Cseke Gábor (CsG) beszélgetése Pusztai Péterrel (PP) eddig egymásnak el nem mondott mindenféléről, s nem utolsó sorban egy közösen szerkesztett költészetnapi antológiáról. A kérdéseket váltogatva teszik föl egymásnak, most PP van soron. Némileg stzabadkozva, de megkérdi:

Édesapád matematikus volt, gyermekeid közül egyik sem választott művészeti foglalatosságot. Ők hogyan értékelik munkásságod? Kaptál-e néha visszajelzést tőlük?

CsG: Édesapám matematikus volt ugyan, de a családban erőteljes mű-kedvelő szellem uralkodott, így, kötőjellel egybeírva. Mindkét szülőm szerette a művészeteket. Apám a zenét, anyám a képzőművészetet, irodalmat szívta magába egészen fiatalon. S mindketten rajongva szerették a könyvet, a filmet. Házasságkötésük előtti levelezésükben, amely ha hiányosan is, de fennmaradt, kölcsönösen beszámolnak egymásnak művelődési élményeikről. Anyám ugyanis azokban a harmincas években Budapesten, apám meg Kolozsváron élt. Roppant érdekes visszafelé, az ő olvasatukban rekonstruálni azokat az időket… A kor hangulatát… Ezt a szellemet továbbadták gyermekeik felé is: megszokott dolog volt, hogy beszélgettünk olvasmányainkról, színházban látottakról, koncerteken hallottakról. Határozottan büszke voltam, hogy ilyen sokoldalú érdeklődésű szüleim vannak. Nem csak gondolom, tudom is, hogy ez a hozzáállás átsugárzott gyermekeim felé. Valamennyien megszerették az irodalmat, művelték a zenét is amatőr szinten, de aztán felbuzgott vénájukban a reáliák vére és annak megfelelő életpályára léptek. Meglehet, nem ők a deviánsok, hanem csak én kanyarodtam el attól, ami pedig a családunkban törvényszerű lett volna. Ez majd kiderül egyszer. Ha kiderül… És jó, hogy nem ismerősök, hozzám közelálló emberek fogják majd eldönteni, hogy mennyi az, amit földi létemmel magam után hagytam. Gyerekeimmel ilyen szempontból igen „szemérmesen” viselkedünk: ők tudják, mivel foglalkozom, gondolom, bele is néznek a munkáimba, amennyire idejük engedi, talán többet ismernek belőlem, mint amit mutatnak, de azért elsősorban az apjuk vagyok. Ők nem beszélnek a munkáimról, én meg nem kérdezem őket. Biztosan azért, hogy óvjuk egymást a kellemetlen helyzetektől. Egy biztos: az önéletrajzi visszaemlékezésemet valamennyien elolvasták, sőt, nyíltan véleményezték is: nem csak izgalmasnak találták, hanem egyben tanulságosnak. Jobban megértették belőle szüleiké mellett a saját életüket is, ami addig oly gondtalannak tűnt a számukra.

Matematikus apám zenélt is (jobb szélen, 1962, kolozsvári Egyetemiek Háza)

(Folytatjuk)

Forrás: urszu2