthon, ha a városra ráfogom, hogy otthonom). A városban, ahol mindenki köszönt mindenkinek, most félve, még csak rá sem nézve a közeledőre, nehogy provokálásnak vegye, sietünk, amennyire a minden mozgást gátló, járdán és útszélen parkoló vagy ott felejtett autóroncsok, meg a feléd nyújtott kolduskezek engedik. Abban a városban, ahol otthon voltam, név szerint ismertük a koldusainkat, tudtuk, hol és mikor lehet átadni viseltes cipőt, vagy a szünet izgalmában táskában felejtett borítós kenyeret. Pénzt, és csak 5 banist, a nyárádtői vasútállomáson cirkuszi ugrabugrák kíséretében fogadott el a falu hivatalos bolondja, döm csincs ban. Most fekete csuhás hosszú, mosdatlan szakállú, rossz szagú és nézésű valakik röpiratok olvasását is rád kényszerítve állják utad, emez apokaliptikus képet rögvest váltja a másik, a fogatlan, félrecsúszott fejkendője a piszkot, s felhúzott szoknyája a torz végtagot, ölében az elmaradhatatlan éhes csecsemőt mutató cigányasszonyé. Város, utca, emberek, szokások, ízek és illatok még kis oázisokban, töredékeikben egy-egy még élő és emlékező rokonnál, barátnál megvannak, de összerakni a képet, a vásárhelyi karácsonyt a sok hiányzó darabka miatt már nem lehet. A karácsonyi vacsora hagyománya visszatért, mióta fiam, az unokák s menyünk újra nagycsaládba olvasztott, de másnap, amikor ketten maradunk, kerget, kínoz az emlékszel? Hirtelen egy félresikerült otthoni akció emléke jön elő. Andris felgyűlt s el is unt játékaival kimentünk Mikulás körül a nyárádtői cigánysorra. A nagy kartondobozt le akartuk tenni csak úgy valamelyik putri elé, ahonnan a kitüremlő zsivajgás elárulta, hogy sok a rajkó, de felismerve, hogy mi Nanó és Apó rokonai vagyunk, behívtak. Ekkor kiürült nemcsak a kartondoboz, hanem a pénztárcám is. Az a nincstelenség, nyomor és sajnos, kosz! Minden azon a nyolc négyzetméteren, ahol egy nemét nehezen meghatározható rongycsomó haldoklott, csak úgy a döngölt földön, mellette újszülött lógott az anyja laposra rágott mellén s megszámlálhatatlan éhes száj körülöttük… Mindez arra késztetett, hogy minél előbb kijussak innen, valósággal megvásároltam a hálálkodás lehető legrövidebb idejét, és siettem, nehogy előttünk pakolják ki Andris számukra teljesen ismeretlen rendeltetésű játékait, mintha borotvaszeszt adtam volna a szomjasnak… Ennek egyenes következménye az lett, hogy nem mehettünk el a közelükben júniusban sem karácsonyi ajándékozás nélkül.

(Folytatjuk)