(Puzzle-darabok életemből)

Pár nap múlva, alighogy megtelepedtünk a menekültek átmenő házának elkeresztelt lágerben, Buchban, a közeli nagyközség iskolájából már fel is keresett az igazgató, hogy felmérje, hány iskolás korú gyermek van a táborban. Rá egy hétre már el is kellett kísérnem Andrist a ramseni középiskola udvarába. Percek után jött az igazgató, magával vitte azzal, hogy majd délben találkozunk. Andris csak nézett nagy, ártatlan szemekkel, ahogyan egy tizenhárom éves gyermek vagy a húsvéti bárányok tudnak nézni, én kifordultam a kapun, s rohanás a közeli erdőbe, bőgd ki magad, te marha, mert ezzel nem számoltál…Nem túlzok, üvöltve sírtam! Egy szót sem tud az itt beszélt svájci németből. Angolul, a bridzs miatt, vagy kapcsán megtanult. Egész biztos, ismerve az otthoni ilyen korú kamaszok  mentalitását, ő lesz az éretlen viccek céltáblája a szünetekben. Olyan sebet fog ejteni rajta ez a mai nap (amúgy is pillanatnyilag félárván) amit soha nem gyógyít majd semmi és senki, és így tovább és így tovább… Alig vártam, hogy a szobánkba belopjam magam, bezárkóztam, s dideregve, vacogva vártam a delet. Nem tudtam kivárni. Elébe mentem s már messziről,  még libabőrösen, ködös szemekkel, de láttam, nincs egyedül. Pár fiú s egy angyali kis szöszi kísérték, s Andris RAGYOGOTT: Táti, te ilyent nem láttál, ez nem is iskola, itt mindenki úgy öltözik, ahogy akar, azt csinál, amit akar, nem padokban ülünk, hanem… Sorolta, sorolta s nekem visszaadta a hitemet, igen, érdemes volt és lesz végigcsinálni, jó helyen vagyunk. Kiderült, hogy ő volt a központ, mindegyik gyerek vele akart játszani s ezt olyan természetes módon, hogy észre sem vette, hogy  ő „más”, már az első szünetben fociztak, ahhoz nem kellett nyelvtudás. Délig bizonyíthatott, annyira, hogy máris bevették az iskolaválogatottba s a következő vasárnap már meccs is lesz a schaffhauseni csapat ellen. Még az  egyik órán  táblához is kihívták, matek volt, ezt is szó nélkül lehetett csinálni. Meghívásokat kapott minden iskola utáni időre, nyelvtanulás jelige alatt. Az első ilyenről lóháton jött haza a kis szöszi kíséretében és folytathatnám, hogyan vizsgázott jelesre a ramseni iskola és vele a svájci nevelés. Hosszú, nagyon hosszú volt az idő 1984 decemberéig, amikor a Mikulással megjött végre Pampa is, sok minden történt, csodálkoztam s csodálkozom ma is, hogy mit kibír az ember. Úgy tanultam valamikor, hogy a kő is megreped, ha forró, majd hideg vízzel öntözgetik,  s én ha ma Saint Moritz-i Palace Hotelben bridzseztem Tissot úr és a liechtensteini hercegi sarj társaságában, holnap már újra a táborban pucoltam a budikat tamil sorsbarátainkkal,  és arra voltam ítélve, amit gyűlöltem:VÁRJ. Várj, míg Bernben döntenek, maradsz, vagy tovább mehetsz s akkor aztán hova, merre? A menekültség kezdeti szakaszainak gondjai között első helyen a vajon itt maradhatok-e, nem toloncolnak vissza?, közvetlen utána pedig s ha maradhatok, miből fogunk megélni, ki ad munkát? volt a legkínzóbb. Amikor több mint egy év után az első kérdésre végre, végre megjött az igen, azonnal elhagytuk Andrissal a Durchgangsheim für Asylbewerbert (átmeneti lakás menekültstátuszra váróknak), s kiköltöztünk Schaffhausenbe. Elkezdődött a versenyfutás a munka után. Voltam bridzsoktató, pincér, biztosító s egyszerre kettő is, ezekkel felvételi vizsgák, tesztek nélkül bíztak meg, persze próbaidőkkel. A legfurcsább a GF-ben (Svájc egyik legnagyobb fémfeldolgozó gyára volt) történt. Informatikust kerestek, s ajánlkozásomra jött a meghívó. Most is előttem van a kép, délután háromkor a káderes beültetett a szemináriumi terem egyik asztala mögé, tőlem nem messze a svájci jelentkező, kiosztotta a feladatokat, ám nem tudta elég gyorsan váltogatni a tesztlapokat, hisz csupa otthonról ismerős, százszor megoldott feladat köszönt rám. A legutolsó lapon szöveges feladványok voltak, na ott  meggyűlt kicsit a bajom, csak félig-meddig értettem, de találomra behúztam az ikszeket és bíztam a szerencsémben. Unalmas volt kivárni a teljesen kimerült konkurenst, ő betartotta a tesztekre szánt időkeretet, de ez rajta sokat nem segített, toronymagasan vettem az akadályt, s ezen buktam el. Mint később megtudtam, lágerparancsnokunk azzal magyarázta a felvételiztető bizottságnak az eredményt, hogy neki már rég gyanús, szerinte én egy igen jól kiképzett ágense lehetek a KGB-nek, és hagyjanak megfigyelés alatt még egy ideig. Amikor már feladtam a keresést, s mint biztosítóügynök megbékéltem magammal s az adott lehetőségekkel, megszólalt a telefon, és Luzernből ifj. Bernard Etienne, az Etienne AG ( Nyugat-Európa akkori legnagyobb faipari gépekkel kereskedő cége) osztályvezetője meghívott egy bemutatkozó beszélgetésre. Természetesen a cég fizette az útiköltséget, ebből még szemrehányás is lett, mert másodosztályú jegyet vettem a vonatra, s amikor átvette, kioktatott, hogy az ő cége csak első osztályon utazik. Duma helyett hátravitt hatalmas kiállítótermükbe, sorra kérdezte, hogy ez meg az a gép mire való? Hát ha csak a brassói faipari egyetem oktatása lett volna velem, elbukom. De én négy évig Molnár Laci bácsi (a vásárhelyi bútorgyár kettes részlegének egyik főmestere) főiskolájába is jártam, s tőle tudtam, bármilyen bonyolult is legyen az a szerkezet, nézd meg a beépített szerszámot, s azonnal tudod, mire jó. Így a válaszaim nyerők lettek. Igaz, a végén bevallottam, hogy a romániai  és a svájci bútoripar között annyi a különbség, mint két Holdba utazó között, mi valahol Vernével, ők meg már a legmodernebb többlépcsős rakétával teszik ugyanazt. A hatalmas és már részben elektronizált géppark láttán óhatatlanul eszembe jutott egy otthoni katonai utóképzés.  A bukaresti vezérezredes az amerikai légierők újdonságait mutatta be diafelvételeken, s mondta fel, mint a verset, műszaki adataikat. Ezzel próbálta belénk szuggerálni, hogy a keleti tábor mindent tud, mindenre fel van készülve. Ekkor jött a megjegyzés a padból, hogy vezérezredes elvtárs, ha azoknak ott túl mindegyik gépből, amit itt láttunk csak az az egy van, amit lefényképeztek, már nagy bajban vagyunk…. Felkészítés bezárva, s a kotyogó is majdnem. Nehéz volt megszokni, hogy mindenre várni kellett s ezt mindig anélkül, hogy bármilyen kis előrejelzést megvillantottak volna, sohasem lehettél biztos a dolgodban, azonnali döntés bármiben is a legritkább, fehér, hófehér holló Svájcban. Még alszunk rá egyet, ez az alapszabály. A sikeres, nekem úgy tűnt legalábbis, gépkikérdezés után az irodában össze kellett állítanom egy gépsort, egyelőre lazán megszabott kritériumok alapján, működő legyen,ez volt a feltétel. Akkor láttam először életemben ilyen több száz modult kínáló gépkatalógust, a német gyártó cég Dél-Amerikában is árulta a gépeit, s hogy az inkák nem túlságosan intelligens leszármazottjai is megértsék és könnyen tudjanak rendelni, minden elemet kis szimbólumok (sűrített ábrák, makrók, ahogy itt hívták) kísértek. Én, a süketnéma analfabéta, ki akkor voltam a  német technikai nyelvben mégis, viszonylag gyorsan összehoztam egy élragasztó gépsort, s a junior át is adott a pénzügyekért, valójában a cégért felelős nagybácsijának anélkül, hogy egy kacsintással vagy kézszorítással jelezte volna tetszett, nem tetszett. Várjak… Hatvan év körüli, majdnem két méter magas nagybácsi, valamikor szőke lehetett, mára már jócskán kopaszodó, szemüveges, s magasságából mintha mégis alulról, sunyin nézett volna rám, egy állandó görbe, féloldalas testtartásból. Az első kérdése az volt, hogy szerencsés típus vagyok, úgy általában az életben? Gyors leltárt csinálva nem hazudtam az igennel, aztán javítottam, hogy legalább is eddig az… Magyar vagyok? S ha igen, mit kerestem Romániában?  Ezt a kérdést aztán százszor és ezerszer el kellett magyaráznom a svájci kollegáknak, ügyfeleknek s nem hiszem, hogy megérették volna, inkább csak elfogadták. Számukra arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű a németül, olaszul, franciául vagy romancsul beszélő svájci egy a válasz, svájci, s nem az, hogy német, olasz, francia vagy romancs, ha román állampolgár vagyok, akkor a nemzetiségem is román. Az, hogy nemzeti kisebbség, a köznép számára ismeretlen fogalom volt. Nekifogtam egy történelmi leckének, de aztán elunta s leintett, hogy ezt majd máskor, egyelőre válaszoljam csak meg, hogy magyar vagyok abban az értelemben, hogy azokat a tulajdonságokat, amiket ők, svájciak a magyaroknak tulajdonítanak, én is sajátomnak érzem s tudom? Anélkül, hogy rákérdezzek vagy ő részletezte volna, mik is tulajdonképpen ezek a tulajdonságok, határozott igennel válaszoltam, s ezt kitörő örömmel fogadta. Mert nézze, Gyárfás úr, s itt jött egy félórás nyelvgyakorlat, hogy is mondják ki pontosan, hogy Gyárfás, girfassz, csárdássz, gárás, gyárdász, mert a svájciaknak életbe vágóan fontos, hogy percenként nagy tisztelettel és pontos hangsúllyal nevén szólítsák a beszélőpartnert. És ne adj isten, ha az utcán találkoztok, legyen az utca két oldala is, kötelező átüvölteni, hogy Grüzi Herr Meier s jön a Grüzi Herr Gyárfás vagy valami ehhez hasonló (óriási könnyebbség volt  később nekünk Pampával, ha az ismerős nem egyedül, hanem kísérettel volt, mert akkor leegyszerűsödött az üdvözlés a Grüzi mitenantra s nem kellett a neveket felsorolni). Na de vissza a nagyfőnökhöz, többszöri nekifutás után feladta, de egyelőre csak a harcot ezzel a lehetetlen névvel. Megkérdezte, hogy még hogy hívnak? András. Szóval Andras. Nem, András. Á, Ándrás. Érti, érti tehát Ándras. Nem, András. Nézze  Gyurtas úr, én érdekelt vagyok abban, hogy ön nálunk dolgozzon, de az ügyfeleimet nem tehetem ki ennek a tortúrának legyen Ándréász (Andreas) a művészneve, ezt ismerjük, ezt ki tudjuk mondani, meg tudjuk jegyezni stb., s a tárgyalásai majd nem kezdődnek ilyen kínos, sikertelen névgyakorlatokkal.. OK, ezen ne múljon, hisz a Gyárfással otthon is kínlódtak a román kollégák, de nekik megvolt az önkényesen  rám kényszerített Andrei, még az eredeti születési bizonyítványom is átírták, akkor most itt kezdjek önérzeteskedni? Szóval neki azért fontos a magyarságom, folytatta a főnök, mert mi, leegyszerűsítve egy szóra a tevékenységünket, kereskedők vagyunk, a tanácsadói munkakör egyféle rábeszélést takar, hogy az ügyfél tőlünk vásároljon, s ez magában hord bizonyos betyárbecsületet, jó értelemben vett lólopásos cimboraságot, s ő úgy tudja, a magyarok ezt az anyatejjel szívják magukba. Ekkor már tiszta volt, hogy Svájcban a magyar történelemnek egyetlen legendáját tanítják, a Szent Gallen-i portyázást, és  Attila Európát pusztító portyáit is mint magyar tetteket tartják számon, s ha valakinek elismételtem Erdélyt, persze Transilvaniaként, akkor még bejött Drakula. Ennyi. Aztán kifejtette a cimboraság vagy betyárbecsület cégen belüli értelmezését. A sikeres üzlet érdekében bármit elkövethetek, ha bejön, akkor a haszon a cégé, ha elkapnak, egyedül kell viselnem a következményeket. Jót röhögtem s bólogattam, hogy megértettem a viccet, s kissé mintha kínosan, de velem nevetett. Évek múlva jöttem rá, ez halálosan komoly alapelve a kereskedelem csapatmunkájának. Eladni, eladni, eladni, bármiként, bármi áron, de nem a cég kárára. Megnyugtatott, amikor mélyebb betekintést kaphattam az általunk képviselt német, olasz, angol stb. cégek termékeihez, hogy nincs rossz, a betyárság abban rejlik, sokszor mondvacsinált előnyökkel cicomázzuk a miénket a konkurens kínálatával szemben. Hazudni sem volt szabad, a hangsúllyal játszadozni, megismerni, az üzletfelet, mi a fontos neki, és a termék tulajdonságait, amiket csak a mienk nyújthat ismételgettük az orrvérzésig s  perdöntőként sulykoltuk a tárgyalópartnerbe. A cégünk nem egyszeri spekulatív részedésből élt már kereken ötven éve, hanem a visszatérő elégedett ügyfél volt az az alap,amire építeni lehetett. A nagybácsi röviden vázolta, hogy mik az elvárásaik. Egy év betanulási időt adnak. Meg kell ismernem a cég minden termékét, legalábbis olyan szinten, hogy ajánlani tudjam, ha látom, hogy az üzletfélnek hasznos lehet. Barátságot kell kötnöm  a beszállítóinkkal (olasz, német, angol, svéd és francia gépgyártók), és kapcsolatot kialakítanom a svájci bútoripar kétszáz legnagyobb, reprezentatív ipari technológiával dolgozó gyárának tulajdonosaival, műszaki igazgatóival. Akkoriban több mint tízezer fafeldolgozó cég címe szerepelt a cég nyilvántartásában. Nagyjából két hét múlva jött a meghívó, hogy a család (amelynek tulajdona volt az Etienne cég) úgy döntött, jöhetek elkezdeni a három hónapnyi próbaidőt, a junior vezette különleges gépek osztályán leszek az éllezáró gépekért felelős, s hozzam magammal a fogkefém, mert másnap már utazunk is Hannoverbe, a faipari gépek világkiállítására. Ez az éllezárás kicsit mellbe ütött, eszembe jutott, hogy otthon ez egy legtöbb segédmunkási rangot elérő melós feladata volt, aki napi nyolc órában négy-öt társával enyvezte a nútot s ütötte bele a féderes éllécet, ennyi, s ehhez Svájcban bútoripari mérnöki diploma kell! Ennek a párhuzamát is hozom: a tányérmosásnál kezdem, hogy majd megvehessem a szállodát, vendéglőstől. Mindegy, munka van, s akkor még úgy tudtam, és akkor valóban úgy is volt, hogy Svájcban, a legrosszabbul fizetett munkából is a férj eltarthatja feleségét és két gyermekét emberhez méltó szinten, ez most ez a lényeg. legyek végre valahol kerítésen belül, ugatni majd még ráérek!

(Folytatjuk)

1. K.V.S.:
   2013. május 11. 07:58

   Az én lányom is tizenhárom éves volt, amikor – 1989 őszén, még N.C. uralkodása idején – leszállt a vonatról, az anyukájával, a Keleti pályaudvaron. Akkoriban az erdélyi menekülteket – bár ők hivatalos már „áttelepültek” voltak – még szívesen látták Budapesten. A feleségem a békásmegyeri általános iskolában azonnal állást kapott, már másnap taníthatott, és a lányunkkal is nagyon kedvesek voltak.