A nyolc nyárfa

Klumpa, a földrajztanárunk szerzett egy nyúzott Suzukit. Olyan büszke volt rá, mintha Ferrarija lenne. Fényezte magát: bagóért vette, kilencvenezer forintot adott érte. A szünetben kimentünk az utcára, körbeálltuk a kocsit, és gratuláltak neki. Fain vásárt csinált, tanár úr, a verda ezer forintot is megér, mondta Zorán komoly pofával. Többen helyeseltek. Marci bá mohikán taréja nyomban lekonyult. Hülyék!, kiáltotta dühösen, és mindenkit visszazavart az épületbe.
Másnap, kedden tíztől Klumpának épp velünk, a 8 b-vel volt órája, de szünet után hiába vártuk a 23-as előtt. Később derült ki, hogy Suzukijával és barátnőjével kiugrott a dunakeszi Auchanba. Azt gondolták, reggel héttől fél tízig mindenre jut idejük, de amikor kimentek a parkolóba, hogy visszainduljanak, a rozsdagarnitúra beadta az unalmast. Meg kellett várniuk a menetrend szerint közlekedő buszt. Marci bá így tizenegy körül ért be.
Na de mi tízkor nem tudtuk, hogy mi van. Az ügyeletes tanár, a lenyalt hajú Grósz Tibi bá elkérte a titkárnőtől a pótkulcsot, kinyitotta a terem ajtaját, hogy ne a folyóson arénázzunk.
Az első tíz percben viszonylagos nyugi volt. Én elmeséltem Pörinek meg Zsikének is, persze, milyen volt a hét végén a Lady Gaga koncert. Az énekesnő necc harisnyában pörgött a színpadon, sebesen, és mintha a színpadon álló fekete zongora miatta kezdett volna égni. Aztán egy angyalszobor vért lövellő szökőkúttá változott. Ilyesmik. Bea barátnőm fordította az angol szöveget, persze nagyjából. Ő újságíró, magyaráztam. Lady Gaga egyik dalában például az volt, hogy csináld, amit szeretsz, ne zavarjon, hogy a többieknek nem tetszik.
– Ez király – nyugtázta Pöri.
– Iiigen – nem tudtam határozott lenni. – De úgy egészében, hát nem is tudom – fanyalogtam.
– Nem tetszett? – csodálkozott Pöri. – Én szívesen megnézte volna a dívát, de a jegy aranyárban volt – mondta a zsáklány irigykedve.
Közben kezdett diliházzá válni az osztály.
A Kleman ikrek, Erik és Norbert egymásnak estek, ok nélkül, vagy az okot csak ők tudták. Örökké ezt csinálták, de most úgy karmoltak, ütöttek, téptek, rúgtak, mintha a másik a leggyűlöltebb ellenségük lenne. Senki nem akart közbeavatkozni, mert minek: minden seb a családban marad. Merci, a bolhalány valami slágert gajdolt, aztán kergetni kezdte a hájpacni Diát, aki beszólt neki. Zorán és Gábor krétával hajigálták egymást, unalmukban, mert barátok voltak. Közben ők is rohangáltak. A zaj biztosan hallatszott a szomszédos tantermekben, de egyik tanár sem jött át, hogy fegyelmezzen. Túl macerás lett volna. Csak Esztó néninek, az oszifőnknek volt a szokása, hogy a tanár nélkül maradt bandát bevitte saját órájára, de ő még nem volt a suliban.
Pechünkre delegáció tartózkodott az épületben, és egyik fazon kijött a belső igazgatói irodából, hogy az utcán hagyott kocsijából felhozzon valamit. Így menet és jövet is hallhatta, valahol elszabadult a pokol.
Rohanva jött Szabó Tódor, az igazgató. Céklafej feltépte az ajtót, és látszott, ránk fog ugrani, úgy ahogy egy igazi pankrátorhoz illik.
Az oroszlánbőgés után korbács-szavak pattogtak, de a válasz csöppet sem érdekelte. Kizavarta az osztályt az udvarra, a nyolc nyárfához. Az volt a büntetésünk, hogy egymás kezét fogva körbe kellett állnunk a fákat, hátha tőlük nyugalmat és szelídséget tanulunk. Ez volt a dilije. A sima kérgű, öt-hat méter magas fák a Vasminiszter utca felöli vaskerítés mellett sorakoztak. Lombkoronájuk már gyér volt, a rozsdalevelek többsége a talpunk alatt hevert. Addig kell ott várni, mondta, amíg ő szól, hogy most már elég. Ha valaki megszegi utasítását, figyelmeztetett Céklafej, jobban teszi, ha többé nem kerül a szeme elé.
Már az őszi szünet után, november elején jártunk, és az idő egyre vacakabb lett. Hideg eső szitált, és közülünk senki nem viselt kabátot, sapkát. Nem volt időnk felvenni. Meleg pulcsija is mindössze két csajnak volt. De az elején tűrtük, bírtuk a helyzetet, nem lázadoztunk. Persze nem nyolc, hanem csak négy fát „öleltünk át”, lazán, mert a fák törzse is lucskos volt. A kerítésen túl, a buszmegállóban közönségünk volt: ötven körüli szakadt pasi dőlt neki a vaskerítésnek, és trágár ajánlatokkal bombázott minket. A kézfogós formációt időlegesen feladtuk, kavicsokat kerestünk, és megdobáltuk a részeget, de ő csak röhögött rajtunk. Végül az érkező buszról lekászálódó két középkorú, egyruhás biztonsági őr kergette el az idiótát. Nemsokára kezdődött a szünet. Valahogy azt is túléltük.
Tesi óránk következett. Jött Kozák Laci bá, aki haverével, a Marci bával ellentétben mindig két táskát cipelt magával, igaz, ő sem a kezében, hanem a szeme alatt. Már indultunk volna befelé, amikor megállított, közölte, az igazgató úr úgy döntött, elmarad tornaóra, vagyis tovább kell állnunk a fák körül. Ez nagyon rosszul esett. A tanár néhány percig mellettünk téblábolt, aztán, mivel fázott, és mivel tovább szemerkélt az eső, behúzódott az épületbe. Még tíz-tizenöt percig bírtuk, pedig már mindegyikünk olyan volt, mint a beáztatott táblatörlő szivacs. Először Raspó Mara dőlt ki. Sírva mondta, ő most elájul, de csak leguggolt, majd az iskola falához, az eresz alá futott. Pöri volt a következő kiszálló. Ha Céklafej megnyúzza, akkor sem marad tovább, mondta. Utána Trizna Zorán és Balog Gábor sétált el, majd én, Zsike és a többiek.
Bementünk a tornaterem elé, és a lány- meg a fiúöltöző ajtaja melletti radiátornál szárítkoztunk. Nemcsak a víz csöpögött belőlünk, hanem a méreg is. Jó tíz perc múlva levánszorgott az emeletről Laci bá, de nem nyitotta ki sem a tornatermet, sem az öltözőket, és nem engedett fel az emeletre.
– Hurcoljátok vissza a ványadt hátsó feleteket a nyolc nyárfához, mert különben baj lesz! – figyelmeztetett gyöngéden.
– Ha visszamegyünk, abból is – kontrázott Pöri. – Például tüdőgyulladás, felfázás, halál – tette hozzá.
Laci bá a vállát vonogatta.
– Szerencsétek van – mondta. – Tódor bá már nincs az épületben. De holnap a fák mellett fogtok gyökeret vetni – jósolta meg. A legcsekélyebb együttérzés sem volt benne.
*
Még volt két óránk, a magyar és a rajz. Amint Feri bá, a magyartanár megtudta, hogy legalább egy órán át az udvaron áztunk, fáztunk, hagyta, hogy gönceinket a radiátorokon tovább szárítsuk, és minden száraz rongyot magukra szedve melegedjünk. Órájának második része is lazán telt. A rajzon a szokásos menet zajlott: volt, aki próbálta komolyan venni Gyufa bát, volt, aki meg sem kísérelte. Utána szabad volt a pálya. Mégsem repültünk haza. Lassan baktattunk a Lánc utcában, hiszen már nem esett az eső, és a kis tér után, a mentőállomással szemközti járdán álltunk meg.
Pöri, vagyis Szentgyörgyi Polixénia velünk tartott, mert épp nem várt rá a Roxi, a „keresztes” barátnője. Azért neveztük keresztesnek, mert a magas nyakú pulcsiján mindig hatalmas fekete fakeresztet fityegett.
A zsáklány, azaz Pöri volt a kezdeményező, két karját sorompóként felemelve állt elénk.
– Kinek nincs elege ebből a kurva suliból? – kérdezte hunyorogva, láthatóan zabosan. Jelentkező nem akadt.
Ott volt még Kumin Zsike, a padtársam, Bogdán Lenuta, a román lány, Novakov Mercédesz, az apró termetű, pattogós csaj, Raspó Mara, aki mindig halálán volt, a Bódi Szidi, aki minden szabadidejében futott, és persze én, Kiss Virág Santál.
– Mi lenne, ha holnap ejtenénk a sulit? Ha megpattannánk? Mondjuk Pécsre – nézett pont az én szemembe Pöri.
– Minek? – kérdeztem.
– Megszabadulni Céklafejtől és társaitól. Meg lógni, lazítani.
– Pesten is lehet – vélte a Merci.
– Igen? – jött méregbe Pöri, aki a becenevét azért kapta, mert ő is hamar dühbe gurult, és odapörkölt. – Hol? Hozzám, az intézetbe nem dughatod be a pofád. Battyogjunk valamilyen szigeten? Ott is elázunk. Menjünk plázába, ahol annyi a térfigyelő kamera, mint a serke a Dia fején? Különben Pécs vagány város. Éltem ott.
– Szebb, mint Budapest? – kérdezte Lenuta.
– Az tuti. Nekem legalábbis. És ha már ott vagyunk, megnéznénk a Hegedűs a háztetőn című mjüzikelt. Lehet, hogy most is játsszák.
– Jó darab? – kérdeztem.
– Király – mondta Pöri, és az arca ellágyult. – Ezerszer láttam. Dedósként minden dalt tudtam, mert apám is játszott benne.
Ekkor, a hátunk mögül érkezve, egy Opel Astra húzott el mellettünk. Lassan, szinte lépésben ment, és a sofőr morzézva nyomta a dudát. Szája a fülig ért. Osztálytársunk, a gúnárnyakú Kápi Kevin volt. Mellette, az anyósülésen a szintén osztálytárs Farkas Szilvi, a hiteslány kucorgott. A srác idióta és nagyképű volt, a csaj okos, szelíd, vallásos és szép. Nagyon nem passzoltak, mégis együtt lógtak. Majd két gyalogos ért be minket, a Gujdi Kriszti, a családi használtruha-kereskedésükben aktívan részt vevő csaj, aki valamiért gyűlölt engem, és a Bálint Diana, a minden hernyócskának teret biztosító puhány egyed. Na, mizus?, kérdezte Kriszti. Mivel senki nem válaszolt, néhány másodperc múlva rájött, neki nem osztottunk lapot. Sértődötten elhúzott, és Dia is vele.
– Egy napra mennénk?– kérdezte Lenuta. – Abba a városba.
– Vagy kettőre, vagy háromra – lett nagyvonalú Pöri.
– Kirúg a Céklafej! – mondta Zsike rémülten.
– Csak azt próbálja meg! – lett indulatos Pöri. – Úgy áztatott minket az udvaron, mintha gyógyfüvek lennénk, és teát akarna készíteni belőlünk. Hascsikarásra.
– Frankó! – értékelte a hasonlatot Merci.
– Ha sokan megyünk, nem dobhat ki, mert megszűnik az osztály, és munkanélkülivé válik egy csomó tanár – érvelt a zsáklány. Végül csak Merci ígérte biztosra, hogy vele tart, de estére Pöri összehozta a kis csapatot.

(Folytatjuk)