(Levelek New Yorkból)

Egy kobaltkék óriásfelirat jelezte, hogy a hely, ahol békésen állok, és átszellemülten kenegetem a képemre az ötvenfaktoros hawaii-i naptejet, az a Hollywood International Airport. Jól éreztem magam a buszmegállóban, minden jel erre utalt, már amennyire az ember egy buszmegállóban jól érezheti magát. És főleg ha nem ott lakik, hanem csak a buszra várás ürügyén tartózkodik ott. A kozmetika meg azért bírt nagy jelentőséggel, mert februárban is leugrottam két napra a New York-i télből csepp napsugarat és trópusi nyarat szippantani az életembe. És történt vala, hogy tán rohadt volt a napolajam, vagy csak a német UV-viszokra gyártották – állítólag Hamburgban, (ez vajon hogy került az én délre utazó táskámba, azóta is megfoghatatlan számomra…) mindenesetre röviddel érkezésem után céklavörösre sültem, és az óceánra nyíló teraszú „Fürge homár” névre keresztelt kisvendéglő felett fityegő cégtábla rákjának a színére váltottam – már ott, ahol a nap érte a testemet. És én hagytam, hogy érjen, mert engem soha a nap nem égetett meg, amióta az eszemet tudom. Pedig egy ideje tudom, és a tengereket is elég kitartó rendszerességgel látogatom. Azonnal telefonos segítséget kértem, és Zsuzsi volt az első, aki segélyhívásaimra reagált, lévén, hogy a londoni időeltolódás őt még ébren találta.
Tejföl.
A megoldás jól hangzott, s az ottthoni házi praktikák emlékeiből én is jól emlékeztem erre. De tejfölt itt beszerezni legalább olyan kihívás lett volna, mint amikor anyám bekereste New Yorkot egy nokkedliszaggatóért.

– Aggódom érted, drágám – szomorkodott Zsuzsi – Szobaszervíztől nem kérhetnél vajon?…
Erre felszisszentem.
– A Hyatt Regency-ben lakom. Négycsillagos. De annyira, hogy egy kétdecis palackozott ivóvíz is négy dollárba kerül. Attól tartok, azon túl, hogy zokon vennék kérésemet, a tejfölt, ha mégis kihozná a pincér, a tehén árát is belekalkulálná… – és el is vetettem az ötletet.

Aztán a február hátralevő részében szorgalmasan vedlettem a bőrömet, ami különösen izgalmas azért volt, mert karrierem szempontjából fontos meghallgatásra készültem épp olyan körökbe, ahonnan azért is hazaküldenek valakit, ha a haja nem éppen hat hüvelyknyire van az inge gallérjától. Az én hajammal ilyesféle probléma nem adódhatott, viszont olyan lelkiismeretesen hámlottan mindenhol, hogy még kicsivel az ominózus időpont előtt is olyan voltam, mint egy káposztafej.

Most tehát ott álltam a buszmegállóban, röviddel földetérésem után, és nem akartam többé a véletlenre és a német napolajakra bízni magam. Áprilisi kora reggel volt, de már harminc fele kúszott a kánikula.

– A városi busz innen indul? – szólított meg egy akcentusmentes amerikai bariton.

Egy szőke és a maga nemében meglehetősen jó kiállású fiatalember magasodott fölém szelíden és szélesen mosolyogva, mint a birsalma-nyuszi kompozícióban a résztvevők.

– Igen, én is azt várom – válaszoltam, miután végigmértem, és folytattam is a kenegetést – Hova megy?
– A belvárosba.

Na ja! Gondolhattam volna. Ez is egy túrista. Azok is, ha megérkeznek New Yorkba, odasietnek, és megkérdik, hogyan lehet eljutni Manhattanbe. Olyankor felesleges ecsetelnem, hogy Manhattan ugyan kicsike a nagy New Yorkhoz viszonyítva, de mégiscsak harminc kilométernél hosszabb, és nem árt, ha az ember tudja, hová is tart azon belül. Erre szokták rávágni második válaszként: hát a Times Square-re, a Downtownba. Amikor ezt így kijelentik, már nincs visszaút, és nem szabad elmagyarázni, hogy a Downtown a Times Square-től olyan messzire van, mint Szatmártól Kispeleske, mert a túrista agresszívvé válik. Ez az én emberem is most mintha szálkát nyomott volna a körmöm alá.

– Biztos, hogy oda…?
– Én azt gondolom – mondta elbizonytalanodva.

El is töprengtem, hogy egy ekkora nagy mamlasz megtermett világfi hogyan lehet ennyire gyámoltalan. De beláttam, hogy manapság az ilyen fiatal és jóképű férfiak biza, ilyenek. Pláne, itt Amerikában. Olvastam a múltkor is, hogy sok fiatal harminc éves koráig sem hagyja el a szülői házat, eltűnőben van az a trend, hogy tizennyolc évesen a gyerekek szedik a sátorfát, és önállósulást játszanak. Vagy ha mégis elszakad adott pillanatban, amikor rájön, hogy a mindennapok nem hasonlítanak a Jóbarátokban látottakra, futva kérezkednek vissza a családi kötelékbe. Így láttam én ezt a jóembert is itt magam előtt.

– Csak mert gondolatm, hogy talán a beach-re megy. Az meg egy külön sztori… De abban is tudok segíteni, mert én meg oda megyek.
– Ó, de csodálatos! – lelkesedett – Bár, én azt hiszem, mégiscsak a belvárosba megyek – és az ebben a mondatban meghúzódó határozottsága imponált is nekem.

Végignéztem rajta: rövidnadrágban és lenge vászoningben volt, mint egy nagyranőtt gyermek, s mint az említett generáció összességében véve, beleértve minden immaturitást. Hullámos göndör szőke tincseit a frissítő szellő rendezgette, poggyásza meg egy kicsi hátizsák, mint amilyennel az ember leszalad a strandra. Ez egyet gondolt, és lerepült Floridába, csak mehessen a belvárosba – morfondíroztam körbe a fiatalembert magamban, és azt is eldöntöttem, hogy ez akkor éppen olyan bolond, mint én. Máris szerettem. Be is mutatkoztam, ő is kezet nyújtott:

– Sam.
– Pompás, pompás, Sam! Nos, ha így állunk, akkor a képlet nagyon egyszerű. Mindjárt jön az 1-es busz, mi arra szépen felülünk, és maga a downtownba megy, én meg félúton átszállok majd egy másik buszra, amelyik a tengerpartra visz.
– Remek! – örvendezett – Milyen szerencsém van, hogy találkoztunk… senki sem tudta nekem megmondani, honnan indul a városi busz. Csak maga.
– Persze, itt nem nagyon tömegközlekednek. Csak a szegényebb népek.
Egy sietős nő lihegett bele a beszélgetésünkbe:

– Downtown Miamiba itt szállok buszra?

Niná, hogy ez is „downtownba” megy…

– Igen, az 1-es buszra, mi is arra várunk – sietett felvilágosítást adni szőke barátom készségesen
– Na, most, tisztázzunk valamit, Sam – és kérdően felé fordultam, a nőt egy pillanatra társaságon kívül reksztve – maga most Miami vagy Fort Lauderdale belvárosába akar menni?
– A Las Olas-ra.
– Az Lauderdale. Maga velem jön. Asszonyom, maga meg a túloldalt felszáll az ellenkező irányba, Miami arra van.

És amikor mindenkit jól útbaigazítottam, elraktam a naptejet, és feltettem a napszemüvegem, miközben az járt a fejemben, milyen fura, hogy évekkel ezelőtt eszemben sem lett volna, hogy valaha teljesen otthon fogom érezni magam még Miamiban is. Tudtam, hogy még valami fontosat kell mondanom Samnek, de épp jött a busz, és hirtelen ki is ment a fejemből, mi volt még, amire figyelmeztetnem kell.
Kezeltem a frissiben megváltott napijegyemet, és leültem. Amerikában a buszra csakis az első ajtón át szabad felszállni, akármilyen hosszú is a sor a buszmegállóban, mert a sofőr előtt kell kezelni a jegyeket. Így lassú ugyan a beszállás, de nincs szükség ellenőrökre. Sam is sorra került, és benyomta ötdolláros bankóját a gépbe, és megkapta a maga napijegyét. Abban a pillanatban eszembe jutott, amire figyelmeztetnem kellett volna, de már késő volt. Az automata elnyelte a pénzt, és kidobta a bérletet. A magas szőke barátom ott állt tétován, és a sofőrt leste, aki rezzenéstelen arccal mereven előre bámult és nem győzte kellőképpen minden porcikájával hangsúlyozni, mennyire únja ezt az egészet. Az is nyilvánvaló volt, hogy szeme sarkából, de legalábbis a tarkójából „látja” ezt a megtermett férfit, aki bőre színével virított is kicsit a busz tömegében.

– Nem négy dollár egy napi bérlet? – kérdezte, amikor elegendő bátorságot gyűjtött, hogy az unatkozó sofőrt megbolygassa.
– De. – felelte amaz kurtán, ki sem zökkenve hullamerevségéből.
– De én ötöt tettem be… – mondta mind bátortalanabbul Sam.
– Az a maga baja – morogta a sofőr, és intett, hogy haladjon hátrafelé onnan.

Mellém kuporodott, és annyira átéreztem csalódottságát. Mert ez az én csalódottságom is volt, hisz én is – nem egyszer – megjártam Dallasban, Chicagóban, sőt, itt is…

– Nem adnak pénzt vissza. Emiatt van kiírva, pontos összeget dobj be – magyaráztam, mintha okosabb lennék, pedig csak a tapasztalat szólt belőlem, és a rossz lelkiismeretem, hogy elfelejtettem, hogy szólni akartam erről, még mielőtt felszállunk. De Sam, mindamellett, hogy szemmel láthatólag bántotta Amerika eme fondorlatos átverése, nem vette nagyon zokon a történteket. Ebben a pillanatban Julio, egykori kollégám jutott eszembe. Az volt állandóan olyan egykedvű, mint akinek ellopták a biciklijét.

Aztán már másra terelődött a szó. Megkérdezte, honnan való vagyok.

– New Yorkban élek, de a hazám Kelet-Európában van.
– Jaj de jó! – örvendett.
– Mi a jó benne?
– Olyan egzotikus.
– Ahogy vesszük. Romániában születtem és magyar vagyok.
– Jaj, de jó! – örvendezett ismét.
– Ebben neked mi a jó, Sam?…
– A barátnőm – már hogy az ex-barátnőm magyar…

Nem tudtam eldönteni, miért tartotta fontosnak hozzátenni, hogy az említett hazámlánya miért már csak múlt idő az életében, de nem faggattam, csak figyelmesen és érdeklődéssel bólogattam, s néha meglepetten nyögtem
– Tóth a neve. Így, ahogy mondom T-O-T-H! Jelent ez valamit?
– Nemzetségnév.
– Milyen érdekes.

Ma már nem lepődök meg, ha bárkivel is találkozom a világ bármely pontján, ugyanis biztosra vehető, hogy bárki, akármelyik pillanatban előkaphat a cilinderből valakit, aki neki magyar az életében. És Sam nem volt semmiben kivétel, mert így folytatta:

– Mi a legnagyobb város ott Magyarországon?
– Már, hogy a főváros? Budapest.
– Én ebben a földrajzos dologban nem vagyok túlzottan járatos. Pedig sokat olvasok. És a magyarokról is olvastam eleget. Közel van Törökországhoz például, ugye?
– Ahogy vesszük. Innen nézve meglehtősen közel.
– El kell oda jutnom…
– El biza. – hagytam jóvá – De addig is mesélj nekem most te magadról.
– Kolumbiai vagyok…

Na, ezen meg én döbbentem meg. Mert egy kolumbiai lehet sötétebb bőrszinezetű, lehet köpcös alacsony, és latinos beütésű, spanyol akcentusú, tömzsi ujjú, ravasz. Netán csúnya is. És semmiesetre sem Sam. Ez a fiú azonban magas volt, szőke és akcentusmentes, no meg jámbor. Sam nem vette észre meglepettségemet, és szelíd arccal folytatta:
– … de Wisconsinban nevelkedtem és Denverben élek most, Kolorádóban.
– Óh!… – hirtelen csak ennyit tudtam erre reagálni, Sam máris a reggel aktualitására tért:
– Mit szól a maraton-bombázáshoz?

Nem tudtam, mit szóljak, mert a merénylet másnapján még nem sokat lehetett hozzá szólni, így sablonokban válaszoltam. Kétségtelen, hogy azon a reggelen az ország minden pontján erről folyt a társalgás.Újat nem lehetett mondani, csak rágni a népnek kivetett információkat.

– Majdnem indultam én is, de nem fért bele a programomba most ez a maraton, de egy barátom ott volt…
– Jól van?… – kérdeztem vissza.
– Igen, valahol elakadt. Távol onnan, szerencsére.
– Nekem is van egy barátom. Az is állandóan fut. Mindenfelé. És ha nem épp odahaza lenne most szabadságolni, biztos, hogy aggódhattunk volna érte is, mert Bostont nem hagyta volna ki…

A gyorsan kifulladt témán keresztül csakhamar a fegyverekhez, s onnan a kötelező sorkatonai szolgálathoz jutottunk.

– Én a rendszerváltás idején voltam katona. Volt ott kis forradalom is. – meséltem a negyed évszázaddal ezelőtti élményeimet ennek a fickónak, aki alig lehetett ennél sokkal több. És persze, érdekesnek találta. Majd viszonzásképp elmondta, hogyan NEM lett ő végülis két évre katona Kolumbiában, amikor egyszer majdnem besorozták.
– …mert hiába van amerikai útlevelem, őket az nem érdekli. Mert szerintük meg kolumbiai vagyok. És akkor két évre katonának kell lennem. Hát, nem kapnak belőlem… – mondta felhevülten.

Aztán hogy kiknek sikerült belőle kapni utóbb, már nem tudtuk kideríteni, mert le kellett szállnom. Csak kérdeztem, hogy jár-e a beach-en, ha már a Las Olas-ra igyekszik, és intett, hogy minden további nélkül, hisz kicsi a világ:

– Ott leszek… a bicikliknél.
– Aham. – bólogattam, pedig fogalmam sem volt, milyen biciklik forognak itt szóban – Hát, nagyon bizakodva tekintek egy újabb találkozás elé, kedves Sam. Ebben a kicsi világban. Kinn a beach-en.

Még le se szálltam, Sam egy szemközt ülőhöz szegezte a kérdést a bosztoni merénylettel kapcsolatosan. A busz pedig csendesen elduruzsolt velük Fort Lauderdale belvárosa irányában.

New York, 2013. április 30.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ