Mendegéltünk a fiammal a parkban. Egy csalitosnál nagyon sok lepke volt. De legalább háromféle. A gyerek nézegette őket, és egyszercsak ezt kérdezte: – Papa, mi szükség van a lepkékre?
Mondtam, hogy ez jó kérdés, de csak akkor érted meg, ha azt kérdezem tőled: rád mi szükség van ebben a világban?
Na, ezen elgondolkozott, nagyonis. Meg is ijedtem, hogy túlságosan durvát mondtam neki. Azzal enyhítettem, hogy elmagyaráztam: fogalmunk sincs, hogy a különféle dolgokra, teremtményekre mi szükség van, de ha hirtelen nem lennének, hiányoznának. Vagyis: ami hiányzik vagy hiányozna, arra szükség van.
– Szerinted a lepkék hiányoznának?
– Igen. – ezt monda a gyerekem.
Egy szerzetes, aki a csalitos mellett ücsörögve meditált, hallotta, a beszélgetésünket.
– Jót mondtál a fiadnak, de még majd azt is mondd el neki, hogy lehet élni lepkék nélkül és gyerek nélkül, csak nem érdemes.
– De hiszen ezt te nem tudhatod! Nekem van gyerekem, fogalmam sincs, milyen lenne, ha nem lenne, neked pedig nincsen, tehát nem tudhatod, milyen az, ha van. A lepkék meg nyilvánvalóan a képzeletünk szülöttei, hiszen semmi nem magyarázza, hogyan élik túl az esőt, a vihart meg az emberi butaságot.
– Jó, igazad van, de ezeket már ne mondd el a gyereknek, mert csak még jobban összezavarod. – mondta a szerzetes, aztán visszamerült önmagába.

(Forrás: Andrassew Iván távoli naplója)