Szerettem őt is, a műveit is, főleg a grafikákat, de a borítókat is. Tőle tanultam meg, hogy a könyvillusztráció és a fedőlap, még a betűméret sem holmi „alkalmazott művészet”, illetve aki így értelmezi, az olyan, mint aki guminőkkel szórakozik édesded magányában. Szerettem a szenvedélyét, a humorát, az öniróniáját. „Köszönöm, Péterke, mert én gyenge gyerek vagyok, kell nekem a borogatás”, mondta egyik róla írt esszém megjelenése után a telefonba azzal a zamatos kökösi baritonjával, amit külön is szerettem.

A távolságot nem szerettem, bármekkora sikereket is aratott Szegeden. Nyilván másként látom, mint a szegediek vagy akik csak azt a korszakát ismerik, mégis úgy éreztem és érzem a mai napig, úgy járt, mint az egyféle vízhez szokott hal, akit hirtelen másféle vízbe vetnek. Ott is tud úszni, elvégre hal, de kiveszett mellőle mindaz, ami a víz mellett éltette – még a cápák sem ugyanolyanok. A kollégákat, akikkel egy életet együtt töltött a Kriterionnál, most alig látta, csak telefonon keresztül „találkoztak”. Szerették mindannyian, Domokos Géza, Dávid Gyula, Bálint Lajos, Mező Piroska, Géczi János, Debreczeni Ági, Hatházi Melinda, Szilágyi N. Zsuzsa, és ami fontosabb most: ő is szerette őket. Biztos vagyok benne, hogy már a mozgása átalakult, ha Dávid Gyulával találkozott, mint ha ott, a másik életében akárkivel.

Egyszerűen fájt, hogy nem itt van, hiányzott a városból és az életemből. A fejemben; nem, a szívemben vannak a Don Quijotéi, mint azok a kétségbeesett alakok is az Egyszerű vers a kegyelemről című Dsida-kötetből, a Polis kiadványából. Csak a legnagyobbak tudnak úgy könyörögni Istenért, ahogy ő könyörgött ott.

És könyörög most is, bár már elérkezett Hozzá.

(Forrás: A jódeménység foka)