Cselényi Béla

A koldusokról szólván (vallomás) / 2013. V. 13.

Sokszor fordult elő, hogy édesapám megtorpant az utcán, kopott pénztárcájába nyúlt, kezembe nyomott valamennyi aprópénzt azzal a megjegyzéssel, hogy adjam annak a bácsinak\néninek. Ekkor tanultam meg, mi az a koldus, ki az, aki koldus, milyen helyzetben van.

Édesapám és nagybátyám, a két sógor között harminc év különbség volt. Édesanyám öccse még ólomkatonázó fiúcska volt, amikor a szüleim egybekeltek. Nagybátyám egy diákcsínye miatt egy időre mosolyszünet állt be a két sógor között; apró nemzedéki ellentét, amely nem tartozott a kicsikre. Egy alkalommal, amikor Kolozsváron volt a nagybátyám, magával hívott járni egyet. Emlékszem, a Házsongárdi-temető kapujánál megálltunk; János elővett egy pénzdarabot és mondta, hogy adjam a temetőkapuban kuporgó koldusnak.

— Ne felejtsd el barátom, hogy vannak szegény emberek is a világon! — mondta János.

Apám, s nagybátyám közt a nemzedéki horzsolódás idővel eloszlott, de ekkor valahogy olyan különösnek tűnt, hogy a mintaértéket képviselő apámnak és a mosolyszünet hatálya alá eső nagybátyámnak van egy közös tulajdonsága: mindkettőjük adakozik a koldusoknak. Tehát lehetünk egymással jóban vagy rosszban, az nem számít, de a koldusnak valamit adni kell.

Ami engem illet, szívesebben teszek a némán álldogáló, ücsörgő koldus kalapjába, csuprába pénzt, mint a hangosan kéregető, utánam eredő, begyakorolt szöveggel jövő pesti „lejmlóknak”. Aki utánam tud szaladni, az talán dolgozni is tudna… De vannak kedvenc koldusaim is; egy fiatal miskolci leányanya, Móni például, aki állítólag időnként takarításból él; róla úgy érzem, jobb sorsra érdemes; a fagylaltot is elfogadja, s hiszem, hogy nem alkoholizál.