Puzzle-darabok életemből

(Halkan mélázom )

Minden egymáson („ akár egy halom hasított fa”), s ez azt hiszem, nem nyugtat meg: a hihetetlen gyorsasággal felpörgetett idő, a belém oltott mai igazság, hogy a változás örök, és a biztatás, hogy mondd fel a gyermekkorod, nevelésed, felejtsd el, hogy tetteknek, szavaknak ugyanaz az értelme ma, mint tegnap… Nem, nem álmodtam azt, hogy két kis macska voltam s játszottam egymással, de szeretném, ha a hatvanöt év és a sok elolvasott könyv választ adna, hogy mi értelme van annak, ami egyszer majd úgyis véget ér? Kérdem, és mégis a legnagyobb csodálója vagyok annak a luzerni fiatalembernek, aki nap mint nap kijár a tópartra, órákon át válogatja a köveket, nagyság és forma szerint, majd hihetetlen ügyességgel, míg fény van, rakja a bábeli tornyokat, s nem törődik azzal, hogy másnapra egy felcsapó hullám, a felerősödő szél, vagy csak az észrevehetetlen tizedmilliméternyi csúszás ledönti. Csaknem biztos, hogy nem ismerik egymást, számomra mégis a tevékenységben társa, aki az aszfaltra másol 3×8 méteres reneszánsz kori mesterműveket, hogy majd az eső elmossa vagy a figyelmetlen járókelő összetapossa életének vagy csak napjának értelmet adó alkotását. Vásárhelyre-emlékezésem olyasmi, mint amikor a megalázott vagy megszomorított kis cselédlány az ágy alól kihúzza a cipősdobozt, előveszi féltve őrzött titkait, egy szalagot, egy elszáradt virágot, néhány rongyos fényképet, talán levelet s csak nézi és sír, mert nem jut eszébe már semmi, hirtelen kacatokká válnak a kincsek, s marad a tárgya nélküli vágy kínzó, szomorú fájdalma. Az a város, nincs többé, s még emlékek puzzledarabkáiból sem lehet már összerakni, rengeteg kis elem veszett el az időben, vitték magukkal rokonok, barátok, ismerősök az utolsó úton. A város megnőtt, de úgy, mint egy púp, vagy ahogy torzóvá válik egy sokat ígérő test a gyors növesztőszerek hatása alatt. Eltűnt minden szín, apró kis dolgok, amik az otthon melegségét adták. A gigantizmus megölte a város akkori jellegét, jellemét, megölt mindent, ami jó egy kisvárosban, s magával hozta minden rosszát a nagynak. Beteges érzés nálam a nosztalgia, vágyni valami után, ami nincs, s még egyszer nem lehet, tudok úgy emlékezni, mint egy krónikás, vagy csak panaszolni az eltűnt régi jó időket, mint holmi tehetetlen agg? A minap láttam egy filmet a szívátültetésről. Nem tudom, tudatosan vagy csak véletlenül, a kamera rajta maradt egy pár másodpercre a már kiemelt régi és beteg szíven. Jól látszott, hogy még dobog, elválasztva testtől, s gépekre sem kötözve. Valahogy így vagyok én is az én Vásárhelyemmel, távol Erdélytől, bennem és még sokan másokban dobog, de otthon már nincs meg, s vajon meddig dobogott az a szív? A kamera ráfordult az újra, s többet már nem láttam.

A brassói állomáson a búcsú sokkjából hamar ébredtünk, elkergette az izgalom, mi lesz a vámnál a zeneszekrénnyel? Egy évvel ezelőtt Budapesten, egy hűvösvölgyi bácsi tudván, hogy bútormérnök vagyok, megrendelt egy kb.1,2×0,8×0,4 m-es szekrénykét s ez most nagyon kapóra jött, gondoltam, az árából a pesti hetünk fedve lesz. Szétszedhetőre megcsináltatni gyermekjáték volt, még éltek a bútorgyári ismeretségeim, de azzal egyáltalán nem voltam tisztában, szabad-e a román-magyar határon csak úgy ilyesmit átvinni, szerencsémre a határőrök sem, ezúttal az egyikük a fejét csóválgatta, a másik valami mást s átment. Több baj volt a taxikkal. Érdekes módon, ami a Skodába súrlódás nélkül belefért, itt nehézségekbe ütközött. Ez majdnem felemésztette a forint- készletünket, de nem baj, mert mindezt kifizeti majd a bácsi… S tényleg, 2-3 órai munkával összeszerelve, át is adtam, ő egy bőséges ebéddel nyugtázta, s biztosított öröké tartó hálájáról. Még ebéd közben elmesélte, hogy valamelyik olasz bankban nyolcszáz dollárja van letéve, még ötvenhatban hozta össze, hogy ha menekülnie kell, hát ne csóré fenékkel, mint mi, s azzal sok szerencsét kívánt, még egyszer nagyon szépen megköszönte a munkát és a bútort, s ennyi. Hát ezt nem így gondoltam, de fel a fejjel, irány Dezső bácsi. Akkoriban minden erdélyinek volt egy bácsija vagy nénije, akihez bejelentkezés nélkül bekopogtathatott, s aki egy pár napra biztos szállást nyújtott. Most is így volt, a tizenkét éves Andris ártatlan mosolya s a bizonytalan cél, ahova tartunk, megnyitotta mások szívét. Rég nem látott barátok néztek utána, ki vihetne el Bécsig, mert a vonatjegyünk csak Pestig szólt, a nyugati határon túlra valutával kellett volna fizetni, ám annyi nekünk nem volt. Közben még szemüveget is akartam venni Andrisnak. Apósom a lelkemre kötötte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ne romoljon tovább a szeme, s az ő receptje még Pesten is érvényes, de odakinn, ki tudja… Itt segített s azonnal Bencze Feri (isten nyugtassa, nagy színész, jó ember és barát volt) kifizette a keret-, lencse- s gyorscsinálást azzal, hogy ha majd milliomos leszel, küldj az ellenértékében legót. Milliomos nem lettem, de a nagy doboz legó már a következő évben nála volt. Már-már megoldhatatlannak tűnt a továbbmenés, amikor a bridzsklubban, ahol végig- kérdeztünk minden párt, ki fog Pestről részt venni a loibeni Alsó-ausztriai bridzsfesztiválon, kiderült, hogy akik mennek, a csapatversenyen is részt vesznek s ez négy fő, szívesen elvinnének, de a kocsi tele van. Egy nappal a verseny kezdete előtt és a vízumunk lejártakor ránk telefonált Atya és Fia (nem vicc, ezen a néven ismerte mindenki őket a klubban), két pesti nagy vagány, hogy apus, legyél a Villányi úton holnap nyolckor, mert elviszünk. Előző nap délelőttjén unalom és időűzés okán vagy ürügyén kimentünk megint az állatkertbe, s Tordai Ernővel találkoztunk (vásárhelyi haver, Pista bátyám egykori osztálytársa, a Bolyai sportigazgatója). Német állampolgárként hazafelé tartott, és nagyon a lelkemre kötötte, hogy a gyermekkel kövessek el mindent, hogy Svájcba jussak. Németországban akkor éppen válsághullám volt, a munkanélküliek száma megduplázóddott, a hatóságok sem fogadták kitörő örömmel a menekülteket, pláne, hogy mi se rokona, se ismerőse nem vagyunk senkinek. Valahogy ez megragadt valamelyik kanyarjában a szürkeállományomnak s különösen az, hogy szerinte a svájci állam az, amelyik a legtöbbet tesz a családegyesítésért. Atya és Fia háromórás késéssel érkezett (én már az őrület határán voltam). Mi van, fiúka, izgulunk, izgulunk??? Felvettek, s irány Hegyeshalom. Itt aztán többször el kellett ismételgetnem a Brassóban kiadott vezényszót, mert amikor elvették mind a négyünk útlevelét,(három plusz egy beírás Andrisról), az autót félreterelték. Nekem hamar visszaadták. Atya és Fia tanácsára kiszálltunk, s kéz a kézben Andrissal megindultunk az osztrák poszt felé azzal, hogy mi mindenképpen legyünk túl, ők majd valamikor jönnek, s felvesznek az úton. Az osztrák vámosok egyike még rákérdezett, hogy mit akarunk gyalogosan s alig egy napra még érvényes vízummal Ausztriában, de a másik, amikor látta az útlevélből, hogy Erdélyből jövünk, intett, Isten segítse magukat, hadd menjenek, szólt oda a társának. Pár kilométer után fékezett mellettünk Atya és Fia, s röhögtek a félelmemen és a magyar vámosok hülyeségén. Bécsig elmesélték, hogy ezt-azt csempészgetnek, feketelistán vannak, de eddig még egyszer sem sikerült elkapni őket, pedig most is szétszedték a kocsit, úgy látszik, valaki megint köpött. A mostani úti cél: a zugárut (többnyire márkás sportfelszerelések) új raktárba tenni, mert a régi már az osztrák rendőrök nyilvántartásában is megjelent, így egy pár órára még Bécsben maradunk s majd éjféltájt megyünk tovább Loibenbe. Minket elvisznek valahova, ahol nyugodtan várakozhatunk, még kávéval, teával is meg fognak kínálni. Egy vöröses megvilágítású terembe vezettek, középen egy fürdőmedence volt, körülötte olyan nagytataformájú vagy -korú bácsik a 18-21 éves unokalányukat tanították úszni, magyaráztam Andrisnak, fiúunokák nincsenek, mert azok már tudnak, s a sötétség azért kell, mert a kislányok szégyenlősek pucéron… De hogy miért kell csórén lenni mindehhez a nagytatáknak is, azt már valahogy nem tudtam szavahihetően megokolni, szerencsére jött Atya és Fia. Igen, mi is azt kaptuk leghamarabb a nyugati életből, ami a leggyorsabban gyűrűzött be haza is a forradalom utáni demokráciával, a szabadság fedőnév alatt. Loibenről, ahova később megérkeztünk (még mindig idejében, hogy Atya és Fia egy nyitott bárt kapjon, lemosni az úti port) ma is csak annyit tudok, hogy a térképeken Leobenként tüntetik fel, de útleírásokban Loiben, és az ottlakók ha kiejtik a nevet, megint azt hiszed, hogy valahol máshol vagy. Az osztrák német annyira elüt s nem csak hangsúlyában a nálunk tanított német nyelvtől, mint a csángó magyar és a váradi irodalmi nyelv. Na még emlékszem a Willendorfi Vénusz alig pár centis szobrocskájára, amit úton-útfélen mindenféle kivitelezésben (fa, kő, elefántcsont, bronz, aranyozott), és minden pénztárcának megfelelően, hol 20 000 évesen, hol meg 26 000 évesre öregbítve kínálnak egy-két eurótól akár százig is. Ezt a szobrocskát annak idején nem a bécsi hangulatvilágítástól ködösen látott lányokról mintázták. Ez az ősember valós-vaskos vagy vágyaitól kissé eltúlzott figura a megtermékenyítést és a jólétet(olyan széles, mint amilyen magas) testesíti meg. Abban az időben még boldogok voltak az asszonyok, talán még Rubens idézi fel vagy hozza újra divatba a természetes állapotot, ma egy divatbemutató kísértetiesen hasonlít a filmek, fényképek, kordokumentumok mutatta koncentrációs lágerek frissen felszabadított, csontra éheztetett nőire. A bár szerencsénkre zárórás volt, Atya és Fia elvonultak a szállodába, mi a tulaj beleegyezésével, Andrissal összenyomtuk a párnás székeket s ott aludtunk, igaz, kívülről ránk zárt ajtók mögött. Hajnalban jött a takarítónő s ránk nyitotta az ajtót, kicsit csodálkozott, de látva, milyen otthonosan vagyunk berendezve, nem hívta a rendőrséget. Andrist aludni hagyta, és mikor a férje kicsivel később a kerthelyiségben beindította a fűnyírót, én átvettem tőle, még hálásan is néztek rám. A zajra Andris is felébredt, kikövetelte tőlem, hogy ő futkoshasson le-fel, keresztbe-kasul az izgalmas motorral, a konyhások is megjelentek a színen, velük a reggeli is, ami mindig kijárt a közben más munkára hazament férjnek, s amit mi örököltünk. Délig elszórakoztunk a fűnyírással, gereblyézéssel. Látván, hogy közben a pincérlány előkészítette az asztalravalókat, kéretlenül nekiláttunk az asztalterítésnek, a lánynak csak apró igazgatnivalója maradt, hogy a villák és kések pontosan annyi centire legyenek a peremtől, mint ahogy azt az akadémián tanítják. A tulaj is megjött, s meghívott ebédre, hogy viszonozza az önkéntességünket. Mikor megkérdezte, mit iszunk, Andristól jött a standard kóla , számára a teljes vakáció örök itala, én szerényen vizet választottam s megrökönyödtem, hogy a tulaj többször is rákérdezett, nem sört? Aztán hogy erősen kapacitált, hát nem bánom, legyen sör. Istenem, már fél lábbal a mennyországban voltam, emlékeztek, akkor odahaza a külföldi sör mit jelentett? S én most valódi osztrák sört ihatok egy kicsi téblábolásért, hát ez tényleg a Kánaán… Kicsit később belelapoztam az asztali ét- és itallapba, megrökönyödtem, a víz kétszer olyan drága volt, mint a sör, nahát ettől a pillanattól kezdve visszaállt a régi rend,vizet tisztálkodásra, kizárólag tisztálkodásra használni! Még megegyeztünk, hogy újabb éjszakára itt maradhatunk a bárban, de nappalra tüntessük el a két hátizsákot a raktárban, azzal mentünk is a terembe a játékra jelentkezni. Feltűnést keltett a tizenkét éves gyermek a hatvan vagy inkább hetvenes átlagéletkorú teremben. Ez csak fokozódott, amikor Andris az egyik legnehezebb leosztást a legjobb eredménnyel írattatta fel Észak-Dél ellen. Mi ketten a versenybridzset műveltük, a jelenlevők nyolcvan százaléka a kedélyes, igazi bécsi, nyugodt kávés- kalácsos délutánt eltöltő kártyázgatást. Az első részt csak a profi magyar párok, akik a helyezésekkel járó komoly pénzjutalomért jártak ide, végezték előttünk, így már a szünetben az érdeklődés központjába kerültünk.Amikor meghallották, hogy erdélyi menekültek vagyunk, csak úgy ontották a tanácsokat, hogy jaj, ide ne, az itteni lágerekben szörnyű állapotok uralkodnak, tele vannak bűnözőkkel, s különben is csak átmeneti táborok, ahonnan záros időben valahova, legyen az Kanada vagy Ausztrália, tovább kell utazni és így tovább és így tovább… Ennek hatása alatt másnap végigkopogtam a Németországból jött pár játékost, hogy nem hajlandók a visszaúton magukkal vinni minket, de amikor megtudták, hogy csak egy lejárt osztrák vízumunk van, udvariasan elzárkóztak a kérés teljesítésétől.Az egy müncheni W. Gyuri kivételével, aki Bukarestből telepedett át pár évvel azelőtt a lefizetett fejpénz segítségével, s akit korábbi mamaiai versenyekről ismertem. Vállalkozott, hogy nagyon szívesen, de ő most útban van Románia felé, s a visszaúton, ha addig ki tudom valahol húzni, hát elvisz, de addig is itt van, András, száz márka mint gyorssegítség. Gyuri, kösz, de mindenesetre add ide a német címed, hogy tudjam, hova küldjem majd vissza ezt a pénzt. András, nekem ne küldd, add majd tovább a nálad jelentkezőknek, én is így kaptam annak idején. A párkák mintha gyorsabban eresztették volna a fonalat a rokkán, s az események függetlenné váltak tőlem. Túl sok lett a feldolgozásra váró tanács, vélemény, és én már elértem a célom, hisz szabad vagyok, de úgy voltam vele, mint a magyar hadsereg a Karinthy-krokiban: Elfoglaltuk Angliát! Stop. Mit csináljunk vele? Stop. Egyfajta bódultságban lődörögtünk az utcán, mert sajnos, akkor éjjelre a bárba esküvős társaság jelentkezett be, ilyenkor nincs záróra. Egy nagyobb csűrre is utaló kapun bementünk, s megkértük a házigazdát, engedje meg, hogy hátul a szénában tölthessük majd az éjszakát. Miután lekáderezett, honnan vagyunk, kik vagyunk, még egyszer Andrisra nézett, nem bánom, menjenek… A játék is elvesztette már a vonzerejét, s egyre fáradtabban vártuk, hogy legyen vége. Jöjjön a másnap, amikor majd jelentkezünk az idegenrendőrségen, s aztán legyen, aminek lennie kell. Olyan tíz óra körül az asztalnál a lapok rendezése, az eredmény beírása alatt átszóltam magyarul: bírod még, Andris? Tarts ki, mindjárt vége s megyünk aludni! Az ellenfél (két idősebb hölgy) egyike megszólal magyarul: honnan s merre? Az első kérdésre még pontosan tudtam válaszolni, de a második választalan maradt, s amikor tovább mentünk a következő párhoz, utánunk jött, s egy levélkét csúsztatott a kezembe: Legyenek … (a szálló neve nem ugrik be, de a csillagoktól a porta keresztgerendája szakadt le) előtt holnap reggel, addig ne csináljanak semmit. Ezt könnyű volt megtenni, a semmit se csinálásban nagy gyakorlatom volt már, a tíz méter damasztot, amit tőkésítés céljából vittünk magunkkal, odaadtam a szállásért és a reggeliért a gazdának, mert hajnalban odajött az istállóba, s behívott egy pohár kakaóra meg kávéra, azzal le a Dunához mosakodni. Kicsit kellemetlen volt, mert bár augusztust írtunk, reggel hideg és amúgy itt gyors a víz, a part magas, onnan kellett hajlongani a kötelező borotválkozáshoz. Tükör híján csak találgattam, vajon lehúztam-e mindent, s még gyalog meg kellett tennünk a kábé hat kilométert a várszállóig, azt sem tudtam, hogy miért. Pontosak voltunk. A mamik is jöttek, s az autóban (hatalmas Volvo) elmagyarázták, nehogy jelentkezzünk a rendőrségen, mert sokakat a menekültek közül visszatoloncolták abba az országba, ahol legutoljára volt. Ez azt jelenti, hogy egy rövid magyarországi szünet után Romániában landolunk. Ez lett a végleges megerősítése annak, hogy Svájcba kell mennem. A magyarul beszélő hölgyről kiderült, hogy aradi, azzal biztatott, hogy neki másnap Svájcba kell utaznia, de nálunk hagyja a bécsi lakáskulcsot, s három nap múlva visszajön. Ha már úgyis ott van, megszervezi a mi átcsempészésünket minden részletében, addig menjünk ki a Práterbe, szórakozzunk. Hát mi kimentünk a vidámparkba. A bizonytalanság, s hogy most már vicc nélkül ne csináljak semmit, másokra bízzam a sorsunkat, nem hagyott nyugodni, főleg hogy szórakozni. Egyszerre magyar szó ütötte meg a fülem, tisztán kivehetően próbálta egy apa a hat-hét éves kislányát rávenni arra, hogy az ötödik fagyi már elég lesz. Tudtam, éreztem, az őr- angyal átvette az irányítást, nekem csak követnem, illetve hát értenem kell az üzenetet. Odafordultam, s hamarosan Bortnyik István egyetemi s munkahelyi kollégámmal ölelgettük egymást. Hát te honnan hova s hogy és mint? Kiderült, ő már két-három éve német állampolgár, most pedig Kolozsvárról, ahova a szüleit vitte vissza, haza, Németországba tart, persze, hogy elvisz. A bökkenő, hogy a kislányát kell meggyőzni, hogy az ajándékba kapott, használt bicikli az osztrák rokonoknál maradjon még egy fél évig, mert ha nem, hát tényleg nincs hely a kocsiban. Egy nőt, még ha ilyen zsenge is arról lebeszélni, amit akar, vagy rábeszélni arra, amit nem akar, meghaladta az erőmet, fantáziámat. De a pár óra, amit a vidámparkban még együtt töltöttünk, összehozta a gyermekeket, ők jelentették be, hogy mehetünk. Másnap reggel még rendbe hoztam magunk után a vendégszobát, írtam egy kis levelet, amelyben mindent megköszöntünk, de mint írtam, nem akarom ilyen sorsdöntő dolgokba belesodorni. Kitettem az utolsó vagyontárgyainkat, mozsarat, vasalót, népi párnahuzatokat fizetségként (a most már amúgy is fölös ballasztot az asztalra), a kulcsot becsúsztattam a levélládába, s irány a német határ. Útközben megbeszéltük Istvánnal, hogy ha baj van, hát ő nem is ismer, mint stopposokat vett fel, nem tudhatta, hogy nincs vízumunk, minden felelősség az enyém. Amikor a határ (Salzburg) emelkedő hegyaljába értünk s onnan szemmel lehetett tartani az átmenő forgalmat, kivártuk, míg besűrűsödik a turistahullám, s a kétméteres, szőke Fritz az ablakból csak úgy integet, betettük a szerencsénkre akkor ugyanolyan színű útlevelem az övébe, mély lélegzetet vettünk (a gyermekek aludtak a hátsó ülésen), s lépésben neki a guillotine emelvényének. Pokoli volt. Ehhez még a legunottabb turista- képet vágni, akinek a határátlépés napi rutin, ismétlődő közömbös valami. A pulzusom a száznyolcvanatt akkor léphette át először. Pont előttünk kilépett a szőke óriás a fülkéből, odahajolt az ablakhoz (most kéri, most kéri az útleveleket, istenem, add, hogy intsen, add, hogy intsen, az nem lehet, hogy annyi akarat, s ezer év és minden!…). A kéz megindult felénk, a marok becsukódott, egy mutatóujj lassan, de tisztán, kivehetően megmozdult:TOVÁBB! TOVÁBB!!!!!!! Hörögve indult az üvöltés, egymást fékeztük, még ne, még ne, de amikor olyan száz méterre mögöttünk volt a határ, kitört belőlünk, a gyermekek is felébredtek, s amilyen hangosan csak tudtuk, ordítva énekeltük az egyetlen dalt, amit mind a négyen ismertünk: Lánc, lánc, eszterlánc… igen, lehullott a lánc. Be az első benzinállomásra a még megmaradt helyet a csomagtartóban feltölteni sörrel, és gyermekek, amit csak akartok, rágó, fagyi, cukorka minden, de minden s még azon felül is! Nagy későre jött a zuhany: látod, András, ilyen a svájci határon nincs, ott minden útlevelet többször is betesznek a számítógépbe, kezdi mesélni a Svájcot már bejárt István. Márpedig nekem oda kell menni, és én oda fogok menni, ha a … Késő éjjel érkeztünk István lakására, valahol Frankfurthoz közel egy mintakatalógusba illő kisvárosba, ahol üres szobák vártak ránk. A nej a másik leányzóval egy kurta parancsos üzenetet hagyott: a házat hozd rendbe, akinek van ideje romániai kirándulásokra, legyen erre is, mi itt és itt vagyunk. Egy Bodeni-tó melletti helyiség neve zárta a szerelmesnek nem nevezhető levélkét. A gyermekeket ágyba, a söröket a hűtőszekrénybe, s gyere, álljunk neki, csináljunk rendet, ezt a két üveget ne tedd be, hanem nyisd meg vacsorának. Elosztottuk, ki mit csináljon,én a konyhát választottam, mert az emlékeztetett Herkules augiászi hőstettére s valamiképp már most meg akartam szolgálni Istvánnak a jótettét. Ez is idővel rögeszmévé alakult bennem, senkinek adósa ne legyek, s a lehető leggyorsabban lerójam a kötelezettségeket. Remekül ment, s mire megraktam a mosogatógépet, bele a port is, István csak meg kellett indítsa, mert életemben most láttam egy az egyben ilyen gépet, nyithattuk is a következő üveget, hogy beszélgessünk. Röviden, mi minden történt azóta, hogy eljöttek Sepsiről s aztán hogy velünk mi legyen, szó szót követett, lassan világosodott odakint. Mi a sokadik sör után csak amikor derékig ért a mosópor habja a konyhában, vettük észre, hogy tévedésből nem a mosogató-, hanem a mosógépbe szánt port tettem a gépbe . Úgy dőlt a sűrű massza, mintha a tűzoltók ontották volna a vízzel nem oltható, égő célobjektumra. Kezdhettük elölről, igaz, a röhögéstől új erőre kapva, mire a gyermekek felébredtek, ragyogott minden, így kipucolva konyha még nem volt Németországban, szabadalmaztatni kellett volna a módszert. Szép augusztusi nap volt, hétvégén amúgy sem lehet ügyeket intézni, a hivatalok zárva, kimentünk a strandra a gyermekekkel, s míg ők egymást elfoglalták, mi is aludtunk egy rövidet, ott és akkor még nem kellett szorosan vigyázni rájuk, még nem harapódzott el a pederasztia rákja Nyugat-Európában, a strandmester rajtuk tartotta szemét, s így csak amikor ráztak, hogy éhesek, kellett apai kötelességünknek eleget tenni. Este otthon elő a térképet meg a telefonkönyveket. István a másnapi utat tanulmányozta a Bodeni-tó felé, én meg ismerős címeket kutattam. Bár mint ahogy jeleztem, nem volt kitűzött cél Svájc, de édesapám, amikor tudomást szerzett a kalandvágyamról s ismerve a fiát, két könnyen eldugható papír kígyócskára felírta egy valamikori, még Sorbonne-on megismert, s míg lehetett, levelezéssel fenntartott barátság alanyának nevét és címét és az én osztály-, kézilabda- és zsúrhaverom telefonszámát. Bátyámmal, Pistával azelőtt pár évvel, a nyugati portyájuk alatt meglátogatták, és Kristóf Zsiga olyan kijelentést tett, hogy Cipa (ez én volnék) jöhet bármikor, ha megélhetést nem is, de lakást és kaját biztosítok neki, míg itt lesz… Nem vesztegettem sok időt a telefonkönyvekkel, a német tudakozó és pontosság, alaposság hamar behozta a volt osztálytársak, vásárhelyi szomszédok számait. S miután mindegyik kitörő örömmel üdvözölt a szabad világban, gyorsan takarodót fújtak mihelyst rátértem, hogy tanácsot vagy esetleg kölcsönt adjanak a kezdéshez. Amilyen sértődött (igen, ez a helyes szó az akkori lelkiállapotomra) voltam akkor a visszautasításokért, ugyanúgy szégyellem ma a meggondolatlan vagy nem, inkább illetlen, tapasztalatlan elvárásaimat. Amikor már nyeregben voltam, hozzám is jöttek, nem is kevesen ugyanilyen kérésekkel-kérdésekkel s akkor már tudtam, milyen őrült veszélyt, nem vállalható felelősséget jelent könyökig bele- nyúlni valakiknek a sorsába, nagyon szívesen elmondtam, hogy én akkor és ott hogy csináltam, mik és hol voltak az útvesztők, buktatók de hogy te hogy csináld, azt magadnak kell eldöntened. Itt omlott össze az elképzelésem, hogy nekem könnyű dolgom lesz odakint, hisz az ösvényt vagy utat már előttem kitaposták, megvágták, nekem csak be kell állnom s gázt bele… Nagy későre jutott eszembe Komáromi Misi. A barátjának a temetésére vágtatott át Európán Sepsiig, akkor még a Nagy Út gondolatával csak játszadozva faggattam, ő azzal zárkózott el a fölös és meddő dumától, itt a címem gyere ki, aztán meglátjuk… A Bodeni-tó a zöld határ Svájchoz, ez az, Istvánnak amúgy is oda kell mennie másnap reggel, irány először Stochach, Misihez, majd István onnan tovább megy békülni. Misi a jólmenő nőgyógyász, -csábász nem tudom, melyik kvalitása dominál kinek-kinek az emlékezetében, nekem mint egyike a legsegítőkészebb, igazi jó havernek maradt meg s múlt időt kell használnom, mert időközben az vitte el, ami a legjobb volt benne, a szíve. Óriási grill vacsorát rendezett, a farkaskutyái sem tudtak megbirkózni a felgyűlt, lerágott csontmennyiséggel, mi ketten hátúszást végeztünk a különböző piákban és emlékekben, Andris meg pancsolt a westernvideókban, másnap reggel nehéz fejjel s újra a brassói jelszó sűrű ismételgetése mellett szálltunk hajóra. A tervünk az volt, hogy Misi a jachtjával (olyan 15-20 méter hosszú, 5-7 méter széles, külső és belső kabinokkal, hatalmas vitorla, dupla motor stb.) elvisz a kreuzlingeni strand közelébe, ott én kiúszom, Andrist meg kihozza kis gumicsónakon a fogadott fia. Többre nem mert vállalkozni, mert nemrég telepedett át Svájcból, s ott ilyen és ehhez hasonló ügyek miatt kegyveszetté vált, és nem akart minket veszélybe sodorni, na meg az embercsempészek listájára most már véglegesen feliratkozni. A csomagjainkat meg (2 hátizsák), amikor Svájcban célba értünk, utánunk hozza. Az útlevelem, a kis pénzünk egy vízhatlan zacskóba kötöztem, s búcsú nélkül, a hajó parttól takart oldalán belecsúsztam a vízbe. Misi távcsövön követte a haladásom, meg az esetleg „ellenséges” határőrség mozgását, s idejében indította útnak Andrist. Én már a strandon heverészve lezserül, ahogy illik a vasárnap délutánt fiával a strandon töltő svájci állampolgárnak, úgy vártam. Andrisnál is volt egy kis csomagocska, amit a vízben magával mint kagylókat gyűjtő gyerek vonszolt, s amikor ő is megszáradt, magunkra vettük a majókat, és sortokat (ennyi), s irány a vonatállomás és Zürich. Kreuzlingen ikerváros Konstanz-cal, ez a német fele a városnak ezt kellett elkerülni mindenáron. Megveszem a fél és egész jegyet, s a svájci pontossággal érkező vonaton kinyújtózom, végre túl vagyunk, véget ért az Odüsszeia. S ekkor látom, hogy nem Zürich felé, hanem fordítva, Konstanznak indul a vonat. Én marha, a rossz vonatra szálltam (mint már nem először életemben), gyere Andris, az első kanyarban, ahol lassít a vonat, kiugrunk, én ezt már tovább nem csinálom. Hála a teremtőnek s a svájci vonattervezőknek, az ajtó automatikusan zárt, azt csak az állomásokon lehetett csukni-nyitni. Tényleg visszavitt Németországba az ottani utasokat is felvenni, de útleveleket csak a felszállóknál ellenőriztek, és azt is az állomáson, nem a vonaton, s így miután átéltem még egyszer az elmúlt napok minden kínját a schaffhauseni állomáson, ahol át kellett szállnunk, szörnyű fejfájás kíséretében egy forró leves mellől hívtam fel Zsigát, hogy ott vagyunk hamarosan Zürichben s már nincs idő és lehetőség könnyelmű kijelentésének korrigálására, jöjjön. Zsiga jött, és boldogan jött, s ez már a Megérkezés. A Nagy Út véget ért.

1. Skandikamera:
   2013. május 5. 06:06

   „A bizonytalanság, s hogy […] másokra bízzam a sorsunkat, nem hagyott nyugodni… ”

   Hasonló emlékek birtokában emlékszem arra, hogy az állandó bizonytalanság félálomszerű állapotot idézett elő. Egyfajta önműködő üzemmódot, melyben egy fix pont volt: a gyerekkel akárhová, csak nem vissza.

2. Gergely Tamás:
   2013. május 6. 10:58

   Én repülõvel. Rövidebb volt, de ugyanilyen izgalmas