Ábris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rágódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a választási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életrajzát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni. Múlt? Hol van az már? Manapság más, tisztább szelek fújnak.
– Tiszteletem! – pattant föl hajlongva a portás.

A fiatalember hidegen biccentett. Sosem kedvelte a mézes-mázos modort. Szerencsére lassacskán ez is a múlté, múzeumba kerül, s vele a portások is.
Az osztályon parázs vita lángolt. Mindenki egyszerre beszélt, gesztikulált a különböző pártok ellen vagy mellett, attól függően, ki melyikhez akart csatlakozni.
– Nálad mi az ábra? – csapott rá kíváncsian Ábris mérnöke is. – Na és a sóder…? – váltott témát, még mielőtt választ kapott volna. – Beszerezted, komám? Úgy tudom, építkezel.
– Építkeznék, csak hát…
– Reform ide, társadalmi fejlődés oda, sódert egyelőre még mindig nehéz kapni. Pedig enélkül egy vityilló sem épülhet föl. Várjál csak! – nyúlt a telefonhoz. – Halló, Imi? Itt Mihály beszél… Igen, akiről szó volt… Remek! Tehát ötkor… Hogyne: Herczeg, Béla, Ábris…
– Én? – kapta fel a fejét a műszaki rajzoló. – Mi van velem?
– Ötkor viszik.
– Micsodát?
– Hát a sódert.
– Viccelsz?
– Szoktam én viccelni? Na látod! Dolgozzunk, uraim, dolgozzunk! – rikkantotta el magát a mérnök, később odasúgta: – De aztán, komám, az SZDSZ-re szavazz!
Bumm! Nesze neked reform, nesze neked új szél! Úgy oldalgott a főmérnökhöz, hogy észre sem vette.
– Elhoztam a rajzokat. Tudod, amiket kértél.
– Az pontatlan, az hibás, ezzel meg elkéstél – turkált a főmérnök Ábris rajzaiba.
Pedig a fiú ügyes rajzoló volt, otthon festett, dicsérték is sokan. Igen, még a főmérnök is, éppen ezért nem érti, miért bírálja egyszerre ilyen cudarul.
– Legközelebb vigyázz jobban, kérlek, különben meg kell válnunk egymástól. Egyébként te kire szavazol? Mert én a narancsra, tudniillik az a legkedvencebb gyümölcsöm – nevetett a főmérnök. – Világos? – nézett sokatmondóan a fiatalember szemébe.
– Mint a nap.
– Ismétlem: a narancsra.
– Értem: a narancsra.
– Okos fiú. Na, add ide azokat a rajzokat, hátha lesz elfogadható is közöttük.
Egyik nap maga az igazgató hívatta magához. A zakóján piros szegfű virított. Vele volt a mérnök és a főmérnök is.
– Mi hír az osztályon? Ki kire szavaz? – kacsintott tréfásan a diri reájuk.
– Ki erre, ki arra – sandított Ábris a mérnökre és a főmérnökre.
– Hallom maga tehetségesen rajzol. Így van, főmérnök úr?
– Pontosan – bólogatott buzgón a főmérnök.
Ejha! – nézett nagyot a fiú. A reggel még trehány és ügyetlen voltam.
– Remek! Nézze, nincs sok időm – nézett karórájára az igazgató –, ma még nagyon sok munka vár rám, ezért máris rátérek a lényegre: ha netalán tovább akar tanulni, mi szívesen támogatjuk, ha óhajtja. Óhajtja?
– Természetesen. Hálásan köszönöm.
– Nem kell megköszönni. Tanuljon csak, ennek mi örülünk a legjobban. Legyen mérnök, festőművész, igen, maga olyan fiatal, hogy még akár miniszter is lehet – tűzött az igazgató Ábris, majd a főmérnök és mérnök zsebére is egy szegfűt.
A fiatalember döbbenten távozott. Legszívesebben letépte volna azt a logót, de nem volt bátorsága hozzá. Utóbb mégis rászánta magát, és a portás előtti szemétkosárnál az egészet behajította a szemétbe.
– Viszontlátásra! – köszönt oda a kapusnak.
– Alászolgája, kolléga úr! – nézett Ábrisra görbén a portás, és semmi mosoly, semmi hajlongás; még csak fel sem állt, mint egyébkor.
Az ő gomblyukában is piros szegfű díszlett.