Vörösbőrű testvéreim, Bélák! Tudjátok hát meg, hogy minden indián ezen a kerek világon magyar, illetve csak a felük, mert a másik felük labanc eredetű és eszerint is viselkedik. Mi azonban az ősiségből jöttünk, és a Zsírfecskék Barlangjában, rovásírással aranytáblára vésve őrizzük a Nagy Bizgentyűbuherát, mely majd szükséges lesz a Nagy Napon, mikor is megtörténik a Hatalmas Zomotor és végre Quito is magyar falu lesz. Minden tenger mossa majd minden határunkat, minden határon túl.

Határtalan, kérem, az emberi hülyeség. Körülbelül a fentiekhez hasonló végkövetkeztetést vonhatunk le a Magyar Tudat című csodamagazin Magyar Nő mellékletének „ismeretterjesztő” tanulmányából, mely „szigorúan politikamentesen” (mentesen ám a jó fenét) tájékoztatja az információra éhes hölgyeket arról, hogy az indiánok magyarok. Aki nem hiszi, járjon utána, itt olvasható.

Ők meg elhiszik, ugyanis nem kerül semmibe elhinni, ráadásul kellemes is elábrándozni az inka vagy maja ősökről, akik talpig aranyban de egyébként fülig kitetoválva mászkáltak egész nap. (Egyik sem igaz, de mindegy). A gyerekeik már rosszul fogják megtanulni, az unokák már biztosak lesznek ebben a szamárságban. Hogy ez aztán mire jó?

Nem kerülgetem a forró kását: butítani a népet és növelni benne a nacionalista gőgöt, amit aztán meg lehet lovagolni különböző célokból. Kell ez a politikusnak, mégpedig majd’ mindegyiknek, mint egy falat kenyér. Szép, színes lufi, népmesébe illő legenda, csak ki ne szúrja senki, dagad, egyre nagyobbra, már mindent eltakar, mesebeli kisgömböc, mindent bekebelez – de ha hagyjuk, hogy túl nagyra fuvalkodjék, amikor eldurran, komoly károkat okozhat. Nem egy ilyen terjed manapság, nem is kettő. A hun-magyar üggyel már foglalkoztunk, a kifestőkönyvben publikált kódexszel is, most vegyük elő ezt a „politikamentes” elméletet.

Egyszer volt, hol nem volt, egy Móricz János nevű magyar indiánus, aki azonban eleinte nem tudta, hogy ő indiánus. Csak 1945 után jött rá, hogy az, amikor is kivándorolt Ecuadorba. Ott találkozott volt sok-sok indiánnal, akik bizony magyarul beszéltek, vele is, egymás között is. Mi több, ezek az indiánok nem is egy törzsből származtak, hanem több nemzetségből. Saragurók, cayapasok, de főleg bélák. A bélák fehér bőrűek, kék szeműek, magyarul beszélnek, felsőbbrendűek és ők őrzik a Cueva de los Tayosban, a Zsírfecskék Barlangjában az ősiség könyvtárát, színarany lemezekre írva, székely rovásokkal. Mondom én, hogy népmese: Móricz mester alkalmasint Benedek Eleken nevelkedhetett. Én is, csak időközben kinőtt és meg is őszült a szakállam, lassan már magam is nagyapó lehetnék, már meg tudom különböztetni a mesét a valóságtól. No tehát: Móricz úrnak egy idő után minden indián név, szó, kifejezés magyarul volt, így lett a Quitosból Két ős, Capac urcu Apa-úr-kő, Turubambából Turulpuszta. A Saraguro meg nyilván Sárgyúró. Szerinte az inka birodalomban az arisztokrácia és a papság ősmagyarul beszélt, a népnek pedig meghagyták a kecsua-aymara nyelvet. Folytathatnám holnap reggelig, egymást követik az elméletben a bukfencező, hajuknál fogva előráncigált lehetetlenségek, lehetne folytatni napestig, de nem érdemes.

Ugyanis aki hajlandó elhinni szép szóra, hogy Hajnalkupak inka (Huayna Capac) lámaháton belovagolt Turulbambába (Turubamba), ahol is leverte azokat a mocsika botocudókat (botos kunokat), de a torkán akadt az ünnepi lakomán a morcego (porcogó) – az ma elhiszi, holnap már meg is esküszik rá. Holnaputántól meg majd valamelyik főokos politikusunknak köszönhetően hivatalosan is ez lesz a magyarság őstörténete. Kérem, legyen. Velem lehet beszélni. Az ősmagyar szíriuszi űrhajók Amazóniában landoltak, majd a legénység megtelepedvén balsafa tutajokat épített, azokon átlovagolt a Csendes-óceánon, a kondorturul nyomában, egyenesen Japánba. Ott szusszantak egyet, de csak azért, hogy teherbe ejtsék ama teraszon (Amateraszu) Omikamit, így megalapítván a császári dinasztiát meg az egész japán népet. Hogy a japán paraszt kitől származik, azt az Öregisten sem tudja, de nem tőlünk, az bizonyos. Kínán, Ujgurián, Szibérián keresztül lovagoltak Turánba, onnét már ismerős a történet. Végül most itt vagyunk, és dicsőséges szabadságharcunkat vívjuk az egész világ valamint a józan, paraszti és ellen. Legyen, kérem, ahogy tetszik. Csak azt ne kérjék, hogy azt mondjam: ez is egy elmélet. Ez ugyanis nem elmélet. Az elméletnek füle szokott lenni, farka szokott lenni, meg főleg veleje, de ezeknek a mostanság terjedő tündérmeséknek egyik sincs.

Azt nem fogadják el érvnek a bősz turanista áltudósok, hogy kis jóakarattal minden helységnevet olvashatunk magyarul: Tokio tökjó, az Orontész Ó-rontás, London meg csak magyar alapítású lehetett, mert amikor a szittyák odaértek, legallyazták a brit őstölgyeket, és megpihentek a lombon. Nem fogadják el érvnek a modern nyelvtudományt, a modern régészetet, antropológiát, nem fogadnak el semmit, amit nem ők mondtak. Ha valaki felszólalna a logika nevében, rögtön magyarellenesnek nevezik, oszt mehet jeget aszalni. Aki nem rájuk hivatkozik, nem ért a kérdéshez.

Mesevilág, mesés történelemmel. Ha a valósággal ütközik, szétpattan, mint a buborék, védik is tőle tűzzel-vassal. De hát akarunk mi mesékre és hazugságokra büszke új nemzedéket nevelni? Van, aki akar, van aki nem.

Az a lényeg, hogy az ősmagyarok karikás ostorral, nyereg alatt építették a piramisokat, és kész.

Én meg megyek, vár az én kecsua (kecses) barátnőm, a Chichen Itza, inkább vele foglalkozom, mint az inkákkal.

Beszéltem, Bélák!

(Forrás: gépnarancs.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ