Egy, az is lehet, két hónapja nyíl alakú eligazító táblák mutatják a járást a város nevezetességei felé. Az egyik nevezetesség a Haberstumpfék mostanig alaposan tönkrement villája. Az északi szél bádogból készült zászlaján olvasni az áttört évszámot: 1906, az is lehet, 1908, nem nagyon látom a délelőtti erős ellenfényben. Akkor építette magának és családjának a város tisztes nevű építkezési vállalkozója a Csíkszereda felőli peremrészen, amit akkor is, most is Bethlenfalvának mondanak. Ennél többet nem tudok sem az ingatlanról, sem a családról, legfönnebb hogy az egyik fiú tüzér lett az első világháborúban, majd Bethlenfalvyra magyarosított. Jenő, a kisebbik is a Ludovikán végzett, a 3. honvéd huszárezred aradi osztályánál szolgált, meghalt tífuszban Grybovban, az orosz harctéren, 1915-ben. Nem kutattam, mi történt velük, maradt-e vagy elment a család. Egy biztos, és ezt kutatni sem kellett, az épület megmaradt stájerországi vagy szovátai hangulataiban, ami főleg modorosság, de legalább pihenteti a szemet. A többszintes villát rég elhagyták a szülészek meg a nőgyógyászok, utánuk a tanügy vette birtokba, aztán elhúztak ők is, mindenki elhagyta, úgyhogy legvégül beköltözhettek a maguk is elhagyottak. A hajléktalanok. Beütötték az ablakokat, bemásztak, legalább a következő tavaszig túlélték saját nyomorúságos fagyhaláluk. Ebben az épületben született a város középnemzedéke, mert a Haberstumpf-villa több évtizeden át szülészetként működött. S noha nem sokkal utána Csíkszeredában telepedett meg családunk, te is itt születtél, hercegkisasszony, 1968. július 14-én. Nem szoktam misztikázni sem a számokkal, sem pedig a helyszínekkel vagy az eseményekkel, ha tehát a Bastille lerombolásának 179. évfordulóján láttad meg a napvilágot, számomra ez nem jelent semmit. Ott ültem ötven kilométerre északabbra egy tömegszállás tömegpriccsén, és a Megyei Tükör csapatával készültünk összeverekedni a tusnádi focipályán, amikor megjött Balázs Andris Udvarhelyről az üzenettel: lányod született, mindketten jól vannak. Innen, a Haberstumpf-villából jött a hír, nem is, a Rákóczi 11-ből, Apóék üzentek, mert a négy és fél hónapja létező Hargita megye székhelyére akkoriban telefonálni se lehetett valami nagyon. A tömegszálláson, ahol mi, a hirtelen konjunktúra kalandorai meg aranyásói éltünk, nem volt telefon, vasárnap a szerkesztőség is zárva. Déli tizenkettőkor pedig, amikor meghúzták a templom harangjait, megszülettél, hercegkisasszony. Csak később tudtam meg, hogy nem nagyon kívánkoztál erre a világra, Klári huszonnégy órán át vajúdott, csuklóját harapdálta. Végül csak megérkeztél.

Uta / Naumburg

Előtörténetként elmondom, és aztán többé már soha, hogy amikor megszülettél, akkor épp Utába voltam szerelmes. A feleségem mellett, mert őt már az első perctől szerettem, most már tudom, azelőtt is, csak épp látnom kellett, hogy megbizonyosodjam érzéseim valódiságáról. Nem igaz, hogy mennyire szerelmes voltam Utába, a kőszoborba. Az építészet- meg művészettörténeti forrásokban megjelenik egy bizonyos Ekkehard neve. Az Utáé mellett! Ez a közös névelőfordulás hol zavart, hol egyenesen hisztériás nyugtalanságig erősödött. Amikor pedig megláttam egymás mellett őket, iszonyúan féltékeny lettem. Ott álltak az egyik oszlopfő magasában a naumburgi dómban, a korai gótika hajlékony dísztelenségében. Uta arca, egész alakja az előbb láthatóvá, majd légiessé varázsolt mirákulum 1250-ből, noha ő is és férje is nagyjából kétszázötven évvel korábban élt. Nem gubancolódom a történet pókfonalaiba, számomra kínzóbb volt ott látni nap mint nap Uta jobbján azt a közönséges ellenpontot, aminek vagy akinek a neve Ekkehard. Szász sörarc, balja kardja markolatán. A meisseni őrgróf, a kényúr, akinek tán még belefér életébe, hogy megjárja a szentföldet, térdig gázoljon a szaracénok vérében, majd hazatérjen levegőből és csipkéből szőtt felesége mellé. Így fantáziáltam, mert szerelmes voltam Utába, és buzgón kívántam, férje bárcsak ott maradt volna a Galileai-sivatagban, Jeruzsálem meghasadni készülő kapujánál vagy Szíriában. Ám hogy mi történt vele valójában, azóta se tudtam meg, most pedig információértéke sincs számomra hőn óhajtott, az is lehet, valóban szörnyű, ám ami a leginkább valószínű, prózai, kisszerű halálának.

Ennyit születésedről, hercegkisasszony. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor még nem voltál hercegkisasszony, akkor még a névtelen óceán egyetlen cseppje voltál. Még ha megszülettél sem voltál megszületve, mert állítólag minden csupán akkor kezd élni, amikor fogalommá válik s nevet kap. A névadás pedig akkoriban legalább olyan vesszőfutás volt, mint amekkora öröm a családban a gyerek születése. Azokban a hatvanas-hetvenes években nagyon meg kellett nézni, milyen nevet kapjon a gyermek, amikor anyakönyvezik, de hogyan? Ha jól emlékszem, akkoriban kezdődött a keresztnevek elrománosításának legvadabb és legtürelmetlenebb fejezete. Ha megjelent a boldog apa a hivatalban, egyből elkomorult, amikor a hivatalnok István fia nevét Ștefanra írta át. Akkoriban felettébb sok Mihai, Irina, Elena, Petru, Elisabeta meg Eugen született, de még a Balázsoknak is kijutott, amikor Blaziuként rúgták le magukról a pólyát, és kezdtek totyogni. Felnőni az új társadalomhoz, amint azt az új típusú embertől, magyar ajkú romántól el is várja az állam! Bákóban, Petrozsényban, Beszterce-Naszódban, ahol már rég vékonyodik a szórvány, s nincs meg bennük a tömb képessége az önvédelemre, ezen is túlmentek, egyre több lett a Covaci, Sabău, Cherecheș, Șandor…

Nem a névadás, inkább a névhamisítás ceremóniájának tanúja volt az ember, aztán egyszer csak gondolkodni kezdett. Kitalálta, hogy olyan nevet adjon fiának meg lányának, amit a legbuzgóbb anyakönyvvezető se tud lefordítani, és tetszik vagy sem, úgy kell beírja, ahogyan bediktálják. Feltűnően sok Csongor és Tünde, Boróka, Hajnalka, Attila, Zsolt született azontúl, a régiekből a Zoltánt meg a Klárát vették át – utóbbi hangalakja a magyarban is az, ami a románban, a magyar K-t román megfelelőjével, a C-vel helyettesítette be a funkcionárius, úgyhogy ez azért nem volt százszázalékos megoldás. Én pedig, amikor néhány nap múlva kiengedték őket a szülészetről, s kezembe adták az alvó pólyást, lányomat, azt mondtam, legyen Uta hercegnő. Klári, bár tudott egynémely rajongásomról, meglepődött egy pillanatra. Tudnál valami jobbat? – kérdeztem tőle ostobán, mert itt nincs jobb s nincs rosszabb, egészen más érvekkel, kockázatokkal és következményekkel számol az ember, mint bármi másban. Úgyhogy Uta lett, erről természetesen ő tehetett legkevésbé. Nem is zavarta, míg otthon volt velünk. Amikor beirattuk a napközibe, óvó néni fölkapta a fejét, hogy hívják, mondja csak még egyszer… Ő pedig az óvodában is az volt mindvégig, az a furcsa nevű kislány, aki hétfőn néhány kockát kivett a nagy közös ládából, elment a többitől jó távol, egész héten magában játszott a kályha mellett, s ha kérdezték, nem válaszolt. Amikor pedig az iskolába kellett beíratni, Féltőgonddalfogtukkezetek, az évnyitók és évzárók közhelyein kívül minden egyébre képtelen tanci fölnyerített. Csak nem az aradi futballcsapatról nevezték el a lányukat… A banya fajtánkbeli volt, de agyát pont úgy eltorzíthatták a névadás egérjáratai, mint a román anyakönyvvezetőét az etnikai homogenizálás. Szerinte Emese, Sarolta vagy semmi, még Szerénke sem. Legalább ott ne szerénykedjünk, ahol van kibúvó – zárta sajátos eszmefuttatását.

Sziszüphoszt kettős teher súlya kínozza. Az egyik amiért bekerült és méltán az egyetemes hiedelemtörténetbe az, amit örökké maga előtt taszít, s mire feljutna a hegy csúcsára, erejét veszti, a kő pedig dübörögve visszagurul oda, ahonnan indította. A másik súly akár neve is lehetne, ha képes kimozdulni a görög világból – a görög alvilágból, ami nálunk, keresztényeknél erős sarkításban pokolként jelenik meg – s minduntalan rákérdeznek, hogy hívják, mondja csak még egyszer, betűzze, és tényleg úgy van, mint ahogy mondja?… Lányom számára az lehetett a legkülönösebb, hogy ha azt mondták, Uta, a közelében, később pedig a belátható távolban sem volt senki és semmi, aki rajta kívül igennel válaszolt volna. Nevét nem volt hogyan ismerjék s használják Erdélyben, tán Magyarországon, az egész magyar nyelvterületen, ez pedig kizárta őt minden közösségből. Kis- vagy nagycsoportból, érdek- meg érzelmi közösségből, úgyhogy már csak a hit közössége maradt, ott pedig nem kérdezik, hogy hívnak, nem kérdeznek semmit, ott csak axiómák vannak, bizonyításra sem szoruló kinyilatkoztatások.Olykor megpróbálom megmagyarázni elsősorban magamnak, miért viszolyog nevétől hercegkisasszonyunk. Van akit feldob a név rendkívülisége, az ilyen ember számára kiválónak lenni annyi mint kiválni. Nagy kár, hogy nem érezte meg önnön kiválóságát. Elhagyta, elhanyagolta, vagy igyekezett nem figyelni rá. Mindezt suttogva mondom, nehogy meghallja. Úgy suttogok, mint negyvenöt évvel ezelőtt, amikor először kezembe adták s ő aludt. Nem ébresztem fel álmából. Nincs miért és nem is szabad. Mindezzel nem számoltam, és semmivel, amikor ebben a Klári és Uta iránti párhuzamos szerelemben a naumburgi hercegnő nevét mondtam újszülött lányom nevéül.

Uta hordozta még egy darabig a szerelmes rajongásomban vállára rakott keresztet. Valamikor fiatal korunkban eljutottunk Naumburgba. A dómba belépve a kőszobor lábaihoz értünk a félsötétben. Ott állt fölöttünk karcsún, időtlenné révült tekintetében egy pillanatra fölfénylett lányunk arca, aztán éppoly hirtelen ki is hunyt ez a most már több mint hétszázötven, ha úgy vesszük, ezer éves fény. Uta azóta kitelepedett Budapestre, és egy választott, hivatalosan is bejegyzett tucatnévvel felszívódott a tömegben.