Fogmosás

Málnásfürdőn szeszgyár működött, az állatartó gazdák onnan fuvarozták jószágaiknak a malátát. Kis árat kellett fizetni a kifőzött gabonáért, így minden, járművel rendelkező gazda, köztük nagyapám is, hordta a terméket. Nagyapám általában hétvégeken állt a malátáscsap elé kancáival, hogy megtöltse hordóit.
Történt egy szombati napon, hogy, amint sorát várta, odalépett hozzá egyik ismerőse, és megszólította:
– Na, te es eljöttél, komám?
– Elkergetett az asszony – felelte nagyapám.
– S amúgy, hogy vagy másképp?
– Voltam jobban, s akkor se tetszett. Az ember mindig másképp szeretné, mint ahogy a valóság rendeli.
– Ne panaszkodj örökké, úgyse sajnállak – hunyorgott az ismerős, mert szemébe sütött a nap. Kisvártatva megelégelte a hunyorgást, átment a szekér túlsó oldalához, lábát feltette az első kerékre, és úgy beszélgetett tovább nagyapámmal. – Nem értem, miféle juhok az enyémek! Mikor berakom eléjük a malátát, az istennek sem eszik, csak szagolják. Hogy lehetne rászoktatni őket?
– Egyszerűen! – vágta rá nagyapám, gondolkodás nélkül. – Vegyél egy fogkefét, mártsd bele a malátába, aztán mosd meg vele a juhok fogait. De vigyázz ám, új legyen a fogkefe!
A következő hét végén megint találkoztak a malátáscsapnál.
– Igazad volt, komám! – újságolta boldogan az ismerős. – Mióta megmostam a juhok fogait, úgy esznek, hogy nem győzöm hordani nekik.
– Tényleg megmostad? – kérdezte nagyapám tamáskodva.
– Meg biz’ én, úgy, ahogy mondtad. Kicsit nehéz volt rávenni őket, de bevált a módszer.
– Hát, ami az igazságot illeti, nem hittem volna rólad, hogy képes leszel a fogmosásra – dicsérte meg nagyapám hiszékeny ismerősét, hisz valójában ő tréfából ajánlotta a szokatlan megoldást…

Merész vállalkozás

Gondolom, nagy felelőséggel jár, ha egy hetven esztendős öregember olyan feladatokra vállalkozik – még ha tréfából is –, mint néha nagyapám.
Faluvégi kaszálónkról jöttünk hazafelé, úgy déltájban. Mikor feltértünk a patakmenti utcán, néhány lépéssel előttünk egy huszonéves, hosszú hajú nő haladt, kézen fogva hároméves forma kislányát. Egy ideje kezdtem kiismerni nagyapám észjárását, már vártam, hogy hozzáfűz valami mókásat a látványhoz (el nem mulasztaná!).
– Unokám, te húszéves fejjel gondolkodol… Szerinted mit tudnék csinálni annak a kislánynak? – kérdezte, mosolyogva bajusza alatt.
Bosszankodtam magamban, mert biztos voltam benne, hogy kérdésével csapdát állított nekem. Igyekeztem kibújni a kutyaszorítóból, de semmi jó ötlet nem jutott eszembe.
– Hm… A kislánynak semmit, esetleg az anyjának – feleltem bizonytalankodva, bár sejtettem, hogy pikáns „ügyről” lesz szó.
– Ilyent nem mondj, hogy semmit, mert lehet csinálni! – így nagyapám.
– Ugyan mit lehet csinálni egy hároméves kislánynak? – kérdeztem gyanakodva.
– Mit? Mit?… Hát egy kistestvérkét! – válaszolta, s ravasz mosoly ült ki arcára, miközben eres kezeivel hátrasimította szürke hajtincseit.
Engem pedig felvetett a szégyen, hogy egy öregember ennyire „csőbe húzott” humorával.

Eltévedve

Alkoholbevétele függvényében olykor nagyapám egy kissé nehezen tud tájékozódni környezetében, de botrány sohasem okozott ebből kifolyólag. Nem egyszer fordult elő, hogy pityókos állapotban indult céltalan sétára. Ilyenkor ha megkérdeztük, hová-merre tart, mindig azt válaszolta: Torjára! (Természetesen esze ágában sem volt Torjára menni…)
Kistestvérem első áldozásakor nagyapám jó társaságba került, és alaposan felöntött a garatra székely köményes pálinkából. Sötétedés után, utolsónak és egyedül indult volna ki a házból, az ablakon az ajtó helyett, de anyám idejében eligazította. Kitántorgott az utcára, és dülöngélve próbált eltalálni az alig háromszáz méterre lévő házukhoz. Talán sikerült is volna neki, ha nem ellenkező irányba indul el. Csigalassúsággal tett meg néhány métert, és az egyik szomszédunk ablaka alá ért, ahol egy özvegyasszony lakott. Nagyapám gondolkodás nélkül megkopogtatta az ablakot, amely nemsokára ki is nyílt – akár a romantikus filmekben –, és keretében megjelent az özvegy, aki nagyapám láttán valószínűleg teljesen egyébre gondolt, mint ami épp történt.
– Igyekezz, Kálmán! Nehogy meglásson valaki – sürgette.
De nagyapán nem mászott be az ablakon, mert nem randevúzni jött, hanem útbaigazítást kérni (természetesen nem ismerte fel a szomszédasszonyt), úgyhogy megkérdezte:
– Mondja, néni, merre kell menni Torja felé?

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/4. szám)