A fahéj íze — elszomorít…(!) Sejtem, (bár nem tudom), hogy ez mélyen bevésődött természetes reflex lehet; ha hihetek a gyomorszájamnak, azért tölt el szorongással, mert ’68 húsvétján, közvetlenül a kulcscsontműtétem előtt, anyám süthetett-főzhetett, s én bele-belecsippenthettem a fahéjba. Szomorú, majdnem gyászos az íze. Újabban azért kínzom magam vele, mert egy nyavalyámnak állítólag jót tesz.

Éppen ezen borongtam magamban, amikor munkahelyem beeresztő marhasorompójánál hirtelen ceruzahegyező-szag csapott meg. Világos: ’68-ban — műtét előtt és műtét után — sok ceruzahegyezőt vettem [Erdélyben: ceruzahegyző], s érezni véltem a friss fenyő- vagy cédrusforgács illatát, ami a hegyzőkön lévő nyulat, mókust, elefántot, írógépet, rulettet, burába zárt színes dobókockákat idézte fel bennem…

Ó, gyomorszájam, szorongásom szerve, ne hagyj el! Inkább legyek sanyarú, rágódó, önemésztő, mint felnőtt, akinek nem kell a játék…

Budapest, 2013. IV. 29.